A rock és a költészet nem hal meg soha
A Faust negyed évszázada alakult szabadkai zenekar, és dallamos, klasszikus, két gitáros hard rockot, heavy metalt játszik. Kitartóan. Rockernek és rockernek más az ízlése: van, aki feleslegesnek érzi a billentyűsöket a rockzenében, van, aki nem. Leonard Cohen egyszer azt mondta: „A rock és a költészet nem hal meg soha”. Mindkettő csak átalakul, halad a korral. Vajon igaz-e az állítás, kérdeztük Cindrić Tibort, a Faust zenekar alapító tagját, énekesét. Igenlő választ adott. Szerinte az igazi rock mindig rock marad. Tesznek hozzá, vesznek el belőle, húzzák, tolják, letapossák vagy felemelik az égig. De a közönség, az igazi heavy és hard kedvelői tudják, átérzik az eredeti ritmust, a szöveget. Ez a műfaj szerinte örök életű – akár az opera vagy az eredeti népzene.
25 év azonban elég nagy idő a zenei porondon, hiszen generációk váltják egymást. A világ is változik körülöttünk, a közönségről nem is beszélve. De az eredeti rock zenekaronként, előadóként egyedi, az sohasem változik. Lehet egy picit talán a stílus vagy éppen a hangzás, hiszen a technika vívmányai – ideértve még a legegyszerűbb gitárpedált is, azért csak modernizálják egy kicsit az egészet. A lényeg abban van, hogy a zenész fejében ne változzon meg a hozzáállás, és mindaz, amit elképzelt, a gitár, a dob úgy szóljon, hogy a rockert kirázza a bőréből minden egyes alkalommal, amikor csak eljön a koncertre, vagy hallgatja a CD-t.
A szenttamási koncert előtt a Zsebszínház öltözőjében kerül elő a diktafon és a fényképezőgép. Kintről behallatszik a Faust hangpróbája, de a csapatkapitány Cindrić Tibor énekes, szövegíró és zeneszerző csak bólint, kérdezzek, mert már csak 15 perc maradt a koncert kezdetéig.
‒ Mit kell tudni rólatok azon kívül, hogy Szabadka, hard-heavy rock és egyedi stílus?
‒ Gyakorlatilag lehetetlen olyan zenét játszani, ami mindenkinek tetszik, ez nem is cél. A Faust muzsika egy retrospektív válogatás egy olyan szabadkai-szenttamási magyar bandától, akik két és fél évtizede minden nehézség ellenére zenélnek és tolják a zenekar szekerét. A dalok egy része már nagykorú. Nem hiszem, hogy van olyan klasszikus rockot, metált kedvelő rajongó a tartományban, aki (még) nem hallott a zenekarról. Lemezeink anyaga retrospektív válogatás, és nagyon sok helyen szól a hifikben, hallgatnak bennünket és örülünk ennek. A kezdetekről? 1990-ben indultunk, az alapító tagok között rajtam kívül ott volt még Vojnić Rudolf (dob), Dragan Mijatović (gitár), Toni Savevski (szólógitár) és Szűcs Róbert (basszusgitár). Folyamatosan cserélődtek a tagok, ha jól emlékszem, a 25 év alatt 29 alkalommal cseréltünk hol gitárost, hol pedig dobost.
‒ 29 zenész fordult meg a csapatban, ez nem kis szám. Viszont hűek maradtatok ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtetek. Hol és hogyan születnek a dalok, a lemezek anyagai? Tekintettel arra, hogy mindannyian munkaviszonyban vagytok, mikor érkeztek gyakorolni?
‒ Valóban így van. A 90-es években mindenki tudja, milyen helyzet uralkodott nálunk, kizárólag ennek tudható be a sok csere. Ugyanis sokan elmentek, elköltöztek, helyettük újak jöttek. Ez a folyamat négy éve állt le, azóta nem volt tagcserénk. Visszatérve a komponáláshoz, tudni kell, hogy a zenekarnak eddig három-négy zeneszerzője volt, illetve van: Dragan Mijatović szólógitáros volt az első szövegíró és zeneszerző, Vladimir Miletin ugyancsak szólógitáros volt a következő, jelenleg pedig a zenekar szenttamási dobosa Tóth Attila írja a szövegeket és a zenét, mellette pedig a szerb szövegek szerzője, azelőtt a magyar nyelvűeké pedig jómagam vagyok. Attila 2001 óta püföli a dobokat a csapatban, és nála a szenttamási stúdióban jövünk össze, hetente egy alkalommal gyakorolni. Itt fel is vesszük a számokat, visszahallgatjuk, analizáljuk, egyszóval nyugis és ideális körülmények között dolgozunk. Egyébként a zenekar további tagjai Aleksandar Feher billentyűsök, Szebenyi Róbert basszusgitár, a legfiatalabb tag pedig szólógitárosunk Kaszás Deniel.
‒ Szerb és magyar anyagotok is van, itthon is adtatok ki már hanghordozókat, de Magyarországon is szerbül. Hogy is van ez?
‒ Elmondhatom, hogy eddig négy szerb és öt magyar nyelvű hanghordozónk jelent meg, közülük az utolsót Könnyek koldusa elnevezéssel 2012 novemberében egy magyarországi újsággal együtt lehetett megvenni odaát és a környező országokban. Onnantól egy kicsit elhanyagoltuk a magyarországi fellépéseket, de azt már most elmondhatom, hogy ha minden jól megy, a nyárra elkészül egy teljesen új, magyar dalokat tartalmazó CD, és lesznek újabb turnék is. Itt is, odaát is. Még 3-4 dal hiányzik erről az új korongról, de ezt az előttünk álló néhány hónapban megcsináljuk, felvesszük. A történethez tartozik, hogy egy dalunk szerepel a legjobb magyar együttesek válogatás albumán is. Az első lemezünk az Olujni jahač volt 1991-ben, utána 1995-ben, a Vatra című album szerb nyelvű dalokkal már Magyarországon jelent meg. Néhány száz szalagot áthoztunk, és szétosztottuk a rajongóknak, akik lelkesen fogadták. Múltak az évek, és jött a többi album. Az igazsághoz tartozik, hogy kicsit „oda-vissza ugrálok” a szerb és a magyar nyelvvel, lemezekkel. Jelenleg tehát magyar szövegeket írok, és remélem, májusig meglesznek a dalok. A kiadó már érdeklődött, hogy mikorra számítson ránk, az egész tehát már most biztosra vehető. A Miner Records gondozásában megjelent utolsó lemez, ez a ma este bemutatásra kerülő Paklenih 25 című album, ami tulajdonképpen egyfajta visszatekintés a múltba. Az eddigi két és fél évtizedes tevékenységünket próbáltuk rajta megörökíteni, vagyis egyfajta válogatásról beszélünk, ugyanakkor hat új dal is szerepel rajta. A korong tavaly december 30-án jelent meg, és szerintem örömmel fogadta a közönség. Ami pedig a legfontosabb, hogy ez a fajta rockzene, amit mi csinálunk szinte egyedi, nem hasonlítunk egyik zenekarhoz sem. Ezt is az ottani kiadóktól hallottuk, ugyanis állításuk szerint több vajdasági rockzenekar próbálkozott már feltörni a határ túloldalán, de többnyire Ossián, Pokolgép, Tankcsapda stb. muzsikát hallgatnak, és ezekre hasonlítanak. Ezt már ott nem fogja senki megvenni, mert már ilyen zenekarok vannak Magyarországon. Nekünk saját stílusunk van, ami valamire hasonlít, de nem ottani zenekarokra. Nem utánoztunk soha senkit és nem is fogunk – mondta végezetül a Faust együttes frontembere.
Paraczky László
