„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”
Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?
Riportsorozat Szlovéniából
1. rész:
Megérkeztem Ljubljanába
Tavaszi hétfő éjszaka. Az újvidéki városközi buszmegálló nagy faliórája 23 órát mutat. A város lassan elcsendesedik, a buszállomás várótermében összesen nyolcan vagyunk. Persze, felpakolva. Egy utazótáskám van, a többi cucc, a laptop és a nagy fényképezőgép külön-külön a vállamon. Nem rakom a földre, nehogy megsérüljenek. Két hajléktanannak tűnő személy odajön, cigarettát kérnek. Mivel nem dohányzom, megvontam a vállam. Aprópénzt kérnek. Adok nekik. Közben egy négytagú család érkezik, sok csomaggal. A taxis segít a családapának húzni a kofferokat. Valamivel éjfél előtt begördül a fővárosba tartó busz. A sofőr szól, hogy a busz csak Belgrádig megy, aki továbbutazik, annak át kell szállni másik járatra. Miután berakja a táskámat a csomagtartóba, 120 dinárt kér tőlem. Ad jegyet. Nincs apróm, kétszázassal fizetek. Nem ad vissza.
Egy óra előtt érünk Belgrádba, ahol kiszállunk. Négy busz áll menetre készen. A Ljubljanába tartó buszra szállok fel. A sofőr ellenőrzi a jegyemet, a busz tele van, csupán néhány ülőhely maradt még. Rákérdezek, mikor érünk a szlovén fővárosba, mire azt válaszolja: A határoktól függ.
Igen, emlékeztet, hogy az egykori Jugoszláviából sok kis ország lett, ahol egy jó ideje csak útlevéllel közlekedhetünk. Beszélgetni szeretnék mellettem ülő férfival, de ő nem akar beszélni. A mutatóujjával jelzi, hogy csend legyen. Mindenki alszik.
A szerb határon gyorsan átesünk, a horvátoknál várni kell, mert van előttünk két busz. A bal oldali sávokon folyamatosan érkeznek a személygépkocsik, három sorompó dolgozik. A horvát határőr a tolóablak mögött ül, semmit sem szól, halad a sor a vámon is. Az első töltőállomásnál 20 perces kávészünet következik, az álmos utasok fele le sem száll. Hideg van. Reggel fél hétkor érünk a horvát-szlovén határra. Kilépéskor már 5 busz van előttünk. A szlovénoknál belépéskor már 11 buszt számolok meg. Közbek kikerültünk vagy két kilométer hosszú kamionsort, a többi sávban kb 1-1 km hosszú a kocsisor, de halad. Nem egészen két óra alatt átesünk a vámon, a busz azonnal a határ melletti töltőállomásra kanyarodik. Erős szél fúj, csepereg az eső, +5 fok van. Fél órát állunk. Közben sms üzenet érkezik ljubljanai ismerősömtől, amelyben kérdezi, hogy mikor érünk a fővárosba. Kérdésemre a sofőr újra röviden válaszol: − 10 óra tájban.
Ahogy haladunk „felfelé“, az eső jobban esik, a pályán egyre intenzívebb a forgalom. Ljubljanában félhomály, hideg szél, szakadó eső fogad bennünket. 35 év után felismerem a vasútállomás épületét, de a régi buszállomásra is emlékszem. Csúcsforgalom mindenütt, esernyős gyalogosok, esőkabátos kerékpárosok. Telefonálok, jelentem, hogy megérkeztem. Az ismerősöm ilyenkor már foglalt, de azt mondta, elküld valakit, aki elvezet a szálláshelyre.
Közben három kofferral mellém áll eddigi utitársam és erős albán akcentussal, tört szerb nyelven elmagyarázza, hogy a menetjegyet hitelesíteni kell a buszállomáson, különben nem lesz ülőhelyem visszafelé. Mivel ezt most hallom először, megköszönöm neki. A buszállomás pici, de forgalmas. 3,75 eurót kér tőlem a tolóablak mögött ülő fiú, közben meg egy csomó dolgot elmondt, mire rájövök, hogy nem értek szlovénul. Kiveszem az első 10 euróst a pénztárcámból. Szokatlan, hogy nem dinárral kell fizetni.
Amíg az „útvezetőt“ várom, az ajtóból még egyszer körülnézek. A kis épülettől jobb és bal oldalra találhatók a buszparkolók. Mindegyik fölött tábla áll: Athén, Szarajevó, Zágráb, München, Augsburg....
Megérkeztem Ljubljanába. Ljubljanai autóbuszállomás Ljubljana madártávlatból (Folytatjuk)
Paraczky László A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
