Hatvankét éves osztálytalálkozót ünnepeltek Szenttamáson
Hatvankét évvel ezelőtt hagyta el a szenttamási általános iskola padjait az 1941-es generáció. A nem mindennapi évfordulót a héten a helyi Lugas vendéglőben ünnepelték meg az egykori osztálytársak.
Az esemény főszervezője, dr. Radosavljević Hargita elmondta, az iskola többször is nevet változtatott. Amikor ők végzősök lettek, az intézményt Második Nyolcéves Iskolának nevezték, és csak később, 1959-től vette fel Jovan Jovanović Zmaj nevét: – Az 1941-es, vagyis a mi generációnk 1948-ban kezdte az iskolát, azaz az I. osztályt. Nem jártunk mindannyian egy osztályba, de a többség végigjárta a nyolc osztályt. Már nem emlékszem rá, de úgy gondolom, hogy a miénk volt az első vagy a második generáció, amely nyolcosztályos iskolát fejezett be, mert addig csak hét osztályos iskola létezett. A több, mint harminc fős osztály létszáma idővel csökkent, mert különböző korosztályhoz tartoztunk. Néhányunkat 6 éves korában, egyeseket pedig 9-10 éves korában írattak be iskolába, hiszen többen is árván maradtak. Ezt hozta a háború. Az iskolát persze nem mindenki fejezte be, főleg a lányok maradoztak ki az 5. vagy a 6. osztály után. Mi, akik maradtunk, átlagban 15 évesen fejeztük be a nyolcadikat. Innen gimnáziumba, tanítóképzőbe vagy inasnak mentek a diákok – mondta az emlékek között kutatva a nyugalmazott orvos. Hozzátette, először ez a generáció 33 év után találkozott, akkor még Mumics Gizella és Botka István szervezte meg az összejövetelt, ma már sajnos egyikük sem él. Az 55 éves találkozónkat már jómagam szerveztem meg, ez hét évvel ezelőtt volt, azóta minden évben találkozunk. A számunkra ünnepet jelentő találkozót mindig szentmisével kezdtük, utána pedig kimentünk a temetőbe, felkerestük a volt osztálytársak és tanárok, tanítók sírját. Sajnos, a temetői névsor egyre bővül, a találkozón pedig egyre kevesebben vagyunk – jegyezte meg szomorúan a szervező.
Végel László szenttamási születésű író ugyancsak rendszeresen jár az osztálytalálkozóra, hiszen, mint mondja, jólesik feleleveníteni az emlékeket: ‒ Az 55 éves találkozó igazi ,,áttörésnek“ számított ezen a téren, hiszen akkor még többen voltunk, és nagyon érdekes tapasztalatot hozott a számomra. Egyrészt, szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, és csak egy kisebb csoport maradt Szenttamáson. A legtöbben külföldre mentek, és ott is ragadtak, tehát a gyerekeik, unokáik már nem szenttamásiak. Talán ez az, ami egyrészt bizonyos traumát is okoz bennem, hogy ez a közösség szétesik, széthullik. Viszont nagyon jó érzés, hogy például Németországból, Hollandiából is ilyen alkalomkor hazajönnek az osztálytársak, és ha egy kis időre is, de jól érezzük magunkat. Ezért döntöttünk úgy, hogy amennyiben csak lehetséges, minden évben találkozunk. Szerencsére, Radosavljević Hargita itt él Szenttamáson, megszervezi, és mi örömmel jövünk. Szeretettel emlékezünk az elhunytakra, vagy akik betegség miatt nem lehetnek velünk – fejtette ki Végel László. A kérdésre, hogy mi maradt emlékezetes azokból az időkből, elmondta, hogy annak idején volt egy olyan füzetjük, amelyen öt nyelven írta azt, hogy Házi feladat: ‒ Ez egy igen furcsa dolognak tűnt, azóta sem találkoztam ilyesmivel. Külön épületben tanultak a magyar és a szerb diákok, de nagy barátság volt köztünk, együtt fociztunk. A történelmet az akkori, hivatalos tanrend szerint tanultuk, és ehhez egy igen érdekes dolog kapcsolódik. Nagyszüleim jól tudták, hogy az iskolában nem tanuljuk igazán a magyar történelmet, ezért nagyapámtól elég sok mindent megtanultam. A nyári éjszakákon kint aludtunk az udvaron, a körtefa alatt, a subán, és akkor a honfoglalástól a 20. századig mindent részletesen elmesélt. Akkoriban Faragó Gizella volt a történelemtanár, és rájött, hogy én nagyon jól tudom a magyar történelmet, ezért azt én adtam elő az egész osztálynak – magyarázta a szenttamási születésű író. Elmondta még, hogy annak idején a zárdában (a mai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola helyén ‒ a szerző megjegyz.), azaz az apácaotthonban volt a magyar könyvtár. Itt nagyon sok időt töltött olvasással, szinte falta a könyveket: ‒ Nem volt fontos, hogy ki a szerző, csak könyv legyen. A sok olvasás miatt egyszer ki is kaptam, hiszen az esti kötelező lefekvés után nem aludtam, hanem magamra húztam a dunyhát, és a zseblámpa fényénél olvastam. Egyszer az apám rajtakapott és kikaptam. Később, amikor Újvidékre kerültem, a Dózsa György utcai könyvtárban találtam Stendhal könyveket. Ez azért volt jelentős, mert az újvidéki, de a szenttamási magyar könyvtárak akkor még külön voltak, és Illyés Gyulától a magyar népmozgalomig minden a polcokon állt. Kivéve az új könyveket, amelyek akkoriban jelentek meg. A behozatal ugyanis csak a hatvanas évek elején kezdődött, a hetvenes években viszont már 16 magyar könyvkereskedés működött. Ha Budapesten megjelent egy könyv, akkor én azt Újvidéken pár napon belül meg tudtam venni. Már nincs ilyen jó könyvellátás, ez a kultúra nem fontos az új politikusok részére – mondta végezetül Végel László.
Az osztálytalálkozó immár 7 éve ugyanazon szenttamási kisvendéglőben zajlik. Idén az ebéd közös imádsággal kezdődött, és vidám társalgással a késő délutáni órákig folytatódott. Jövőre ugyanitt! ‒ búcsúztak el egymástól az egykori nyolcadikosok.
Paraczky László
