HAMVAZÓSZERDA – A NAGYBÖJT KEZDETE
Egy történet szerint a remete imádkozáshoz készülődött a barlangjában. Már épp belefogott volna ájtatosságába, amikor egy egér mászott elő és rágcsálni kezdte a remete háncspapucsát. A remete mérgesen rúgta odébb az egeret, majd hosszú perceket töltött azzal, hogy újra összeszedje magát az imához. Az egér azonban újra ott termett, s rágcsálta a papucsot. A remete rendkívül feldühödött. Felugrott, s toporzékolni kezdett, hogy agyontapossa az egeret, miközben hangosan szitkozódott. „Dögölj meg, te undok állat! Miért tereled el állandóan a figyelmemet, amikor én imádkozni akarok?” Az egér, a remete nagy csodálkozására és ijedelmére megszólalt: „Imádkozni? Ugyan, ne áltasd magad! Hogy képzeled, hogy beszélgethetsz Istennel, amikor még hozzám sincs egy kedves szavad?!”
A Nagyböjt első napján, Hamvazószerdán az evangéliumban mindig az imádság, az adakozás és a böjt helyes lelkületéről szóló krisztusi tanítás tárul elénk. Jézus óva int bennünket attól, hogy az emberek csodálata, elismerése kedvéért tegyük a jót, csak a tapsvihar, a dicsérő szavak reményében imádkozzunk, adakozzunk vagy mutassunk különféle vallásos külsőségeket. Nyilván nem arról van itt szó, hogy tilos lenne nyilvánosan, mások előtt imádkozni, alamizsnát osztani vagy bármi más jót tenni. Sőt, szükség is van erre ahhoz, hogy másoknak jó példát adjunk, tanúságot tegyünk a keresztény életformáról. Azonban aki „csakis” mások előtt, direkt figyelemfelkeltő gesztusokkal cselekszi ezeket, s elvárja a dicséretet, kínosan ügyel arra, hogy bezsebelje az elismeréseket, annak imádsága, látszólagos jószívűsége és áldozatkészsége nem hiteles. Ráadásul már el is nyerte a jutalmat, amit ezzel el lehet érni: a gyorsan múló és sokszor nem is őszinte emberi elismerést és csodálatot. Annak az imádsága, nagylelkűsége és önfeláldozása a hiteles, aki nemcsak a „kamerák előtt” játssza el ezeket a cselekedeteket, nemcsak a zsúfolt templomokban, nagy ünnepekkor vesz részt ájtatos képpel a látványos szertartásokon, nemcsak jótékonysági koncerteken és bálakon, tapsvihar és hajbókoló köszönetmondók közepette vet oda valamit a fölöslegéből, hanem állandóan az imádság és a jószívűség lelkületében él. Akkor is rendszeresen imádkozik, ha rejtekben van, senki nem látja, akkor is ad, ha senki nem köszöni meg, nem viszonozza semmivel.
Jézus egyáltalán nem kívánja azt, hogy az Ő követői ne a jutalom reményében legyenek jók, áldozatkészek. A keresztény ember nem azért mond le valamiről, mert rosszul akarja érezni magát, nem azért imádkozik, mert az „kötelező”, de egyébként semmire sem jó. Jézus igenis biztatja tanítványait, hogy reménykedjenek a jutalomban, de rámutat, hogy ez a jutalom több, mint az emberi elismerés, hálálkodás vagy hasonló jókkal való viszonzás. Az Atya, aki a rejtekben is lát, másféle, boldogítóbb jutalmat tartogat az őszintén imádkozóknak, böjtölőknek, adakozóknak. Barsi Balázs egyik elmélkedésében felhívja a figyelmet arra, hogy az isteni jutalom nem ugyanazon a szinten nyilvánul meg, mint az emberi lemondás, áldozat. Ha így lenne, akkor az, aki valamiről lemond, csak elodázná, időben eltolná annak élvezetét, amiről lemond. Például csak azért nem eszek ma húst, hogy holnap még többet zabáljak (lásd a „torkos csütörtök” újabban divatba jött kiváló szokását!) Vagy csak azért adok a javaimból, hogy azután még többet kapjak a hálálkodóktól vagy kamatfizető adósoktól. Ez nem lemondás, nem áldozat, hanem egy jó üzlet csupán! Ki ne tudna várni vagy ideiglenesen kellemetlenségeket elviselni, ha kis idő múltán jóval többet szerezhet, vagy nagyobb gyönyörben lehet része? Nem, az isteni jutalom nem ezen a szinten, pusztán a földi javak szintjén nyilvánul meg. Az elmélyült imaélet, az önzetlen jószívűség és a böjtben is megmutatkozó őszinte áldozatkészség olyan értékeket formál ki az emberben, amelyek megmaradnak az örök életre, mert a szeretetben teszik tökéletesebbé, a szeretetkapcsolatait teszik mélyebbé és boldogítóbbá. Természetesen már itt a földi életben is érezheti és élvezheti az ember ezt a jutalmat, de az örök életre is megmarad, sőt ott teljesedik ki igazán.
Zsúnyi Tibor
plébános
