Hírek

Szenttamas.rs

Az aradi vértanúkra emlékeztek Eleméren

 

Október 6-a a magyar nemzet gyásznapja, az aradi ég alatt 1849 ezen őszi napjának reggelén kivégeztek 13 honvédtisztet: 12 tábornokot és egy ezredest. Volt köztük magyar, német, szerb, horvát, örmény, született hadvezér és kevésbé képzett tábornok, forradalmár és királypárti. Rájuk emlékezünk évről évre, az aradi vértanúkra, a magyar szabadságharc leghűségesebb katonai vezetőire. Talán egyre jobban megismerjük őket, rokonszenves emberi arcukat, példás helytállásukat, kiváló katonai tulajdonságaikat, minden erényüket és gyengeségeiket is. Igen, voltak hibáik is, mint minden földre született embernek ezen a világon. De talán éppen ezért lehetnek igazán valódi példaképek, akiknek nem a gyengéit kell utánozni, hanem inkább erényeiket szükséges sokszoros erőfeszítésekkel követni.

Gyászmisével kezdődött október 6-án a vajdasági magyarság emlékezése az aradi vértanúkra köztük Kiss Ernő honvéd tábornokra  az eleméri Szent Ágoston templomban. A misét msgr. dr. Német László nagybecskereki megyés püspök celebrálta paptestvéreivel együtt. A szertartás végén a református egyházból Kiss Nándor nagybecskereki lelkész és Dolinszky Gábor szabadkai evangélikus lelkész szólt az egybegyűltekhez. A gyászmisét követően a szervezőbizottság nevében Molnár Aranka, a nagybecskereki Petőfi Magyar Művelődési Egyesület elnökségi tagja a templom homlokzatán levő emléktáblánál koszorút helyezett el.

Tojzán Tibor

A nemzeti gyásznap délvidéki központi megemlékezésen részt vettek a vajdasági közélet és az anyaország képviselői is. A templom előtti téren elsőként Varga-Haszonits Zoltán, Magyarország belgrádi nagykövetségének ügyvivője mondott beszédet, megköszönte a szervezőknek, hogy továbbviszik a történelmi emlékeket. Felszólalásában az ügyvivő többek között kiemelte: – Az iskolában azt tanuljuk, hogy az aradi vértanúk kivégzése a forradalom és a szabadságharc egyfajta szomorú lezárása. Én azonban máshová tenném a hangsúlyt. A fegyveres harc ugyan lezárul a világosi fegyverletétellel, illetve a tábornokok kivégzésével, de a szabadság és a polgári fejlődés gondolatát ekkor már nem lehet elpusztítani, nem lehet kitörölni a fejekből és a szívekből. A küzdelem más, békés formában ment tovább. Deák Ferenc a haza bölcse vezetésével hazánk mégiscsak eljutott a kiegyezésig, egy közjavat biztosított és beindult a polgári fejlődés. A szabadságharc és ezt követően a kiegyezéshez vezető út elválaszthatatlanok egymástól. Az 1849 októberében Aradon kivégzettek halála úgy gondolom, így nyer értelmet. Az aradi tizenhármak mártírhalála jelképpé vált, és ad erőt mindennapi küzdelmeinkben – mondta többek között Varga Haszonits Zoltán, aki felszólalását Ady Endre Október 6. c. versének idézetével zárta: „Őszi napnak csendes fénye, tűzz reá a fényes égre, bús szívünknek enyhe fényed adjon nyugvást, békességet: sugáridon szellem járjon, s keressen fel küzdelmeinkben az aradi tizenhárom”.

Tojzán Tibor

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke dr. Korhecz Tamás felszólalásában emlékeztetett arra, hogy az ami 165 évvel ezelőtt történt, nem csak egy megtorlás volt: – Az egy szervezett megtorlás és megfélemlítés volt, amelyet német pontossággal hajtottak végre akkoriban. A fiatal Ferenc József császár külön utasította Julius Haynau tábornokot, hogy a megtorlás alapos legyen: „Sok fejnek kell porba hullnia, mint a mákfejeknek, amikor végiglovagolunk a mezőn”, Haynau pedig szolgálatkész hóhérként következetesen végrehajtotta a parancsot. Nem csak a honvéd tábornokokat, de sok száz szabadsághőst gyilkoltak meg, előre megírt perek által. Az aradon kivégzettek vértanúk, mártírok és hazafiak voltak – mondta Korhecz Tamás. Kiemelte, Kiss Ernő a bitófa árnyékában nem magával törődött, nem a saját lelki üdvével, hanem az Istenhez a magyar ifjúságért fohászkodott. A magyar ifjúság szivéért és lelkéért, azért, hogy ne törjön meg az ifjúság és a jövő.

Akkor van értelme az emlékezésnek, a tisztelgésnek, a gyásznak, ha nem csupán a történelmi tényeket idézzük fel, és nem csupán az akkori hőstettekre tekintünk vissza, hanem akkor, hogyha felfedezzük az akkori eseményeknek, az akkori helytállásnak a máig ható üzeneteit. Kiss Ernő és társai azért váltak mártírokká, mert a magyar szabadságért harcoltak. Azért hacoltak, hogy magyar emberek dönthessenek a magyarságot érintő kérdésekről. Hogy az ország intézményeit magyar választott vezetők irányíthassák. Ezért harcoltak, ez volt az, amiért kockáztattak. Mindent. Tiszti karrierjüket, kényelmes életüket, hiszen legtöbbjük vagyonos, nemes ember volt. Ha nem kockáztattak volna, kényelmesen élhették volna az életüket felhalmozott vagyonuk mellett. Kockáztatták saját életüket, azt, amiből mindenkinek csak egy adatott meg. Mindezt hajlandók voltak kockáztatni azért, hogy magyar emberek szabadon irányíthassák a magyar ügyeket. Mi itt a Délvidéken az elmúlt 100 év óta talán most vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy szabadon megvallhassuk és megélhessük magyarságunkat. Most vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy magyar emberek irányíthassák a magyar ügyeket, a magyar iskolákat, a magyar kultúrális intézményeket. Most vagyunk abban a helyzetben, hogy az embereket nem éri megtorlás azért, mert kitartanak a magyarságuk mellett, megélik a kultúrájukat, használják a saját anyanyelvüket. És mi történik? Magyar emberek ezrei távoznak a szülőföldjükről. Magyar emberek ezrei fordítanak hátat a magyar templomnak, a magyar iskolának, a magyar intézményeknek és gyökereknek. Nagyon sokan végső elkeseredésükben teszik mindenzt. De legalább annyian vannak azok, akik munkahelyeken mondanak fel, eladják nagyapáik jussát az aranyat érő termőföldet, a nagyszülői családi házaikat. Miért? Azért, hogy több pénzt keressenek, azért, hogy lényelmesebben élhessenek. Vizsgáljuk meg ezt a két állapotot és hasonlítsuk össze őket, hogy méltók vagyunk-e az akkori mártírokra emlékezni. Az akkori hősök hajlandók voltak mindent feláldozni a magyarságért, a magyar szabadásgért, a magyar templomért, a magyar nyelvért, ideértve a kényelmet, a gazdagságot és az előjogokat. Mi, kései utódok viszont hajlandóak vagyunk mindent feláldozni: A gyökereket, a kultúrát, a nyelvet, a templomot. Miért? Azért, hogy többet fogyaszthassunk, és gyermekeinket kiszakítva a saját közegükből német vagy angol nyelven iskoláztassuk? – tette fel a kérdést az MNT elnöke.

Úgy gondolom, hogy ha méltók szeretnénk lenni a mártírok emlékéhez, ha méltók kívánunk lenni a saját magyarságunkhoz, akkor ezen elgondolkodunk, és vállaljuk azt, hogy tovább építsük itt, az ezeréves szülőföldön a magyar jövőt. Ez a mi sorsunk, és ha ezt a sorsot felismerjük, akkor élhetünk magyarként és boldogan a szülőföldünkön. Szeretném, ha méltók lennénk Kiss Ernő emlékére – mondta felszólalása végén dr. Korhecz Tamás.

A megemlékezés végén az anyaország képviselői, a politikai pártok, az önkormányzatok és civil szervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet virágait Kiss Ernőnek a templom szentélye alatti sírboltjára.

Kiss Ernő tábornok, akinek hamvait 1872-ben hozták az eleméri templomba, dúsgazdag magyar-örmény családból származott, Temesvárott született. 1848-ban ezredes volt, a 2. Hannover huszárezred parancsnoka, több magas külföldi kitüntetés birtokosa. Rendkívül bőkezű, szívesen adott kölcsönöket tiszttársainak. Egyik adósa volt, akkori parancsnoka, Haynau altábornagy. Kitűnően képezte ki katonáit, nagyvonalú gondos parancsnok volt. De hiába volt kitűnő huszártiszt, egy hadtest vezetése meghaladta katonai képességeit. Pancsovai veresége után felmentették és az Országos Főhadparancsnokság vezetője lett, ahol mindvégig kitartott a szabadságharc ügye mellett és feladatait gondosan ellátta. Kivégzésekor nem engedte bekötni a szemét. Az eldördülő sortűz csak megsebzi az altábornagyot. Többen úgy emlékeztek vissza, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak.

Paraczky László