Lezajlott a 20. Hagyományos Aratás Szenttamáson
A szenttamási Hagyományápolók Klubja szervezésében június 18-án 20. alkalommal került megrendezésre a Hagyományos Aratás. A régi aratási szokások felelevenítésére és az ezt kísérő rendezvényekre immár második alkalommal a település északi bejáratánál, Füstös Illés tanyáján került sor. A résztvevő csapatok a reggeli órákban a klub helyiségei előtt gyülekeztek, ahonnan népviseletbe ölözve, gyalogosan és vidám hangulatban vonultak a rendezvény helyszínére.
A rendezvényt a községi képviselő-testület elnöke, Radivoj Paroški nyitotta meg, aki többek között kitért a hagyományápolás mint turisztikai jellegű rendezvény felkarolása és annak önkormányzati támogatása mellett. Mint mondta, közösen kell ápolni az ősök szokásit és hagyatékát, hiszen csak így tudjuk átadni azokat a fiatalabb generációk számára.
Forgács Ibolya, a Vajdasági Népek és Nemzetiségek Hagyományápoló Klubjának elnöke üdvözlő beszédében elmondta, a jubiláris rendezvényre 14 csapat jelentkezett, és mindannyian meg is jelentek.
− A fő cél a valamikori aratások és az ezt megelőző és követő igen komoly és fizikailag is megterhelő munkák felelevenítése, és a hagyományos, kézzel való aratás településenkénti bemutatója. A legelső rendezvénytől ezt próbáljuk itt Szenttamáson élőben átvinni, bemutatni, emellett pedig összehasonlítani azokat a néha valóban jelentéktelennek tűnő különbségeket, szokásokat és magát az aratási munkafolyamatot, melyeket őseink annak idején a saját őseiktől vettek át. Hogy milyen nagy az érdeklődés a hagyományápolás iránt, azt az évről évre növekvő, generációról generációra átadott aratási szokások nemcsak itt nálunk, hanem szerte az egész Vajdaságban szervezett ilyen és hasonló jellegű rendezvények bizonyítják. Néhány évre visszamenőleg, tekintettel arra, hogy volt érdeklődő, a hagyományos aratással párhuzamosan több kísérőrendezvényre is sor kerül, de meghívtuk a községünkben tevékenykedő összes magyar egyesületet, akik bemutatják tevékenységüket, munkájukból pedig több kiállítást is láthatnak az érdeklődők – sorolta a rendezvény egyik főszervezője. Kiemelte, külön örömére szolgál, hogy a település egyik leghosszabb utcáján végigvonuló menetet igen fokozott érdeklődés kísérte.
Miután kisorsolták a parcellák sorszámait a benevezett 14 csapat között, tagjaik nekifogtak a reggeli előkészületeinek. A terítéket, az öltözéket és a felszerelést az aratóverseny bírái, Pápista Irén, Bacsa Károly és Robotka Sarolta pontozták, majd szabadon megnézhette, megkóstolhatta minden jelenlevő. A bőséges és finom falatok után megkezdődött az ünnep fénypontja, a verseny, melyet a parcellák melleti területen a gyerekek számára szervezett sportrendezvények (zsákbaugrálás, tarlófutás) kísért. Ugyanakkor a legkisebbek számára kukoricamorzsolást, gabonaszitálást, tésztagyúrást és egyéb érdekes dolgot szerveztek. A tanya előtt kijelölt parcellákon elvégzett munka után minden résztvevőt és az esemény támogatóit finom ebéd várta a tanya udvarán felállított sátorokban. De előtte a szervezők egy igen szép kulturális összeállítással lepték meg a résztvevőket, ami után Szarvas Péter szenttamási plébános elvégezte a kenyérszentelést. Az ebéd után, a zsűri értékelése alapján kiosztották az elismerő okleveleket és ajándékokat.
Az aratás jelentősége ma sem kicsi, de valamikor még nagyobb volt. A 79. évét taposó Haska Sándor, a szenttamási Aranycsapat kaszása elmondta, az akkoriban kenyércsatának számító aratás az egyik legfontosabb munka volt a mezőgazdaságban, hiszen egy vihar vagy jégeső rövid idő alatt tönkretette az egész évi termést, ami miatt igyekezni kellett, hogy beért kenyérganonát mielőbb levágják, elcsépeljék, a szem pedig a padlásra kerüljön: − A kaszálás az egyik legnehezebb fizikai munkának számított, hiszen a tűző napon, a nagy hőségben reggeltől estig arattunk, viszont már hajnalban kimentünk a földekre, hogy a harmatos búzából mielőbb köteleket sodorjunk, amivel azután a markoverő és a kötöző összeszedték és bekötötték a levágott rendeket. Oda kellett figyelni, hogy amikor megindult a vágás, a kasza éle után legalább tíz centis tarló maradjon, hogy mire a suhintás véget ért, a kasza hegye már a földön legyen – magyarázta Sanyi bácsi, aki a legelső aratóünnepségtől folyamatosan részt vesz a szenttamási rendezvényen. Rámutatott, sem a levegőben, sem a földhöz közel nem lehet rendesen vágni a búzát, ugyanis a levegőben való kaszálás túl fárasztó, a földön lévő pedig szinte lehetetlen. Mint mondta, a kaszásnak az övre akasztott tokmány és a benne lévő kaszakő mellett több apróságot is magával kellett vinnni a mezőre. Példaként a kúp alakú fába vert kétfajta üllőt, kiskalapácsot, harapófogót, szöget és a kendermadzagot említette, hiszen a learatott mennyiség sokszor a kasza „karbantartásától” függött. A kaszás „karbantartásához” viszont egy-egy korty pálinka is elég volt − tette hozzá mosolyogva.
A szenttamási Ficsóresz férfikórus tagjai az idén először neveztek be csapatot az aratásra. A csapat vezetője, Szögi Rudolf elmondta, az idősebbektől érdeklődtek a valamikori aratásokról, és ennek összegzéseként állt össze a felszerelésük és az aratóreggeli is: − Hoztunk marokszedőt, üllőt a kaszaél kalapálásához, és bőgőt az elszórt szalma összegyűjtéséhez. A kaszára felszereltem a takarót (csapót), mert azt mondják, így a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dől. Reggelire cipót, szalonnát, vöröshagymát, kovászos uborkát, tarhót készítettünk, de hoztunk pálinkát is – mondta a szenttamási fiatalember. A kérdésre, hogy miért aratnak mezítláb, elmondta, valamikor is így arattak az emberek, hiszen a szegényebbeknek nem tellett lábbelire, a búzaföldön meg egyébként sem volt rá szükség.
A szenttamási Búzavirág aratócsapat vezetője, Nesebik Erzsébet négy éves volt, amikor először vitték ki hajnalban a búzatáblához. Akkor még csak szárastól csupálta a búzát, de néhány évvel később már megtanult szalmakötelet fonni: − Nagyon szegények voltunk annak idején. Emlékszem, édesenyám cukros kenyeret tett ebédre, mert más nem volt a házban. Egész nap arattunk, késő estig. A kaszás után édesanyám szedte a markot, én meg terigettem a megfont kötelet. Akkoriban 17‒18 kévét tettünk egy keresztbe, amit utána lassanként hazahordtak csépelni – magyarázta az idős asszony. A kérdésre, hogy mennyire lehet igazából visszavetíteni a régmúlt aratásokat elmondta, lehet, de nem teljesen, mert manapság már nincs akkora szegénység, hogy az ember egy zsák búzáért egy-két szelet kenyéren egész napokat arasson. Hozzátette, nagyon bízik benne, hogy az akkori nyomorúság soha többé nem ismétlődik meg.
Az adai nyugdíjasok aratócsapata, a Mezei csokor is kiválóan bemutatta a valamikori aratási szokásokat. Vreckó István bandagazda elmondta, a hajnali kötélfonásnak az volt a titka, hogy a búza szára olyankor harmatos és emiatt könnyen sodorható. Közben gyorsan kicsupált a földből két maroknyi búzát, és megmutatta, hogy ezt gyerekként hogyan csinálták: − Amikor leszereltem, jó fizikai kondícióm volt, és délután négy óráig egy lánc búzát levágtam, tíz nap alatt tíz láncot. Az apám kötözte, anyám volt a marokszedő. Az ennivalónk sem volt túl gazdag, de mivel kellett az erő, tartalékoltunk téliről egy kis szalonnát, mellette pedig aludtej, héjában főtt bugonya, hagyma és főtt tojás volt a reggeli.
Zsótér Mihály, a moholi Napsugár Nyugdíjas Egyesület elnöke ugyancsak többedmagával érkezett a szenttamási hagyományos aratásra. Mint mondta, többször jártak a csapattal nálunk, nagyon jó tapasztalatokat gyűjtenek, de emlékeiket is felelevenítik egy-egy ilyen rendezvényen: − Egy kosárban elfért az aratóreggeli, amit őseink vittek aratáskor a földre. Cipó, sajt, vöröshagyma, tarhonya, tarhó és aludtej került terítékre, más nem is igazán volt. Paradicsom, paprika meg ilyesmi nem volt, mert ezek aratásra még nem értek be. Persze pálinkát vittek, hiszen az kiváló szomjúságoltó.
Közben a zsűri elégedetten állapította meg, hogy mindegyik csapat jó munkát végzett, szépen összetakarították a tarlót, és a kévéket is szépen keresztbe rakták. Az öltözéken és a aratóreggelin azonban már akadt néhány kifogásolni való. Pápista Irén szerint három csapat teljes mértékben teljesítette az elképzelt és valamikori hagyományos öltözéket és reggelit, de a többiek is csak árnyalatokkal maradtak le: − Nagyanyáink, nagyapáink idejében nagy volt a szegénység. Ezt kellett elsősorban szem előtt tartani. Foltos, de tiszta nadrágban, ingben, csak a legalapvetőbb élemiszerrel felszerelkezve mentek ki a búzaföldekre az aratók. Akkor szinte senki sem vitt kiflit, cipőben nem arattak szinte soha. A gyerekek voltak a terigetők, az anyukák a marokszedők, az apukák pedig a kaszások, legalább is az én gyermekkoromban ez így volt – emlékezett vissza a zsűri egyik tagja.
A szervezőknek az időjárás is kedvezett, és szombaton a szép számú közönség újra láthatta, hogy őseink valamikor hogyan végezték a kenyérgabona aratását. Nekik ez egykoron a nyári munka mellett a túlélést jelentette, mivel akkoriban a fizetést búzában kapták. Bízunk benne, hogy ez a szép, de egyúttal nehéz munka és a vele élő hagyományok sikeresen megmaradnak az utókor számára.
Végezetül pedig következzenek a szenttamási Hagyományos Aratás résztvevői: Törökfaluból a Szarkaláb csapat, Moholról a Nyugdíjasok Egyesületének Napsugár csapata, Adáról a Mezei csokor csoport, Valkaisorról (Törökfalu) az Idősek Klubja, a temerini Kertbarátkör két csapata (Francia és Elek csapat), az Adai Földművesek csapata, a zentagunarasi Mag Hagyományőrző Egyesület csapata, továbbá Szabadkáról a Kék Búzavirág és a Lovas csapat. Szenttamásról az Aranycsapat, a Ficsóresz, a Búzavirág és a Vredne Ruke csapata mutatta be a közönségnek, hogy őseink hogyan arattak valamikor.
Paraczky László
