Hírek

 

Lezajlott a 21. Hagyományos Aratás Szenttamáson

 

A szenttamási lóversenypálya melletti téren szombaton, június 24-én immár 21. alkalommal tartották meg a hagyományos aratást Szenttamáson. A rendezvény célja ezúttal is a régi aratási szokások megőrzése és a fiatalabb generációkra való átörökítése volt.

Forgács Ibolya, a Hagyományápoló Klub elnöke rávilágított, a hagyományos aratás nem verseny, inkább bemutató jellege van, hogy a mai fiatalok meglássák, hogyan küzdöttek őseink a kenyérért, és azt milyen nagy becsben tartották: ‒ Nagyon nehéz munkáról volt szó, sok kitartás kellett hozzá, de a legfontosabb, hogy mindez mellett az emberek nagyon jókedvűek voltak. A hagyomány mellett ez az, ami a mai világból nagyon hiányzik. Ezen kívül meglátjuk mindannyian azt, hogyan vonultak ki az aratásra az emberek, mi mindent pakoltak a kosárba, mit vittek reggelire. Nem ugrottak el a sarki boltba megvenni, ami hiányzott, hanem saját maguk készítették el, a szerszámokat pedig örökölték az ősöktől. Tehát nagyon sok olyan ok van, ami miatt érdemes végignézni a valamikori, igazi kenyércsatát – emelte ki a rendezvény főszervezője. Hozzátette, nagyon fontos, hogy ilyenkor egy helyen láthatjuk a különböző települések azon hagyományait, amelyek az adott falura jellemzőek voltak: pl. énekelve vonultak a parcellákra, az asszonyok mire, mit és hogyan terítettek meg, a férfiak a kaszákat kalapálták, miért ásták a pálinkásüveget a földbe stb.

A rendezvény megnyitóján a csapatokat Neško Čestić polgármester köszöntötte, aki elmondta, nagy megtiszteltetés a szenttamásiak számára, hogy ilyen sok csapatot, vidéki és külföldi vendéget vonz a hagyományos aratás: ‒ Nagy szerencsének tartom azt, amikor egy nép a saját hagyományait ilyen módon ápolja és továbbadja. Sajnos, sokan ezt nem teszik meg, elfelejtik mindazt, amiből élünk, létezünk, táplálkozunk. Boldog vagyok, hogy itt, ebben a kis közösségben éltetik és ápolják a hagyományokat. Mi az önkormányzatban lehetőségeinkhez mérten eddig is és ezután is támogatni fogunk minden ilyen és hasonló kezdeményezést – emelte ki a polgármester.

Őt követően a jelenlévőket Ótott  Róbert, tartományi mezőgazdasági titkárhelyettes köszöntötte, aki elmondta, a szenttamási 21. Hagyományos Aratóünnepség Vajdaságnak ezen a részén egyedülálló: ‒ A szervezők évről évre azon fáradoznak, hogy ezen rendezvényen keresztül megőrizzék és továbbadják a fiatalabb generációnak a hagyományos aratási szokásokat, erősítve ezáltal a közösségi összetartozást. Ennek fontosságát titkárságunk is felismerte, és támogatja megrendezését – emelte ki Ótott Róbert, majd ismertette a titkárság idei támogatási folyamatát és a feltételek tudnivalóit.

Madarász Gyula, a Magyar Nemzeti Tanács végrehajtó és tájékoztatási bizottságának a tagja emlékeztetett arra, hogy az MNT fő tevékenységi köre a nyelvhasználat, a kultúra, a tájékoztatás és az oktatás: ‒ Az ilyen hagyományápolási rendezvényeken ez mind jelen van. Egy folyamatot veszünk észre, évről évre megtartják ezeket a hagyományőrző rendezvényeket, ez egyúttal bizonyíték arra, hogy a magyarság megmaradása biztosítva van. Szerintem mindazok a lehetőségek, amelyek ezekben az években nyílnak a magyarok számára, nyíltan ki tudjuk mondani, hogy a Szerbiában élő nemzetek, nemzetiségek közt a magyaroknak van legtöbb lehetőségük céljaik megvalósítására. Ezen a szép hagyományápoláson keresztül a különböző helységekből összegyűlt magyar résztvevő csapatok társalgásával fenntartjuk azt a lehetőséget, hogy lehet jobb is. Mint elhangzott, 100 évvel ezelőtt őseink kézzel arattak, 20 évvel ezelőtt pedig még kézzel kapálták a kukoricát, ezt már szinte nem is lehet látni. Az MNT azzal a hozzáállással, hogy próbál minden olyan helyen, ahol magyar ember él, és ahol magyar érdekek vannak, megjelenni különböző csomagokkal, támogatással vagy éppen bátorítással. Eljön az az idő, amikor újra emberként, magyarként boldogan tudunk élni ott, ahol születtünk.

Ifjú Zoltán, a községi tanács kulturális tanácsosa nyilatkozatában elsősorban a rendezvényt megelőző hatalmas előkészületi munkára és a szervezésre tért ki: ‒ Mindenki tudja a klubban a dolgát, hiszen nem először csinálják a környék egyik legnagyobb ilyen jellegű rendezvényét. Ezúttal is minden szervezésben résztvevőnek és a klub vezetőségének csak gratulálni tudok, hogy ennyire olajozottan működött minden. Ugyanakkor a résztvevő csapatoknak is gratulálnom kell, hiszen mindenki a feladata magaslatán állt, és hűen visszatükrözték az egykori aratások lényegét. Én tudom, hogy a pénz, amit az önkormányzat támogatásként ad, sosem elég, de besegít egy kicsit a tartomány is, és más forrásokra is lehet pályázni, tehát ki lehet jönni anyagilag is a rendezvény megtartását illetően – mondta a tanácstag.

Haska Sándor, a szenttamási Aranycsapat kaszása elmesélte, hogy annak idején hajnali 2 órakor már indultak a búzaföldre, ahol a kiszaggatott búzából kötelet csavartak. Maroknyira valót, mert a búzának derékig érő szára volt, hiszen nemcsak a búzát, hanem a szárát, azaz a szalmát is nagy becsben tartották: ‒ A lényeg abban volt, hogy a búza éjszaka harmatos, tehát a búzaszálakból összesodort kötél nem szakadt el, nem töredezett, magyarán erősebb volt. Amíg a kötélfonás tartott, az asszonyok a reggelit készítették. Abból, ami volt a háznál. Ha a gazdával jól megegyeztünk, a két zsák búza (100‒120 kg) napszám mellé járt még egy kis szalonna, pálinka is. Szegénység volt akkor, és a szegény embernek nem telett ilyesmire. Mielőtt elindultunk aratni, a legfontosabb a kaszaél kikalapálása volt, annyira el kellett vékonyítani, hogy utána kaszakővel borotvaélesre fenjük. Mert csak úgy lehetett igazán vágni a búzát. Amikor a harmat felszállt, beálltunk a sorba és vágtuk a búzát. Utánunk jött a terigető, aki a kötelet tette le a földre, majd a marokverő, aki az egyes számra emlékeztető fából készült szerszámmal összegyűjtötte a levágott gabonát, és kévéket csinált belőle, amit ún. keresztekbe raktak. Az ebéd valamikor délután volt, egy-másfél órás pihenő, vagy ahogy akkor mondták, „deleltek” az aratók. Ezután újra megkalapáltuk a kaszát, majd estig, naplementéig arattunk. Nehéz munka volt, hiszen a tűző napon kellett dolgozni, de nem siettünk, módjával csináltuk. Utána jött még két nagyon nehéz munka, a betakarítás és a cséplés.

‒ Még sötét volt, amikor az aratóreggelit készítettük. Pirítottunk tarhonyát, tettünk rá sült szalonnát, köcsögbe a tarhót, meg az előző nap a kertben szedett uborkát, paradicsomot, vöröshagymát is becsomagoltuk egy szalmahordó kosárba. A szegény népnek ilyen ennivalója volt – veszi át a szót a csapat másik tagja, Vajda Rozália. Mint mondta, egyéves volt a fia, amikor a férjével aratni ment, hogy meglegyen a télire való kenyér: ‒ A hátamon vittem a kötelet, meg szedtem a markot, édesanyám pedig jött utánunk, és kötözte. A kévéket rendekbe gyűjtöttük, így könnyebben elszállították. A fiamat ez alatt az idő alatt anyósom vigyázta. Olyan élet volt akkor, hogy amikor csak lehetőség volt rá, mindenki a családban keményen dolgozott, hogy ne éhezzünk a tél folyamán – tette hozzá az idős asszony.

Lajkó Mátyás, az adai aratócsapattal érkezett, és mint mondta, a múlt század ötvenes éveitől kristálytisztán emlékszik az akkori aratások minden mozzanatára: ‒ Korán keltünk, két óra tájban. Mi gyerekek néhányan kimentünk a felnőttekkel kötelet fonni a búzából, a tanyán pedig közben megsütötték a kenyeret, lepényt, megetették a jószágot, mire virradt, már minden készen állt az aratáshoz. A reggelit mindig a tanyán fogyasztottuk el, ennek általában egyik legfontosabb összetevője a tej, aludtej vagy túró volt, ugyanis akkoriban minden házban és tanyán volt tehén, de a meggyleves, paradicsomleves is menő volt. Reggeli utánra általában felszállt a harmat, és akkor kivonultunk a földre aratni. Egész nap csináltuk. Mire este lett, a lovas kocsival majdnem az egészet behordtuk az udvarba és kazalba raktuk. Onnan várta a búza a cséplőgépet – sorolta a gunarasi születésű bandagazda. A kérdésre, hogy mennyire sikerül az aratóünnepségek szervezőinek visszatükrözni az akkori aratásokat, beszélgetőtársunk elmondta, nagyon sok minden ugyanúgy történik, de van néhány különbség, amit az emberek nem igazán értenek meg: ‒ Abban az időben nem ment senki ünneplő ruhában aratni. Akinek volt erős varrású bársonynadrágja, azt húzta fel, de a legtöbben egyszerű vászonból készült gatyában, ingben arattak. Téves azt gondolni, hogy ez népviselet, bár többen annak tartják. Az igazi népviselet, az ünneplő ruha, amiben az emberek templomba jártak. Tájaink, falvaink megőrizték ezeket a viseleteket, és ezek bemutatója is zajlik egy-egy ilyen aratóünnepségen. Ez szép dolog, ez az igazi hagyományápolás. Azonban amikor kivonulunk a parcellákhoz, át kell öltözni abba a ruhába, amiben őseink valóban arattak – mutatott rá Lajkó Mátyás.

A szabadkai Tót Király Imre, az ottani Lovascsapat vezetője elmondta, bár autószerelőnek tanult, 33 éve folyamatosan ápolja a valamikori aratási szokásokat, és ahova hívják a csapatot, mindenhol megjelennek. Felesége és unokája segít neki az aratásnál: ‒ Gyerekkoromban ‒ 12 éves lehettem ‒ muszáj volt kimenni aratni, hogy télire megkapjuk a búzát, és legyen kenyér a házban. Kb. 100 kg búzát fizettek akkoriban az aratóknak, amit nem vittünk haza, hanem egyenesen a malomba, ahonnan hazahoztuk a lisztet, és a kenyér mellett kalácsra is futotta – mesélte a szabadkai kaszás. A kérdésre, hogy mire szokott külön odafigyelni aratáskor, elmondta, a legfontosabb a jó éles szerszám, és a kasza élét lefelé kell kalapálni, mert ha ez nem így van, nagyon nehéz vágni a búzát, és a rendek sem a legszebbek. Ugyanakkor a kasza hegyének befelé kell állnia, mert ha kifelé áll, a rendek nem lesznek egyenesek – magyarázta a tapasztalt arató.

A nyolctagú moholi csapat zászlaját és tábláját Zsotér Mihály, az ottani nyugdíjas egyesület elnöke vitte. Mint mondta, náluk is rendszeresen megszervezik a hagyományos aratást, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy egyre kevesebb a fiatal, akiknek bemutathatják ezt az egykoron komoly kézi erőt, szaktudást és ügyességet igénylő munkát: ‒ Hatvan évvel ezelőtt nem ismertük azt a szót, hogy kombájn. Kézzel dolgoztunk, de nemcsak ezt, hanem minden munkát kézzel csináltunk. Parasztkocsival mentünk ki hajnal két órakor a földre, és ugyanezeket a kellékeket vittük magunkkal, mint ma. Manapság már nincs az ilyen munkának, de sajnos a kenyérnek se, akkora becsülete, mint régen. Akkoriban, ha leejtettünk egy falat kenyeret, felvettük, megcsókoltuk és megettük. Hogy miért? Mert nagy becsben állt a búzából sütött kenyér. Ugyanis a lakosság többsége szegény volt, nem búzalisztből, csak kukoricalisztből sütöttük a kenyeret, és ez bizony sokszor annyira kemény volt, hogy feltörte a szájpadlását az embernek. Valahogy tehát jobban megbecsültük a „mindennapit”, nem dobtuk a kukába, mint manapság – magyarázta a moholi csapat vezetője. A parcella végén abroszra terített reggelit illetően kiemelte: ‒ Gazdag reggelit kellett betervezni, hiszen a kaszásnak szüksége volt az erőre, hogy egész nap vágni tudja a búzát. Éppen ezért felénk minden olyan „erős” ételre szükség volt, ami volt a házban: sonka, kolbász, szalonna (már ahol volt), a legfontosabbak pedig a főtt krumpli, főtt tojás, savanyú uborka, aludtej, hagyma, pirított tarhonya, kelt kalács, meggyleves, vagyis minden olyan étel, ami a nagy melegben nem romlott el.

A szenttamási hagyományos aratás szervezői szombaton valóban minden apró részletre odafigyeltek. Külön protokollnak számított például az, amikor a búzaföld végén a parcella tulajdonosa és az aratók között a napszám-egyeztetés folyt. A gazda pálinkásüveggel körüljárta az aratócsapatokat, és mindenhol egyezkedtek a munka áráról. A kaszálók „rendes” napidíjat kértek, merthogy a búza sok helyen „megdőlt”, ami miatt nehezebb kaszálni, a gazda szerint pedig csökkentek a hozamok, nem tud eleget fizetni. Így a harmadik pohárka után, mikor megszületett az egyezség, újra koccintottak és kezdődhetett a munka.

Amíg a hagyományos aratás bemutatója folyt, a legkisebbek számára játszóházat, a fiatalok és középkorúak számára pedig ügyességi játékokat szerveztek. A kicsik külön sátorokban lisztből gyúrtak figurákat, kukoricát morzsoltak, csutkavárat építettek. A nagyobbak zsákba ugrálásban, távfutásban, csizmahajításban, kötélhúzásban stb. mérhették össze erejüket és tudásukat. A fiúk tragacson tolhatták a lányokat, a felnőttek az asszonyokat, de utóbbiak számára is volt kötélhúzás. A jó hangulatból nem volt hiány, az aratást követő közös műsorban valamennyi csapat fellépett. Így a szenttamási Pitypang Néptáncegyesület Szilke kiscsoportja, a Csalogány asszonykórus, Szabados Etelka előadásában elhangzott néhány alkalmi szavalat, az élőzene mellett pedig nagyon sokat táncra perdültek.

A rendezvény végén, a közös ebéd előtt, Szarvas Péter szenttamási plébános atya megáldotta az új lisztből készült kenyeret, és hálát adott az Úrnak a bőkezűségért: ‒ Áldunk téged Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret mint a föld termését, az emberi munka gyümölcsét. Mindeneknek szemei tebenned bíznak Uram, mert te adsz nekik eledelt, alkalmas időben. Kitárod a két kezedet, és betöltesz minden élőt a te áldásoddal – hangzott el az áldás, majd a résztvevők együtt imádkoztak.

A tábori konyhán ügyeskedő asszonyoktól annyit sikerült megtudnunk, hogy a mintegy 300 fős vendégsereg ellátására négy nagy üstben 40 kg sertés és 80 kg birkahúsból készült a finom paprikás, ami el is fogyott.

 

Paraczky László