„Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul szívünkbe árasztotta a Lelket.”
(2Kor 1,21--22)
A bérmálásban a hívő elnyeri a Szentlélek ajándékainak teljességét. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy az ember valójában semmit nem veszít azzal, ha nem válaszol hittel Isten hívására. Semmit nem veszít azzal, ha elutasítja a szentségeket. Vannak persze, akik úgy érzik, szükségük van Istenre, hitre, vallási eseményekre, egyházra: jó, akkor ők éljenek úgy! Azonban nehogy már ne lehessen meglenni ezek nélkül? Milyen sokan egész jól elvannak úgy, hogy nem imádkoznak, a lábukat se teszik be a templomba, nincsenek megkeresztelve, nem lesznek elsőáldozók, bérmálkozók! Végül is tényleg: mire való ez az egész? Mi haszna lesz belőle az embernek? Annyi minden más, ennél fontosabb, hasznosabb dologgal tölthetjük, sőt már töltjük is az időnket! Csakhogy aki így beszél, vajon szembesült-e már figyelmesen azzal, hogy a hit, a valóban őszintén megélt és gyakorolt hit milyen nagyszerű minőségi változásokat hozott egyes emberek életébe! Hogy milyen csodálatra méltóan szép, vonzó tettekre, kapcsolatokra hangolta őket? Mekkora fájdalmakat, megpróbáltatásokat tudtak elviselni türelemmel? Vajon átgondolta-e ezek alapján, hogy már itt a földi életben milyen csodálatos ajándék az Istennel való bensőséges közösség, és az az életmód, ami ebből kegyelmi ajándékként fakad? Persze, persze hogy lehet élni itt a földön Isten és az Ő kegyelmi ajándékai nélkül is! De ez az élet a parlaggá lett föld élete, a köves talajé, ami nem értéktelen ugyan, de hírül nem hoz olyan szép és értékes gyümölcsöt, mint a megművelt, öntözött kert.
Hála Istennek, hogy a bérmálás szentségének kiszolgáltatása közösségünk nagy ünnepe, amikor együtt vagyunk az imában, ahogy a tanítványok tették pünkösdkor. Foglaljuk imáinkba a bérmálkozókat, szüleiket, bérmaszülőiket, hogy e szentségben részesedve Egyházunk aktív tagjai legyenek.
Zsúnyi Tibor
plébános
