A szenttamási kálvária
A kálvária első írásos említése 1868. január 28-i bejegyzéssel olvasható: „Egy önmaga által készíttetett Kálvária tervrajzot előmutatva kérdést intézett a képviselőkhöz egyházunk fentebbi pénzkészletének a hovafordítása iránt – vajon e rendelkezésünkre álló összeggel mit tegyünk? Folytassuk e szentegyházunk ékítését? [...] vagy pedig építsünk Kálváriát, mely utóbbi esetre ajánlja az előttünk lévő tervrajz [valószínűleg a fenti rajzról van szó – a szerző megj.] figyelmes megtekintését és helybenhagyását.” (A szenttamási római katolikus egyházközösség képviselő-testületi tanácskormányainak jegyzőkönyve 1868–1887.) A kálvária építésének a terve az 1869. január 21-i egyházi jegyzőkönyvben így szerepel: ,,a Kálvária elkészíttessék és arra alapítvány is tétessék le, melyből a jövőben fenntartandó lenne. A Kálváriának helyiségül a becsei út melletti térség jelöltetett ki, és azon helyiség átadására a község lenne felszólítandó, melyek képviseletére N. T. Elnök Úr kérettetett fel, úgy a kálvária elkészítésére a rajzot és a költségelővetést szerezné be.” (A szenttamási római katolikus egyházközösség képviselő-testületi tanácskormányainak jegyzőkönyve 1868–1887.) Az ugyanazon év április 1-jén készült jegyzőkönyvben a következőket találjuk: „Végre bemutatott az újonnan építendő Kálvária terv és költségvetés, amelyet Bató Károly építőmester készített, melynek megtekintése után határoztatott: 1. Az újonnan építendő Kálvária a bemutatott tervek szerint készíttessék. 2. Ennek egy Tuk pénztárt terhelő, 1500 for. alaptőke tétessék le. 3. Az építéshez szükséges minden anyagot magunk és ne a mester vegye, és saját felügyeletünk alatt épüljön, a mestert egyedül csak a munka illesse. 4. Meghívattak a képviselők az építendő Kálváriának ugyan az nap, d. u., a helyiség megválasztására, – úgy határozatba ment az is, hogy a helyiségért a község felszólítandó lenne, azon megjegyzéssel, hogy a tulajdonjog ugyan a községé marad, az élvezeti jog pedig a rom. kat. közösséget illeti.” (A szenttamási római katolikus egyházközösség képviselő-testületi tanácskormányainak jegyzőkönyve 1868–1887.) Az 1870-ben írt jegyzőkönyvek szerint a kálvária felépült és használatban volt.
Az 1872–73-as években javítani kellett, nem egészen tíz évvel az építkezések megkezdése, és három évvel a befejezésük után. Feltehetőleg maga a kápolna teteje ázott be, mert ezek a munkálatok egészen 1875-ig elhúzódtak. Mindez ft. Szíjjártó István plébánossága alatt történt, halála után Matoss János lett a plébános, aki főleg az iskolaépítésekkel volt elfoglalva. 1879 őszén döntés született arról, hogy a kálváriát kiadják vállalkozónak használatra, a bérleti díjat pedig az épület és a stációk fenntartására költik. A századfordulón ideiglenesen ft. Kvanduk János plébános teljesít szolgálatot Szenttamáson, az ő vezetésével megtartott egyházi képviselő-testületi ülésen 1900. május 6-án rendeletet hoztak, és megtiltották a háziállatok legeltetését a kálvária területén. 1901-ben, ft. Fáncsy Antal plébánossága idején ismét javításokat végeztek a kálvárián. Az 1920 utáni évekből nincsenek jegyzőkönyvek. Biztos azonban, hogy a kálvária használatban volt egészen a második világháború végéig. Az utolsó szertartást 1944 nagypéntekén tartották. Ugyanezen év októberében itt temették el azt a három orosz katonát, akik Szenttamásnál estek el (két férfi és egy nő holttestét), később elvitték őket. A háború után, amikor az egyházi földeket és épületeket is államosították, a kálvária megmaradt ugyan az egyház tulajdonában, de karbantartására nem volt lehetőség. Nemcsak az idő, hanem emberi kezek is rombolták.
A kommunizmus időszakában megszűntek a keresztúti ájtatosságok. A 70-es évek elején a területén kiskerteket alakítottak ki. Az akkori egyházi képviselőkből álló pasztorális tanács úgy gondolta, így talán rendben tudja tartani – ugyanis elég nagy területről volt szó –, és elenyésző bérletfizetés ellenében kiadta a területet kertészeknek. A 70-es évek második felében a kálvária romokban hevert. A kápolna mennyezete beomlott, a stációkból is néhány le volt döntve, a kapu, rossz állapotban, de még a helyén állt. A 90-es évek elején még nem volt szervezett a szemétkihordás, a kálvária és környéke valóságos szemétteleppé változott. Az 1997-ben meghozott kommunális rend értelmében az akkori helyi közösség tanácsa felszólította az egyházat, hogy a szeméttelepet fel kell számolni, ha pedig erre az egyház egyedül nem képes, akkor adják el a kálváriát. A kálvária tőszomszédságában lakó Paska család kezdeményezésére a környékbeli szomszédok összefogtak, hogy felszámolják a szeméttelepet, és rendbetették a környéket. 1997-ben kezdetét vette a kálvária felújítása, 1998-ban elkészültek a stációk. Ugyanebben az évben húsvétra Szarvas Péter plébános saját kezűleg fenyőfából ácsolt egy keresztet, és a templomudvarból a vállán vitte a kálváriáig, ahol negyven év után nagypénteken ismét istentiszteletet és keresztúti ájtatosságot tartottak.
A kápolnán 2001. február 23-án kezdték a munkálatokat. A Nemzeti Kulturális Alapnak köszönhetően elkészültek a stációképek, az oltárképek és a Golgotán lévő kőkeresztekre a corpusok: a huszonhárom képből álló keresztúti stációsorozat, pontosabban tizennégy stáció, három corpus, öt elemből álló oltár és egy feltámadás-kép. A képeket különleges eljárással Morvay László magyarországi ipar- és tűzzománcművész készítette el háromszáz éves szavatossággal.
A teljesen felújított kálvária megáldása 2001. augusztus 19-én történt.
(Paracki László: A szenttamási kálvária (1868–2009). = Horváth Futó Hargita szerk.: De historia urbis nostrae. Srbobran–Szenttamás–St. Thomas. Szenttamási Népkönyvtár, 2011. 46–58)
