Átvett írás

Szenttamas.rs

 

Eljött az idő

 

1944 ködös, hideg őszén a félelem volt az úr a mi vidékünkön. Olyannyira a csontjainkig hatolt, hogy máig érezzük. Évtizedekig még családon belül sem mertünk a témáról beszélni. Virágot sem mertünk... ‒ így kezdődött Kiss Csaba beszéde 2016. november 2-án az 1944‒45-ös ártatlan áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen a szenttamási katolikus temetőben.

Az elmúlt több mint huszonkét évben a katolikus temetőben levő, 1996-ban felállított emléktábla előtt emlékeztünk az ártatlan áldozatokra. Azóta csaknem húsz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy egy összefoglaló tanulmánykötet lásson napvilágot ezekről az időkről. A szemtanúk, a végrehajtók, a segédek, besúgók, haszonélvezők lassan már mind eltávoznak e világból, de vannak lelkiismeretes emberek, akik ezzel a teherrel el akarnak számolni az utókornak, még ha ilyen távlatból is, hiszen az azóta eltelt hetvennégy év nagy idő.

Pintér József Szennyes diadal című könyvének bemutatója (2015. március 27-e) óta a 44-45-ös eseményekkel kapcsolatban nem hallottunk újabb fejleményeket, most azonban napvilágot látott egy vallomás, egy szemtanú visszaemlékezése. Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačić mikrofonjába, hogy megkönnyítse lelkét a tehertől. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuró bácsiként ismert, elhunyt, vallomása pedig megjelent a napokban a http://www.slobodnisrbobran.com honlapon, melyet Milan Stijačić szerkeszt. Kérésére tőle vettük át e vallomást, ami az 1944 őszén lezajlott történések egy szegmenséről rántotta le a leplet.

A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le.

 

– A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét.

– Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: „Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!” Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték.

Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott.

Kezem-lábam remegett a hidegtől is meg a félelemtől is.

Ez, aki gyilkolt, rámfogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: „Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!”

Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.”

Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: „Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.”

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit sutogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam.

Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért.

Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam.

Azt mondtam, hogy még több „gömböst” kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom „háború utánival”, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen!

Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek.

Ezek után ágynak estem, belázasodtam és napokig beszéltem álmomban.

Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem.

Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom.

Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről.

Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre.

Megmutattad a keresztet, amit valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok.

Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…

Nem tudom mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos.

Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben.

Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk.

Ebben nincs politika, csak emberség.

A beszélőtársamnak Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. „Nem tudok gázolni rajtuk!”, csak ennyit mondott.

Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve.

Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?

 

Milan Stijačić