Addig élek, ameddig énekelek
A temerini Illés-napi rendezvénysorozat keretében hétfőn, július 20-án az esti ünnepi köszöntőt és a kenyérszegést követően hajnalig tartó mulatság vette kezdetét, amelyben a talpalávalót a népszerű The End zenekar húzta, mellette pedig Aradszky László táncdalénekes adott feledhetetlen koncertet.
A fergeteges hangulatú koncert után a sportemberi, korát meghazudtoló frissességgel mozgó, 79 éves énekes elmondta, nagyon szép fogadtatásban volt része Temerinben, a vendéglátók és a közönség is kitett magáért, és külön örömére szolgál, hogy itt lehetett.
„Itt aztán igazán megtisztelő érzés volt sztárvendégnek lenni... Hatalmas, szórakozni vágyó közönség gyűlt össze. Mi minden kavargott bennem. Az a rengeteg szeretetre vágyó és szeretetet nyújtó publikum gyülekezete egy igazán forró hangulatú esten. Csak és kizárólag az öröm és a köszönet jut eszembe, melyet hazahoztam magammal” – olvasható az énekes közösségi oldalán.
A magyar táncdalénekest a temerini fellépés után kértük fel egy villáminterjúra, és mint mindig, most is készségesen válaszolt a kérdésekre.
− Nagyon-nagyon jólesett ez a fogadtatás, minden egyes dalom olyan siker volt, amire csak titkon remélhet és számíthat egy énekes. Ez nem álszerénység. Nem mintha nem ezt tapasztalnám a bőrömön, de kimondani nagyon nehéz. Gondoljon csak bele, 54 éves pályafutás során ezeket megélni. Nem azt mondom, hogy ez mindig is így volt, mert minden énekes, minden művész életében van olyan periódus, amikor egyszer fent, egyszer lent a kerék. Az én indulásom amúgy csodálatos volt, és bizonyára a kedves közönségből is sokan emlékeznek Brachfeld Siegfried nevére, aki erős német akcentussal, amikor 1963-ban megnyertem a Tessék választani könnyűzenei versenyt, úgy jelentette be fellépésemet: Kérem szépen, most indul ez a fiatal énekes felfelé a lejtőn – emlékezik vissza mosolyogva a sztár. Mint mondta, soha nem felejtette el ezt a pillanatot. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy minden egyes pillanatban úgy kell tennem, hogy az a bizonyos lejtő mindig felfelé íveljen. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom, de azt igen, hogy 54 év után itt vagyok Temerinben, csodálatos közönséggel énekeltünk együtt. Nem azt mondom, hogy mindenki miattam jött el, de számomra sokat jelent, hogy együtt énekelhettünk új és régi dalokat egyaránt.
− Nem tudom miért, de mi énekesek úgy vagyunk vele, hogy imádjuk a régi dalainkat, sőt azoknak köszönhetünk mindent. Igaz, fordítva is így van. Valahogy nem tudunk belenyugodni abba, hogy lezárjunk egy olyan pályát, amiben új dalok nem léteznek. Az embernek legyenek tervei! Nem lehet csak a Piroskát (Isten veled, édes Piroskám) 27 féle változatban énekelni, kellenek az újak is. Büszkén mondom, hogy 3-4 olyan dalt is elénekeltem, amit itt még nem hallottak, és – megkockáztatom – legalább olyan sikere volt, mint a többieknek. Nagyon jó érzés ez. Boldog vagyok, hogy itt lehettem. Kicsit féltem idejövetelkor, mert olyan hírek jöttek, hogy a migránsok, akik az Önök és a mi országunkon is keresztülhaladnak, ide is eljönnek, de amikor ideértem, megnyugtattak, és azonnal visszavontam a gondolataimat. A legszomorúbb ember lettem volna, ha nem jutok el ide – tette hozzá az énekes, aki visszatérve a kiváló színpadi mozgásra, elárulta, 17 kilót fogyott, és három éve nem iszik alkoholt.
− Olyan a meggyőződésem, hogy ezek a dolgok nagyon sokat jelentenek a mozgást illetően. Mozgok, de módjával, azaz nem feszítem túl a húrt. Szeptember 20-án, ha az Isten is segít – de kell, hogy segítsen, mert eddig mindig velem volt − a Syma csarnokba eljön az a 4‒5000 ember, akivel együtt énekelünk majd. Nem kell, hogy többen eljöjjenek, mert tudom, hogy az én korosztályom milyen nehezen mozdul ki. Ha annyian jönnek el, mint az előadásaimra az ország bármely részén, akkor nagyon erős az optimizmusom, hogy ez teljesen meg fog valósulni. Szeptember 20-án tehát a Syma csarnokban születésnapi koncert: „Nyolcvan év az nyolcvan év”. A koncertet úgy képzeltük el, hogy (dúdolja):
„Nyolcvan év az nyolcvan év, most itt vagyok, mi kéne még?
Nyolcvan éve álmodom, hogy soha abba nem hagyom.
Nyolcvan év az nyolcvan év, most itt vagyok, mi kéne még?
Még egy huszas volna jó, és csinálnánk a százas show-t...”
Újságírói kérdésre, hogy nyolcvan év után tud-e pontot tenni a fellépésekre, tervezi-e a visszavonulást, az énekes rávágta, hogy nem szereti a pontokat, és még nem játszott el mindent, amit szeretett volna.
− Nem költői túlzás, de úgy gondolom, addig élek, ameddig énekelek. Olyan az érzésem, hogy nagy igazságot mondtam ezzel, még ha nem is én találtam ki. Nem tudom az életemet elképzelni anélkül, hogy amikor 1962-ben az Erkel Színházban 2800 fős publikum előtt, élő rádiós közvetítés volt, mert ugye akkor még televízió nem volt, lehetőséget kaptam a sorstól. Azt hiszem, ez végig kell hogy vezessen az úton. Utána már nem jöhet semmi. A legfontosabb, hogy nem csak a slágereimet hagyom itt, hanem a csodálatos családot, fiamat, lányomat, csodálatos feleségemet, unokáimat. És akkor a közönségről még nem is beszéltem...
Paraczky László (Fotó: Medvecki Sándor)
