Művelődés

 

Jódal Rózsa

Egy generáció identitáskeresése

Fehér Miklós Fekete normalitás című díjazott regényéről

A szenttamási Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó Intézet 2015-ben kiírt ifjúsági regénypályázatára négy pályamű érkezett be. Közülük az öttagú zsűri – dr. Hózsa Éva, dr. Ispánovics Csapó Julianna, Jódal Rózsa, Krizsán Szilvia és Mirnics Zsuzsa – kettőt javasolt díjazásra és kiadásra: Fehér Miklós Fekete normalitás, valamint Móra Regina Pöttömország című művét. Ezúttal Fehér Miklós regényéről szólnék, amely nemrég jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó és a szenttamási Gion Nándor Emlékház kiadásában.

A jelenleg harmadikos bölcsészhallgató Fehér Miklós, aki a regény megírása idején még csak másodikos volt, egy mindig izgalmas és aktuális problémát boncolgat: saját generációjának identitáskeresését. Ami azonban még maibbá és még aktuálisabbá teszi, az a szöveg mintegy kétharmadát kitevő első rész, amely tájainkon ifjúságunk, és nem csak ifjúságunk körében egyre inkább elharapódzó, terjedő „rákfenével”: az önpusztítással foglalkozik.

A regény a pszichiátrián kezdődik, ahová a Fiút szállították be, miután huszonegy szem antidepresszánst, nyugtatót és altatót nyelt le, s családja önkívületi állapotban találta. A dolog pikantériája, hogy látszólag nem volt különösebb oka az öngyilkosságra. Rendezett családi és anyagi körülmények között élt, külön szobája, modern laptopja volt, amelyen naphosszat sorozatokat nézegethetett, jól tanult, nem voltak ellenségei. Akkor mi okból sorvasztja az életuntság, a depresszió (?) kérdezné egy kívülálló, ha számtalan hasonló esetről nem értesülne nap mint nap a médiából. „A Fiú nem érzi jól magát. Testileg teljesen rendben van, lelkének árnyai éles körmökkel szorongatják. Minden előrehaladott perc egy újabb gyötrelem” ‒ írja a szerző a Fiúról, aki éppen hetes kupacokba sorakoztatja az asztalon a fehér pasztillákat, mielőbb bevenné őket. Majd, miután a rátaláló családtagok kétségbeesve töltik bele a vizet és hánytatni próbálják: „Elveszik a szabadságomat, a szabadságomat, miért adnám nekik, gondolja magában, és tétlenül szemléli a szétmálló fehérséget, amely lassanként beteríti a ragacsos folyadékot. A kiút, ami az életből vezetett, odavész. Minden jót kiölnek belőle, a boldog végtelenbe vezető ösvény eltűnik, tizenhét darabka összemosódott örökkévalóságot számlál, tehát négy még bent van, van remény. A többit elvették tőle, kierőszakolták. De nem ellenkezik, mert ilyenek az emberek, ilyen ez a világ, nem gondolnak a másikra, ő vajon mit akarna, csak kíméletlenül bedarálják. A kiút, ami az életből vezetett, odavész…”

A benti elveszettség és hiábavaló menekülni akarás után ismerkedni kezd a szobatársaival és a környező betegszobák együttérző „rabjaival”, akiknek legtöbbjéről kiderül, hogy visszaeső. Van, akiről árnyalt, színes képet fest, s van, akiről csak vázlatosat. Egyik legkidolgozottabb portré a Zenészé, aki, miután sóvárgó magányában kierőszakol a Fiúból egy csak számára „kukkolható” maszturbálást, cserében egész félresiklott életét elmeséli. A Hallgatagként számon tartott beteg időnként rögtönzött miséket tart az őt meglátogató „misszionáriusoknak”, a Fiú kedvéért pedig Beszélővé válik, aki Istenről és a Művészetről regél. Bizonygatja neki, hogy egy jövendő művészt lát benne, s szerinte a Fiúnak élnie és alkotnia kell. Beszélgetésük után a Fiú rohamot kap, ordítva vitatkozik Istenével, s újraéli saját tépelődéseit és „szenvedéstörténetét”. A bent töltött idő alatt meglátogatja rajongásig szeretett édesanyja és második anyjaként szeretett nagynénje, aki bevallja neki, hogy kislány korában ő is felakasztotta magát, de levágták. Igen „ütős” az apa „látogatásáról” szóló fejezet. Elhiteti az olvasóval, hogy a családját elhagyó, mulatós, már évek óta külföldön élő apa kettejük kapcsolatát jött tisztázni, s lelkifurdalásos módon érdekli fia tette. Csak a legvégén derül ki, hogy mindez látomás volt csupán, az apát továbbra sem érdekli fia, és egykori (?) családja sorsa.

A Fiú a bent töltött idő alatt sokat töpreng. „Zaklatott. Az elmúlt napokban szembekerült állati ösztöneivel, Istennel és a háborúval, ezek a dolgok valahogy kapcsolódnak egymáshoz, de teljesen felkavarják őt.” „Űzött vadként próbál megszabadulni gyötrő traumáitól. Gyakran menekül az illemhelyre, az egyedüli helyre, ahol végre egyedül lehet. Két tragikus, mélyen átélt szabadulási kísérletről is beszámol. Az elsőben, miután már enni sem képes, gyomra egy adta fájdalmas görcsbe rándult kín, ürülékével és hányadékával kísérel megszabadulni a benne felhalmozódott Rossztól. Megrettenve tapasztalja, hogy a belőle távozó kupac egyszerre véres és – zöld. „Talán egész eddigi életében természetellenes volt, mintha egy külön lény élt volna benne, amely csendben megszületett, növekedett, mozgolódott valahol ott benn, várva a megfelelő pillanatra, hogy átvegye az uralmat a Fiú felett, de most végre távozott. (…) Ám az önmarcangolások folytatódnak. Fogát csikorgatja, száját rágja, zaklatott sétáját lassú robogás váltja fel. A helyzet nem oldódik, sőt egyre rosszabb lesz. Zaklatottságában ismét a WC-n köt ki. Ezúttal önkielégítéssel próbál megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől. A vele szemben levő ajtó tükrös visszaverődésében saját szemébe nézve sokáig, úgy érzi, időtlen időkig vergődik. Végre: „Szemén keresztül belsőjébe hatol, melegség árasztja el, felhevült állapotba kerül, zihálni kezd, közeledik a vég. Duzzad, pulzál és végül lövell. Fekete folyadék áramlik, sugárzik a nemi szervéből, a Fiú elborzad, de mégsem áll meg, és csak folyik, jön ki belőle a gonosz, mindaz, ami egész eddigi életében irányította, és a Fiú érzi, megszületik benne valami más, egy jobb, tisztább dolog. A fekete váladék szétterül a padlón, korántsem ondó állaggal rendelkezik, egy kátrányos massza az egész. (…) A szörny eltávozott belőle, és helyén valami más van. Két koncentrikus kör fog kezet egymással. (…) Tiszta, fehér körök, a gonosz fekete többé nem az ő lelkét tiporja. A Fiú hátradől, megkönnyebbül, a Többiek terhét is kiadta magából, a végelgyengülés határán áll. Elájul.”

A könyv legautentikusabb része a neuropszichiátrián eltöltött keserves időszak sokszínű, életes megörökítése. A továbbiakban a szerző a Fiúnak a „normális” életbe való beilleszkedéséről szól, ami eleinte bizony cseppet sem könnyű. Gyakran fut a töltésen, ám amikor futótársával összekülönbözik, félelem fogja el. „Sokkal inkább lenne emberek között, mint önmagával, mert ez a legrosszabb mostanság.” Nem szűnő tépelődését jól illusztrálja az a jól sikerült rész, amikor a folyó melletti kószálásai közben „figyeli a szürke áradatot, a víz meg csak hívogatja magába, egyesüljön vele (…) akkor eggyé válnának, megtisztulna a bűneitől.” A Fiú azonban ellenáll az újabb kísértésnek.

Barátok és kalandok, nők keresésével, hajszolásával folytatódik a regény. Egy tombolós-mulatós időszak után a Fiú lassan rátalál a simább, már apróbb sikerekkel is kecsegtető útra. Tanul, ír, s egy ideig úgy érzi, megtalálta élete nagy szerelmét, énjének „másik felét”. Persze a csalódások, kiábrándulások, apróbb-nagyobb zökkenők sem maradnak el, de ő már nem tér le a nehezen megtalált útról. Az utolsó fejezetben már egyetemet végzett, többkötetes író, aki újságíróként, íróként, előadóként és személyiségfejlesztő trénerként utazgat fel kéthetente Pestre, ahol marketingeseknek, informatikusoknak a depresszió pozitív oldaláról és az ebből eredő motivációról tart előadást!

Fehér Miklós érdekesen fejezi be a regényét. A Fiú hazautazás előtt egy gyorsétterem mosdójában egy éppen öngyilkosságra készülődő húszéves forma fiúba botlik, aki izgalmában szétszórta maga körül a bevevésre szánt fehér tablettákat. S most jön a csavarintás. A Fiú nemhogy megakadályozná terve végrehajtásában a rémült, könnyes szemű kamaszt, hanem még ő szedi össze a „bogyókat” és helyezi őket a lefolyó mellé! „Visszanézek az életemre, a kilenc évvel ezelőtti énemre. Azt akarom, hogy megtegye. Vegye be a gyógyszereket, mind a huszonegy darabot, nyelje le őket, és történjen minden ugyanúgy, ahogyan történt. Mert ha az a Fiú nem teszi meg, én nem lennék itt. Ha akkor nem próbálom meg, valami más végez velem. És most itt áll előttem egy gyerek, egy Fiú, aki ugyanazt tervezi, mint én anno, és teljes szívemből kívánom, hogy tényleg tegye meg. Ránézek. Mélyen a fekete pupillájába tekintek, és bólintok. Kilépek az utcára. A Keleti pályaudvar hatalmas épülete előtt várakozom. Tizenöt perc múlva szirénázó mentők érkeznek a helyszínre.”

A Fekete normalitással egy tehetséges elsőkönyvest avatunk, aki ügyes, céltudatos kompozíciójú, lírai, spleenes jelenetekben bővelkedő és áradó, sokszínű vizualitással bűvölő regényében átélten, értőn tudja ábrázolni saját nemzedékének magára hagyottságában unatkozó, céltalan, könnyen sebezhető, megértésre és elfogadásra váró, kiút- és identitáskereső világát. Ugyanakkor jó megfigyelőként kritikus szemmel érdekes arcéleket fest a felnőttek cseppet sem makulátlan „társadalmának” tagjairól is. „Korkép, körkép, kórkép, egy vergődő és minden póráztól szabadulni igyekvő nemzedék regionális önreprezentációja ez a szöveg (regény?), amely időnként felvillantja az egyéni kimenet lehetőségét” – írja a kötet utószavában dr. Hózsa Éva.

Külön felfedezésnek számít a kötet illusztrátora és fedőlapjának megálmodója, a még szintén „tanuló” grafikus Kincses Endre, aki annyira összeforrt, eggyé olvadt a szöveggel, hogy rajzaiban szinte együtt lélegzik a Fiúval. Mintha csak önmaga jól ismert, szintén megélt lelki tusáit, vívódásait ábrázolná sajátos, egyéni stílusban.

 

Elhangzott 2016. szeptember 13-án az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában.