Kisebbségek a szomszédságban- riportsorozat

Szenttamas.rs

 

„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”

Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?

Riportsorozat Szlovéniából

6. rész:

Interjú a Szlovén Nemzeti Operaház brácsásával

Ljubljana egyik büszkesége az 1882-ben neoreneszánsz stílusban épült Nemzeti Operaház épülete. Néhány napos tartózkodásom idején a szlovén fővárosban több vajdasági származású művésszel és zenésszel sikerült beszélgetnem, ők továbbtanulás, továbbképzés vagy éppen munka végett költöztek az egykori jugoszláv tagköztársaságba. Egyikük, a szentmihályi Babinszki László, Nagybecskereken született 1978-ban. Az általános iskolát szülőfalujában fejezte be, innen a nagybecskereki Josif Marinković Zeneiskolába került, ahol először hegedűt, majd brácsát tanult. Tehetséges zenészként újvidéki Művészeti Akadémiára íratkozott, ahol Horvát László tanár úr segítségével elsajátította a hangszer csínját-bínját:

− Már az általános iskola végén rögződött bennem, hogy külföldre szeretnék költözni. Akkor persze gyerekfejjel még nem voltak pontos elképzeléseim, de valahogy vonzott a nyugati világ. Később azonban már megértettem, ahhoz, hogy odahaza valaki érvényesülni tudjon, két-három munkát kell neki egyszerre csinálna, robotolnia reggeltől estig. Ez egy képzett, tervekkel teli fiatal számára eléggé taszító tud lenni. 2001-ben, miután az akadémián beírtam a mesterképzést, teljesen véletlenül megtudtam, hogy a ljubljanai opera zenészeket keres. Nehezen vágtam neki, mert akkoriban csak vízummal lehetett Szlovéniába jönni. Szerencsére az operától kaptam hivatalos meghívólevelet a felvételire, és ennek köszönhetően meglett a vízum. Miután megtörtént a „rostálás“, megtudtam, hogy felvettek. Két hónapba telett, mire az opera segítségével elrendeződött a tartózkodáshoz és munkavállaláshoz szükséges dokumentáció, így 2002 januárjában már munkaviszonyban voltam Ljubljanában. Közben nem szakítottam meg a mesterképzést, többször is jártam Újvidékre, a mentorom Dušica Polovina volt. Néhány alkalommal az itteni zenésztársakkal koncertet is szerveztünk. Így ingázva végül 2005-ben befejeztem a mesterképzést, de akkor már a Szlovén Nemzeti Opera brácsása voltam, ez mellett hegedű és bárcsatanárként is dolgozom.

Közben elmodta, itt tartózkodása idején, 2008-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, Ulával, akinek közgazdasági és ápolónői végzettsége is van, viszont egy teljesen harmadik dolgot csinál: az egészséges életmóddal és táplálkozással foglalkozik: − Két esküvőnk volt 2009-ben. Az egyik itt, a másik pedig két héttel később odahaza, ahol az igazi vajdasági szokásokat szem előtt tartva hagyományosan ünnepeltünk. Első fiunk, Teodor 2012-ben, a második, Gabriel 2015-ben született, egy hónappal ezelőtt pedig újabb taggal bővült a család, kislányunkat Klárának hívják. Családommal Kranjban élünk, ami a fővárostól mindössze 30 kilométerre van, gyönyörű, mondjam azt, festői környezetben, nyugodt, csendes helyen. Annak ellenére, hogy kizárólag este dolgozom, és főleg hétvégén, nagyon elégedettek vagyunk mindennel, hiszen hétközben és napközben mindig szabad vagyok, a családommal, a gyerekekkel lehetek, eljárok szülői értekezletre, és sokat együtt vagyunk, amit itt bizony nem mondhat el mindenki magáról. Nyáron van a „nagyszabadság” ideje, olyankor ugyanis üres az opera, így mindig előre tervezhetünk különböző programokat, amibe a többhetes hazalátogatás is beletartozik. Apukám Szentmihályon él, édesanyám elhunyt. Nagyon szeretem Vajdaságot, igazából teli tüdővel élvezzük mindannyian. Feleségem többször is „beleszól” a vajdasági háziasszonyok főzési szokásaiba, bemutatja az itteni konyhát, az egészséges táplálkozás fortélyait. Többször is emlékezteti az otthoniakat, hogy felesleges az üzletben vásárolni a kechupot, hiszen a kertben megterem az egészséges paradicsom, és csaknem minden élelmiszer, amiről tudjuk, hogy természetes, vegyszermentes. A gyerekek nagyon élvezik a mezőgazdasági gépeket, hiszen ilyesmit itt nem sokat látnak, nem tudják kipróbálni például, milyen érzés traktorban ülni. A gyerekekkel mindenütt, így itthon is magyarul beszélünk, a feleségem pedig szlovénul, így mindkét nyelvet nagyon jól ismerik. Egyébként Kranjban csak egy magyar család él, itt a fővárosban viszont sokkal többen vagyunk, és több alkalommal, mondjam azt, hogy minden rendezvényen találkozunk. A gyerekek is folyamatosan részt vesznek egy-egy előadáson, ünnepségen, jelmezbálon stb. Nem mondom azt, hogy az itteni életszínvonal túl magas, hiszen itt van a szomszédságban Svájc, Auszria, Németország, ahol sokkal jobban élnek az emberek. Ennek ellenére itt is minden szép, nyugodt az élet, elégedettek vagyunk – szögezi le mosolyogva a vajdasági kötődésű zenész.

Közben elmondja, egy-egy opera vagy balett bemutatóját általában 60 tagú szimfonikus zenekar kíséri, amikor viszont hosszabb, népszerűbb és egymásutánban több alkalommal bemutatott darabról van szó, akkor néha 80 zenész kíséri a színpadi játékot: − Nagyon tiszta munka, egyáltalán nem nehéz, a bemutatók este vannak, és nem kell órákat játszani. Eddig maximum 3,5 órát játszottunk, vagyis ez volt a leghosszabb „munkaidő”. Az operában van saját szekrényem, nyugodtan átöltözhetek, fellépés után pedig felveszem a sokkal kényelmesebb holmit. Mindez mellett sokat játszottam az itteni magyar rendezvényeken, nemzeti ünnepen a magyar nagykövetségen, tehát eléggé szerteágazó a zenész szakma.

Emlékeztetem Lászlót, hogy a brácsa a magyar népzene egyik igen fontos hangszere, mire csóválja a fejét és mentegőzik, hogy mindössze egyszer próbálta ki a népzenét, azaz a lakodalmas muzsikát. Ennek ellenére, amikor van ideje, a vonó alatt felsír egy-egy magyar nóta dallama. Mert ahhoz hasonló sehol nincs a világon.







 

 

(Folytatjuk)

 

Paraczky László

 

A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg