Embernek maradni az ünnepek után is
Az adventi időszak kezdete az idén november 29-ére esett, amikor meggyújtottuk az első adventi gyertyát a koszorún, s az új egyházi év kezdetével egyidejűleg megkezdődött a felkészülés az egyik legszebb ünnepre, a karácsonyra. Bár az elmúlt időszak a járvány és a vírus jegyében telt, a tervek, a szervezés és az ünnepi előtti bevásárlási láz nem lankad. Esetleg annyiban, hogy az utcán sorokban ácsorogva várjuk, hogy bejussunk egy-egy (ajándék)boltba, s ennek elkerülése végett sokan inkább az interneten található frappáns ajándékkínálatot térképezik fel. Jóval kevesebben vannak azok, akik úgy érzik, ezt az időszakot nem a fizikai, inkább a lelki felkészülésre kell(ene) fordítani. Szerintük egyszerűbb a belső békénket megélve átélni a meghitt pillanatokat.
Egy újabb év lezárására is ekkor kerül sor. Szembesülünk a tényekkel, melyeket sikerült, vagy nem sikerült megvalósítani, eszünkbe jutnak a meg nem valósított álmok, a kötelező arcmaszk azonban folyamatosan a realitásba taszít mindannyiunkat. Kicsiket, nagyokat egyaránt. A karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor közelebb érezzük magunkat egymáshoz, a másikhoz. Gondolatban sokkal közelebb kerülünk azokhoz a családtagokhoz, rokonokhoz, akik már odafentről szemlélik az ünnepi készülődést, való világunkban pedig gyermekeinkhez, akik pár ezer kilométerrel távol, a lakásban álló fenyő mellett vagy éppen a határokon feltorlódott kocsisorokban gondolnak ránk, itthonmaradottakra.
Egy újabb év lezárására is ekkor kerül sor. Szembesülünk a tényekkel, melyeket sikerült vagy nem sikerült megvalósítanunk, az ígéretekkel, a gondokkal, amelyeket pár hónap alatt vagy éppenséggel az újévi fogadalomkor tettük, de már elfelejtettünk. Az ünnepi készülődést a gyermekkori vagy az éppen amiatt megváltozott szokásainkkal, hagyományainkkal összhangban igyekszünk megszervezni. Közben pedig a lázas rohanásban újra elfáradunk a tavalyihoz, tavalyelőttihez hasonlóan, s mire eljön a nagy nap, amit mindannyian várunk, fáradtan, idegesen, a hozzánk közelállókkal vitázva állunk a karácsonyfa elé. Elfelejtjük a legfontosabbat: az adventi időszakban a lelkünket is ünnepi díszbe kell öltöztetni. Fel kell hagyni azzal a maradi felfogással, hogy minden elvárásnak illik eleget tenni, mindenkinek meg kell venni a kívánt ajándékot, s ettől tökéletes lesz a karácsonyunk. Helyette próbáljuk megtalálni a számunkra nyugalmat biztosító időszakot, amikor olyan programokkal tölthetjük az időt, amelyek által lelkünk is feltöltődik. Vegyük számba emberi kapcsolatainkat, érzéseinket, vágyainkat, és ünnepeljünk együtt azokkal, akiket szeretünk. Nem feltétlen szükséges erőltetni azokat a kapcsolatokat, amelyek az „így illik” mottó tol elénk, vagy éppen érdekből kell kezdeményezni. Az „ilyen volt régen” gondolat sem helytálló vezérfonál, hiszen nagyszüleink hószagú bundában, subában, gyertya és viharlámpa fényénél, lovas szánkóval érkeztek az éjféli misére. Ma ezekből legfeljebb csak a fény maradt. És persze, a Harmatozzatok, égi magasok…című adventi ének. El kell engednünk ezeket a gondolatokat, és fel kell fedezni az új életszakaszokkal érkező apró örömöket. Gondolkodjunk el a szeretet, a várakozás, az idő mélységeiről, és Isten jelenlétének fényében lássuk az ünnepet! Ne csupán az advent időszakban maradjunk meg embernek, ne csak akkor vállaljuk hitünket, hanem karácsony után is. És azután is.
Paraczky László
