Kiss Csaba
Szenttamás múltjáról
Szenttamás község Szerbia északi tartományában, Vajdaságban található, Bácska középső részén, mintegy 284 km2-nyi területen. A községhez három település tartozik: Szenttamás, Turja és Nádalja. Szenttamás község területe ősidőktől fogva alkalmas volt emberi települések létrehozására. Az archeológiai leletek azt bizonyítják, hogy ezen a tájon már az újkőkorszakban is éltek, de nem maradt ki a homo sapiens jelenléte a bronz- és vaskorszakban sem. A világhódító rómaiak a Krisztus születése utáni I. század végén és a II. század elején foglalták el ezeket a területeket. Szenttamás ugyan kívül esett a limes által védett területen, mégis élénk kapcsolatban volt Rómával, ezt bizonyítják az abból a korból származó pénzérmék és használati tárgyak, melyek szép számmal kerültek elő.
A római korszakot a népvándorlás zavaros kora váltotta fel. Ettől kezdve rövid idő alatt számtalan gazdát cserélt a vidék. A hunok, majd a gepidák, a gótok, az illírek egy törzse, a jazigok és mások élvezték a vidék vendégszeretetét. Valamivel hosszabban birtokolták a Kárpát-medencét és vele együtt a Duna–Tisza közét az 557-ben beözönlő avarok, akik elvegyültek az akkor már többségében szláv lakosság között, egyik pillanatban leigázva és kordában tartva azt, a másik pillanatban pedig mint szövetségessel közösen támadva a Keletrómai Birodalmat, vagyis Bizáncot. Az avarokra 796-ban döntő csapást mért Nagy Károly frank uralkodó serege, lesöpörte őket a történelem színpadáról. A délszlávok a VII. század első felében továbbmentek, és letelepedtek a Balkánon.
896-ban a honfoglaló magyarok Pannóniában nyugati szláv, gepida és avar néptöredékeket találtak, akik az előző egy évszázadban, miután az avar jelenlét megszűnt, előbb Samuilo, majd egy másik szláv ország, a Nagymorva Fejedelemség kötelékeiben éltek. Ezeket leigázva birtokukba vették ősapáink az új hazát. Természetesen a Délvidék és községünk is ide tartozott.
Szenttamásról írásos formában először a középkori adatok tesznek említést. Az első ilyen dokumentum 1338-ból származik, és a települést Bács-Szenttamás névvel illeti, ez az elnevezés kisebb-nagyobb megszakításokkal meg is maradt 1904-ig. A névadó valószínűleg az a Szent Tamás nevét viselő kolostor volt, amelyikhez az azonos nevű település is tartozott mint feudum. 1448-ra tehető a következő adat, amely Bács-Szenttamást Zsámboki Pál tulajdonaként említi. 1467-ben a település Sulyok György tulajdona. A XV. század második felében Bácska már viszonylag sűrűn lakott terület. Ezt azonban hamarosan a térség elnéptelenedése követte, ugyanis a mohácsi vereség után a lakossággal nem éppen kesztyűs kézzel bánó török lett az úr. Szenttamás a szegedi szandzsák része lett. A félhold uralmának éveiben, akárcsak az egész Délvidék, Szenttamás is előbb a pangás, majd a teljes visszaesés állapotába került. Ebből az időből kevés adatunk maradt meg, annyi azonban bizonyos, hogy a XVII. század elejétől, miután megszűnt a török előrenyomulás, megszűnt a janicsárok és a szpáhik gazdagodási lehetősége is – gazdagodási vágyuk azonban nem. Ezért törvénytelen módszerekhez nyúltak: az adó és a feudális járulékok ütemes növeléséhez, állandó rablásokhoz, gyilkossághoz, erőszakhoz. A keresztény lakosság az áldatlan állapoton úgy próbált javítani, hogy kiköltözött. Mindez a térség elnéptelenedéséhez vezetett. Joggal feltételezzük, hogy Szenttamás is szerves része volt ezeknek az eseményeknek. Az egyetlen védelmet a környék népének a nádas, mocsaras vidék jelentette, mely jellemző egyébként az akkori idők Bácskájára, amint azt Mancini olasz és Evlija Cselebi török útleírók is bizonyítják. A mocsarak azonban, amelyek a lakosság szövetségesei voltak a törökkel szemben, egészségtelen, betegségeket hordozó mivoltukkal talán még többet is ártottak, mint óvtak. 1596-ban az amúgy is rossz helyzetet súlyosbította a krími tatárok pusztítása, akik a törökök szövetségeseiként Zombornál állomásoztak, ahonnan rablóhadjáratokat indítottak az egész környékre. Talán ezzel az eseménnyel hozható összefüggésbe az a tény, hogy Szenttamást 1597-től 1621-ig lakatlan településként emlegették, pedig egy 1590-ből származó török felírás még 23 füstadót fizető házról beszél.
1621-ben az egyházi írások újból említést tesznek a településről. Ezt az új helységet egy testvérpár, Rodija és Rajica hozták létre kb. 2 km-rel délnyugatra a maitól. Rodija feltehetőleg pap volt, és a helység elöljárója. A települést egy patak mellé építették, amely a mai csatorna helyén folydogált, és Fekete-érnek (Crna bara) hívták. Erről a településről egy fakereszt tanúskodik, ami az akkori templom helyén áll ma is.
A bécsi háború után a karlócai béke értelmében a határ Ausztria és Törökország között a Maros–Tisza–Duna–Száva vonal lett. Magyarország részére ez a másfél évszázados török uralom végét, az osztrák uralom erősödését és a szerbek tömeges betelepedését jelentette. Az újonnan jött szerbek 1702-ben telepedtek le Szenttamásnál, és segítettek a már itt levőknek felépíteni az új települést egy jóval magasabb és szárazabb helyen. Ez az új település a Tisza menti határőrvidék része lett, amit az osztrákok hoztak létre védelmül az esetleges török támadásokkal szemben. A szerbek vállalták a katonai szolgálatot a határőrvidéken, mert az jelentős kedvezményekkel járt. Görcsös ragaszkodásuk ellenére azonban Mária Terézia idejében megkezdődött a határőrvidék felszámolása. A Tisza menti határőrvidék az elsők között szűnt meg. Így történt, hogy Szenttamás 1750-ben elveszítette határőrvidéki státusát, 1751-ben pedig a Tiszai koronakerület része lett. Mivel a koronakerület arra volt hivatott, hogy a szerbeket lenyugtassa, így azoknak ott jelentős kiváltságai voltak: nem kerültek megyei igazgatás alá, a jobbágysorsot is kikerülték, és egyenesen Bécs fennhatósága alá tartoztak. A nem szerb nemzetiségű egyének csak a helyi szervek engedélyével telepedhettek le. Mivel sokan ebben az udvar újabb csapdáját látták, megkezdődött a kiköltözés Oroszországba. 1752. július 27-én Szenttamásról és Óbecséről 253, Turjáról és Bácsföldvárról 213 ember költözött ki, ami a szervezők által vártnál jóval kisebb szám volt, mégis gondba ejtette az udvart. Ezért Mária Terézia a maradóknak több földet ígért, és egyes tiszteknek – pl. Sima Runićnak vagy Živan Nikoletićnek – nemesi titulust adományozott. A koronakerületben, amelyhez Szenttamás is tartozott, az 1751. június 28-án kiadott privilégiummal csak a szerbek kaptak kiváltságokat. Ettől kezdve azonban függetlenül attól, hogy a nem szerb nemzetiségűek csak a helyi hatóságok engedélyével telepedhettek le, a magyarok száma mind több lett, és rövid idő alatt elérte a szerbekét. Ez oda vezetett, hogy Mária Terézia 1774. augusztus 1-jén a magyaroknak is megadta a szerbeknek járó privilégiumokat, döntése serkentette a magyarok beköltözését. Főleg a Felvidékről és Jászkunságból érkeztek az újonnan jött magyarok. A XVIII. század elején Szenttamást áthelyezték a Crna barától északra, a mai település nyugati részeibe, ahonnan azután fokozatosan terjedt a Krivaja folyó, valamint a Crna bara közé eső területen. A Ferenc-csatornát 1794 és 1802 között ásták ki a Crna bara helyén. Így azután ma a település a Krivaja és a csatorna között terül el, vagyis három oldalról vízzel van körülvéve. Az ezen a területen kívül eső településrészek később épültek ki.
A Tiszai koronakerület 1848-ig létezett, ekkor Bács-Bodrog megyéhez csatolták. Valószínűleg a szenttamásiak boldogok lettek volna, ha az 1848. évet ennyivel megússzák. A pesti események hírére Szenttamáson közös szerb–magyar bált tartottak, és a szerbek a polgári forradalom oldalára álltak. Mindenütt az egyenjogúságot és a testvériséget hangoztatták. A bécsi udvar acsarkodása következtében végül is a szerbek és a magyarok között kenyértörésre került sor. Kossuth Lajos is elkövette azt a hibát, hogy elutasította a szerbek egyébként elfogadható követeléseit. A szerbek erőszakosan kihajtották az itt élő magyarokat, és körülsáncolták a települést mintegy előretolt helyőrséget kialakítva belőle. A harcok helységünket sem kerülték el. Szenttamás ellen a magyarok összesen négy támadást intéztek. Az első támadást a német származású Bechtold Fülöp vezette. 1848. július 14-én került sor rá, miután Bechtold kivárta, hogy a szerbek kiépítsék védelmi rendszerüket. A 2400 gyalogos, 700 lovas és 160 – tizenhét darab hatfontos ágyúval felszerelt – tüzér képezte a támadó magyarokat, akiket a Todor Bosnić által vezetett 300 határőrből és 2000 szerviánsból álló, hazai lakossággal megerősített sereg könnyedén visszavert, annál is inkább, mert a támadást rosszul vezették. A második támadásra augusztus 19-én került sor, de ugyancsak eredménytelenül végződött. A megerősített védelmet Petar Biga vezette. A 6000–7000 katonát és 24 ágyút számlált a védelem, míg a támadók 16 000 gyalogost – a lovasság számát nem tudjuk – és 30 ágyút sorakoztattak fel. Bechtold Fülöp ezután átállt Bécs oldalára. Az áruló viselkedése jelentősen növelte Szenttamás védőinek harci kedvét, és fordítva hatott a magyarokra. A harmadik támadást maga a hadügyminiszter, Mészáros Lázár vezette 1848. szeptember 21-én. Mészáros bátor ember volt, de tehetségtelen hadvezér, ezért ez a támadás sem hozott változást annak ellenére, hogy 9000 gyalogossal, 1500 lovassal és 40 ágyúval rendelkezett. A szerbek létszáma nem változott jelentősen az előző támadáshoz viszonyítva. 1849 elején a forradalom nehéz napokat élt át. Bácskából kivonult a sereg, és vele együtt a lakosság is. Március folyamán azonban rendeződött valamelyest a helyzet, és Perczel Mór vezetésével megkezdődött a déli hadjárat, amelynek során a magyarok újból eljutottak Szenttamásig. A negyedik támadásra 1849. április 3-án került sor Perczel Mór vezetésével. Földváry Ferenc szegedi önkénteseinek sikerült szuronyrohammal délről egy mozgatható fahídon át a helységbe betörniük, pánikot keltve ezzel a védők soraiban. A védők 3500 katonájával és 14 ágyújával szemben 9000 támadó honvéd és 30 ágyú állt. Az áldozatok száma szerb oldalon 2000-re tehető, többségük a pánikszerű menekülésben lelte halálát. Magyar oldalon kb. 200 halott volt. A győzelemnek nem sokáig örülhettek a magyarok, mert betört Bácskába Jelačić bán, és június 25-éig elfoglalta a csatorna jobb partját Szenttamással együtt.
1849. augusztus 13-án Világosnál a forradalmi hadsereg letette a fegyvert. A szerbek császárhűségükért nem kapták meg azt, amit vártak. A területi autonómiából annyit kaptak, hogy 1849. november 18-án létrejött a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság, de ez csak papíron létezett. A terület vajdája maga az osztrák császár, Ferenc József lett, hivatalos nyelvként a németet használták, és a szerbek nem élveztek semmilyen kiváltságokat. Bach abszolutizmusa ugyanúgy sújtotta őket, mint a többi nemzetet. Ez az autonómiának nevezett délibáb tiszavirág-életű volt, mert 1859. július 29-én a magyarokkal egyezkedni akaró Ferenc József jószándékát kimutatva megszüntette. A kiegyezés során, 1867-ben, a Szent István-i területek integrálásán fáradozó gróf Andrássy Gyula sikerei által az ősi földeket visszajuttatták a magyar korona kötelékeibe. Ott is maradtak egészen az első világháború végéig, amikor annak kedvezőtlen kimenetele következtében Trianonban amputálták az ország kétharmadát és Szenttamást is.
Srbobran néven helységünk a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, később a Jugoszláv Királyság kötelékébe került. A két világháború között az óbecsei járáshoz tartozott. A második világháború után a szocialista Jugoszláviában lett önálló község. A legújabb időszakban is túlnyomórészt mezőgazdasági település. A második világháború után megindult az ütemesebb iparosodás, ám ez a mai napig nem került túlsúlyba. A község négy általános iskolával és egy középiskolával, jelen pillanatban gimnáziummal büszkélkedhet. 12 nemzet lakja, a szerbek és a magyarok a legszámosabbak. Az 1998. évi népszámlálási adatok szerint 4444 vallja magát magyarnak. Az itt élő nemzeteknek aktívan működő művelődési egyesületei vannak, amelyek őrzik a népi hagyományokat. A rendszerváltás után a településen a pangás és a visszaesés jelei észlelhetőek.
IRODALOM
FÉNYES ELEK: Magyarország geográfiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leiratik. Nyomtatott Kozma Vazulnál Pesten, 1851.
OLCHVÁRY ÖDÖN: A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken. Budapest, Márkus Samu Könyvnyomdája, 1902.
PAPP GYÖRGY–RAJSLI ILONA: Bácskai helységek Pesty Frigyes 1864. évi kéziratos helynévtárában. Logos, Tóthfalu, 2006.
MÁK FERENC: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2008.
SUBIĆ, RADOSLAV: Narodni pokret Srba u Vojvodini 1848/49. godine i događaji u Srbobranu (Sentomašu). Bečej, 2002.
SUBIĆ, RADOSLAV: Stanovništvo Opštine Srbobran. Alfa graf, Petrovaradin, 2003.
Forrás: De historia urbis nostrae. Srbobran – Szenttamás – St. Thomas. Szerk.: Horváth Futó Hargita. Népkönyvtár, Szenttamás, 2011.
