Művelődés

Egy szenttamási költő Temerinben

Irodalmi estet tartottak augusztus 17-én a temerini Tájházban. Az est vendége Celler Kiss Tamás szenttamási író-költő volt, akivel Ternovácz Dániel beszélgetett.
A kezdetekről a szenttamási fiú elmondta, igazából a versek vonzották jobban, mégis első komolyabb publikált ,,diákmunkája” egy novella volt, amely a Képes Ifjúság hasábjain jelent meg, ekkor másodikos gimnazista volt. Majd egy színdarabbal folytatta, amely végül a szenttamási fellépő csoporttal eljutott a Vajdasági Magyar Színjátszók találkozójára. Csak a novella és a színdarab után jött rá, hogy ez nem igazán az ő világa, és egy harmadik, költői próbálkozással érzelmesebb tájakra evezett. Ez bejött. Mert valahol mindig is ott lappangott, csak helyet, módot, utat kellett adni a lélek tükrének felszabadításához. Az érzelemvilághoz. Az első verseskötet, az Anyaméh a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben: ‒ 20 éves voltam, amikor megjelent a kötet, tehát nem állíthatom, hogy túl sok tapasztalatom volt akkor. Még most sincs sok. A könyv témája, mint általában az első kötetekben, a gyermekkor, az első szerelem, a tinédzserkor alapvető és soha meg nem oldott problémái, és egyéb. Az újvidéki Magyar Tanszéken a kötetért Sinkó-díjat kaptam, aminek különös jelentősége az, hogy egy olyan közösség adta, amelynek magam is részese vagyok, és tulajdonképpen a tanáraim, akik alapítói /résztvevői a vajdasági és a magyarországi irodalmi életnek egyaránt. Olyan véleményen vagyok, hogy szinte mindenki megpróbálkozik az életben valamikor az írással, akár egyszer, akár többször. Akár egy fogalmazást, verset, novellát – állítja a szenttamási fiú. Közben elmagyarázta, nagyon sokan nem vallják be hogy írnak, leállnak, vagy egyszerűen nem akarnak foglalkozni ilyesmivel: ‒ Pedig jó, ha leírjuk azt, ami kikívánkozik. Megfogalmazzuk, megnevezzük a dolgokat, hogy ez meg az pontosan micsoda. Azt hiszem, hogy ez döntés kérdése: száz író százféleképpen fogalmazná meg válaszát erre kérdésre, hogy egyáltalán miért is írunk, érdemes-e egyáltalán írni. A másik fontos dolog, hogy amikor mégis eldöntsük, hogy írunk, kapunk magunkról egy tükörképet, amivel meg tudjuk látni, vissza tudjuk olvasni addigi saját (szeml)életünket, és ki tudjuk szűrni a hibákat. Viszont, hogy eddig eljussunk, rengeteget kell olvasni, követni, hogy mit csinálnak a többiek, haladni a korral – magyarázza Tamás. Mint mondja, amikor visszaolvas egy-egy szöveget, amellett, hogy kijavítja a hibákat, tesz hozzá, vagy elvesz belőle, ami által a szöveg csiszolódik, tökéletesre formálódik.
A kérdésre, hogy egy-egy ilyen beszélgetés alkalmával mi az, amit át lehet, át kell adni a fiataloknak az egyetemista költő elmondta, hogy a találkozókon elsősorban maga az ember érdekli a közönséget, és csak másodsorban a munkája: ‒ Viszont a kettő szorosan összefügg. Ugyanakkor, nagyon fontos az, hogy a közönség, így a fiatalok is első kézből meglássák, hogy a költő is csak hús-vér ember, ugyanolyan, mint mások. Az emberek azt szokták mondani, hogy az írók kb. 30 évig fiatalok, majd onnantól kezdődik az igazi írókor. Tíz év múlva biztosan megtudom, igaz-e ez az állítás – tette hozzá mosolyogva az Újvidéki Magyar Tanszék harmadéves hallgatója.
A Sinkó-díjas költő végül elárulta, már készül a második verseskötet. Hogy lesz-e harmadik, azt egyelőre nem tudja – de szeretné.







P. L. (Fotó: Á.Cs.)