Évértékelő és kívánságlista
Nem mindig könnyű, sőt mondhatnánk, hogy éppenséggel nehéz feladat vár az újságíróra, amikor így év végén összegezni kell mindazt, amit az elmúlt 365 nap alatt történt. Ilyenkor ugye, a jót és rosszat is le kell(ene) írni, hiszen az objektív tájékoztatás ezt így követeli meg, végső soron pedig az újságírói etikát is szem előtt kell(ene) tartani. A terjedelem azonban behatárolt (ez mindig jó kifogás!), ezért csak a legjelentősebb dolgokat szem előtt tartva, vagy éppenséggel visszalapozva a helyi magyar nyelvű portált, időrendi sorrendbe kell tenni az eseményeket. Ennyire egyszerű lenne. De hogy mégse legyen egyszerű, lapos beszámoló, ezért inkább a már megírt dolgok ismétlése helyett a csak részben vagy meg sem említett – de periodikusan említésre méltó események felé kell fordulni. Bár volt benne részünk, az arrogáns viselkedéseket meg sem említjük, a függőséget és az éni belső világot pedig egyenesen elkerüljük.
A január második felében esett hó igen nagy zűrzavart okozott Szenttamáson – szerencsére csak rövid ideig, így mindenki (már aki tervezte) ott volt az Őseink zenéje rendezvényen. Februárban újra Turia volt a világ közepe, világ leghosszabb kolbászát ismét órák alatt szétkapkodták, és az ilyenkor szokásos füst, sültkolbász-illat a parkolóhiány ellenére is újra tízezreket vonzott a Bácskai Nagycsatorna partján fekvő faluba. A téli hírekhez tartozik az is, hogy február végére sikerült új, betonból készült póznát állítani a Dózsa György utcában, az iskola tőszomszédságában még december elején eltört fából készült oszlop helyett. Igazából ez nem volna olyan különös hír, viszont tudni kell, hogy a viharos szél által eltört fapózna a gyalogjárda felett dőlt rá a háztető szélére, és hónapokig csak a rajta feszülő kábelek tartották. Naponta ezen a járdán legalább 50-100 iskoláskorú gyerek közlekedik. Még rágondolni is rossz, mi történt volna, ha egy kábel elszakad, és a pózna a járdára zuhan. Az illetékesek intézkedését végül másfél hónappal később (feltehetőleg) egy felháborodott anyuka levele váltotta ki, mely a közösségi portálokon jelent meg. Két nap múlva ugyanis kb. 5 méterrel arrébb (?!) leraktak egy betonpóznát. Ez hetekig így állt, senki sem tudja, hogy miért. Majd februárban újra jöttek a szerelők, kiásták a betonpóznát, és a régi mellé tették. Pár nap múlva a kábeleket is átszerelték, az eltört póznát pedig elvitték. Hogy mindez miért fontos? Mert csupán a szerencsének köszönhető, hogy az egész karó-ügynek nem lett tragikus következménye.
Márciusban a nemzetközi nőnapot és a Márciusi ifjakat ünnepeltük, áprilisban már kikelt a cukorrépa a határban, májusban végre esett „aranyat érő eső”, júliusban pedig még nem fejeződött be a régi/új begluki piac áthelyezése. Az Október 19-e és a Pero Segedinac utca kereszteződése 3,5 hónapig fel volt túrva, a mezőgazdászok pedig hol hangosan, hol halkan zúgolódtak, hiszen a legnagyobb munkálatok idején sem tudtak az ún. Szegedi úton kijutni a földekre. A nyárutóra végül elkészült az új aszfaltburkolat, amit megfelelő közlekedési jelekkel láttak el, az egykori Svaštar előtt pedig lezárták a forgalmat. Nem tudni, kik felügyelték a munkálatokat, azonban tény, hogy az úttesten egyetlen kijelölt gyalogátkelőhely sincs (!). Ezek szerint a fenti kereszteződésen tilos a gyalogosforgalom? Merthogy az október 19-e utcán két helyen is van kijelölt átketlő (vagyis csak volt – mert az aszfaltról lekopott a jelzés): az egyik az itteni buszmegállónál, a másik pedig a pékséggel szemben.
A tavalyi évhez képes a június igencsak hűvös volt, júliusban már megjött a hőség, csak rövidebb ideig tartott, sok esős nappal. A csapadékos időjárás viszont csökkentette görögdinnye-hozamot, és növelte a gyümölcs árát.
Július végén nyugállományba vonult Szarvas Péter plébános, aki 42 évig szolgálta a szenttamási híveket. A két tisztelendő nővérrel, Jácintával és Henriettával Kanizsára, az ottani zárdába költöztek.
Augusztus elején Zsúnyi Tibor személyében új plébános érkezett Szenttamásra, a hívek örömmel fogadták. A hónap végén már elkezdték törni a kukoricát, horribilis áron kezdték árulni a téli tüzelőt, de így is alig lehetett hozzájutni. A tüzelővel valló ellátás csak november végére, december elejére normalizálódott. Az eladók azzal magyarázkodtak, hogy a bőséges csapadék és sár miatt nyergesvontatók nem tudtak közlekedni az erdőkben.
Az ősz alaposan „belenyúlott” a vénasszonyok nyarába. Igaz, október közepén volt egy váratlan lehűlés, de fűteni (szerencsére) csak november elején kezdtünk.
Új aszfaltutat kapott a Turiai, a Dózsa György, a Njegoš, a Sonja Marinković és még néhány utca egy-egy szakasza.
Az ősz azonban mégsem erről, hanem kétségkívül a vizek, pontosabban a Duna−Tisza−Duna-csatorna és a Krivaja folyó nagymértékű szennyezéséről és a tetemes halpusztulásról marad emlékezetes. Lassan immár a szenttamásiak is kezdenek hozzászokni a folyamatos bűzhöz, ami árad ebből a két vízből. Amennyiben az előállt helyzet nem változik, hamarosan komoly (elsősorban egészségügyi) következményekre kell számítani.
Az oktatási intézményekben az elmúlt évben szinte minden hiányosságot pótoltak, és csaknem mindenütt korszerű, a követelményeknek megfelelő (tan)felszerelést, taneszközöket biztosítottak, a község pedig továbbra is utazási kedvezményben részesíti a diákokat és az egyetemistákat. A gond egyedül abban van, hogy (továbbra is) fogy a gyerek. Egyre kevesebb az óvodás, az iskolákban is folyamatosan csökken a diákok létszáma. Mindez egy újabb témakört hoz felszínre: az elköltözést. Az utóbbi két évben csupán a Petőfi Sándor utcából 8-10 család (mintegy 20-25 személy) költözött ideiglenesen vagy végleg külföldre. A többi utcáról nincs tudomásunk, de ellenőrizhető. Egyelőre merev rébuszként áll a szakemberek előtt a „vajon miért kell elmenni/maradni” fogalom kérdése, s bár a válasz sok ember számára egyértelmű, senki sem mondja (hangosan) ki a lényeget. Mintha még nem ébredtünk volna fel az ezeréves álomból.
Sem körítéssel, sem anélkül nem szeretnék ünneprontó lenni, hiszen nyakunkon az új év, új remények, lehetőségek, elvárások kopogtatnak mindenütt. Csak ajtót kell nyitni.
Hogy mit kívánunk? Mindent, ami reálisnak, vagy éppen irreálisnak mondható: szeretnénk, ha visszajönnének külföldről a szomszédok, rokonok, ismerősök, ha az apuka végleg hazajönne az itthon maradt családjához, a lány és a fiatalember pedig a szüleihez. Szeretnénk, hogy minden kéményből füst szálljon, hogy félre lehessen tenni egy kicsit a nyugdíjból, hogy mindenre legyen gyógyszer, s hogy az értelem megértésre találjon mindenkinél. Szeretnénk, ha megszűnne az irigység, a harácsolás, a gyűlölet, a harag, ha eltűnnének a szociális különbségek és ha soha senki nem lenne beteg.
Csupán ennyit szeretnénk az új évben.
P. L.
