Rendezvény

Lezajlott a 18. Szenttamási Hagyományos Aratás

A szenttamási Hagyományápolók Klubja az idén július 5-én immár 18. alkalommal szervezte meg a hagyományos aratást és a munkafolyamattal együtt járó étkezési szokások, felszerelések bemutatását. A résztvevő csapatok a kora reggeli órákban a vásártéren lévő atlétikai pályán gyülekeztek, ahonnan népviseletbe ölözve, gyalogosan, és vidám hangulatban vonultak a rendezvény helyszínére, a közelben lévő búzatáblához. Az időjárás is kedvező volt, és a szép számú közönség újra láthatta, hogy őseink valamikor hogyan végezték a kenyérgabona aratását. Nekik ez egykoron a nyári munka mellett a túlélést jelentette, mivel akkoriban a fizetést búzában kapták. Bízunk benne, hogy ez a szép, de egyúttal nehéz munka és a vele élő hagyományok sikeresen megmaradnak az utókor számára.

Koller Nándor, az egyik szervező hírportálunknak elmondta, hogy a 18-dik szenttamási hagyományos aratás van mögöttünk: - Bár ez volt eddig a legkisebb, mivel csak négy csapat jelentkezett, nem lehet azt mondani, hogy kevésbé volt sikeres. Ez semmit sem rontott a hagyományos aratás bemutatásán és a  hangulaton sem, ugyanis az összejövetel nem volt versenyjellegű. A csapatok elvégezték a munkát, történt egyfajta értékelés is, a négy csapatból mindenki első lett. Ezt pedig azt jelenti, hogy a reggelit illetően az egyik csapatnak a házi kenyere, a másiknak a sonka, a harmadiknak a pirított tarhonya, a negyediknek pedig a kolbásza volt a legfinomabb. Mindenki egyforma osztályzatot kapott az öltözékre, a felszerelésre és az elvégzett munkára is. A kaszáláson keresztül a gereblyézésig és a keresztezésig minden a legnagyobb rendben zajlott, az emberek és az asszonyok pedáns munkát végeztek, és ez a lényege a hagyományos aratás bemutatásának. Célunkat ezúttal is elértük, hiszen ugyanazt a munkát ugyanolyan feltételekkel és felszereléssel végezték a csapatok mint 50 vagy 100 évvel ezelőtt. És ez az igazi hagyományápolás – mondta a klub elnökségi tagja.

            A zentagunarasi Mag Hagyományőrző Egyesületből Bazsó Gábor negyedmagával érkezett a szenttamási aratóünnepségre. Mint mondta, a kévekötő és marokverő mellett egy reggelikészítő asszony is érkezett velük, aki ugyan nem vesz részt közvetlenül az aratásban, de fontos feladata volt a valamikori reggeli elkészítése és tálalása a búzaparcellánál: - Nálunk a környéken elég sokfelé megszervezik a hagyományos aratás bemutatását, mi a faluban a kukoricaszedés hagyományait elevenítjük fel, amelyre októberben érkeznek a csapatok az egész tartomány területéről. A valamikori aratások bemutatása nagyon szép hagyomány, és igyekszünk, hogy minden évben eljussunk legalább egy ilyen rendezvényre. Szenttamásra több, mint 10 éve járunk, csapatunk már volt első és második helyezett is. Ami a régi aratásokat illeti, el kell mondanom, hogy az a kaszások számára mindig néhány nappal korábban kezdődőtt, hiszen meg kellett kalapálniuk a kaszát. A kalapálást egy erre a célra magukkal vitt kis, legtöbbször szilfából készült tuskón végezték, melynek sokszor volt egy leszúrócsapja, mellyel a földben rögzítették. A kis tuskó felső részét egy vaskarika, abroncs védte a széthasadástól. Ebbe a tuskóba volt beleütve a vasból készült üllő, melyre a kasza pengéjét ráfektették és a csak erre a célra használt kalapács vékony végével a „smórjával” egyenletes ütésekkel elvékonyították, gondosan ügyelve arra, hogy ki ne „habosítsák” a pengét. A másik élező eszköz a kaszakő volt, melyet a fából, szaruból vagy vasból készült tokmányban tartottak vízben. Aratás napján hajnalban kezdődött a kötélfonás, amit a búza szárából csavartunk. Ezt a munkát azért kellett korán kezdeni, mert még a búza harmatos volt, jobban lehetett tekerni, és nem tört a szalma. Akkoriban persze sokkal magasabbak voltak a  búzák, hiszen kellett a szalma is a jószág alá, főleg télen. Miután a kaszás levágja a gabonát, a  terigető megy mögötte, és a kévéket fából készült horog alakú szerszámmal - ismertebb nevén kukával - összegyűjti és a kötelekre rakja. Utánuk megy a kötő, aki beköti a kévéket és keresztbe rakja őket, mert így a lovaskocsi sokkal könnyebben elfér, és könnyebb a rakodás is. Egy-egy keresztbe 18 kévét kell tenni – magyarázta a valamikori aratás folyamatát a kaszásmester, aki már 14 éves korában terigetett és fonta a kötelet, mire pedig felnőtt korú lett, már kaszálni is megtanulta a kenyérgabonát. A zentagunarasiak reggelijét Bús Irén készítette, aki a „kötelező” a reggeliről elmondta, hogy azon a vidéken a legszerényebb aratóreggeli kenyérből és szalonnából állt. De azért a szegényebb családok is úgy nézték, hogy kiadós legyen a reggeli, hiszen utána a férfiaknak naplementéig dolgozniuk kellett, és a tűző napon bizony kellett az erő: - Ennivalót azt vittek, amilyen éppen volt a háznál. A házilag sütött kenyér, a tepertő, a szalonna, az aludtej és a vöröshagyma szinte mindenütt menő volt. Mellette még (ha volt) sonkát, kolbászt, héjában főtt burgonyát, főtt tojást, pirított tarhonyát, paradicsomot és kovászos uborkát is vittek – mondja Bús Irén. - Az ivóvizet egy cserépkorsóban, a pálinkát pedig üvegben ásták bele a földbe, hogy a tűző napon ne melegedjenek meg. Amikor ittak, a vizeskorsót kiásták, a pálinkát pedig szalmaszálon szívták ki az üvegből az aratásban résztvevők.

A temerini Kertbarátkör öttagú csapattal érkezett Szenttamásra. A kaszásmester Elek Zoltán elmondta, hogy valamikor sokkal jobban és huzamosabb ideig készültek az aratásra az emberek, hiszen ritka volt az olyan család, akinek ne lett volna valamennyi búzája. Elsősorban midenki a sajátját vágta le, utána pedig a csapatok összefogtak, és nagyobb parcellákon aratták a kenyérbagonát: - Gyerekkoromban én is a kötélfonással kezdtem, ami egyúttal a gyerekek és az idősebb asszonyok munkája volt. Hajnalban kezdtük azzal, hogy kitéptünk 15-20 szál búzát a földből, leveregettük a gyökeréről a földet, és az egyik végét a hónunk alá véve összesodortuk, úgy nézett ki, mint az igazi kötél. Ezeket összegyűjtöttük és lópokróccal letakartuk, hogy ne száradjanak hamar ki, ugyanis akkor sokkal nehezebben megy a kötés. Ami ma már ugyancsak feledésbe ment, az a bőgőzés (fából készült nagy gereblye), ezzel mentünk kalászokat összekaparni, hogy egy szem gabona se maradjon kint a földön – meséli Elek Zoltán, aki elmondta, hogy naponta egy háromtagú csapat legalább egy holdon estig biztosan végzett a munkával.

A bemutató és versenyjellegű rendezvények után az új búzából készült kenyér megáldása következett, a ceremóniát Szarvas Péter, római katolikus plébános és Aleksej Blanuša, a helyi pravoszláv egyház plébánosa végezte el. A közös ebéd után a rendezvény vidám hangulatban a késő délutáni órákig folytatódott, a talpalávalóról pedig adai zenészek  gondosodtak.

Az idei szenttamási hagyományos aratás legidősebb résztvevője a 82 éves zentagunarasi Bús Imre, a legfiatalabb résztvevője pedig a helyi Vredne ruke csapat tagja, a  10 éves Mag Attila volt. A szép számú érdeklődő és vendég részére a helyi atlétikai egyesület tagjai ügyességi játékokat szerveztek, amelyeken versenyfutásban, zsákbanugrálásban és kötélhúzásban mérhették össze erejüket és tudásukat a benevezett csapatok.

Paraczky László