„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”
Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?
Riportsorozat Szlovéniából
7. rész:
Utazás a Muravidékre
Nagyon korán ébredek, talán az elsők között a ljubljanai szállodaszobában. Először az ablakhoz megyek, de szomorú látvány fogad. Az álmából ébredő városnak, úgy tűnik, ma is a borús idő és a szitáló eső mond jó reggelt. Összecsomagolok, és elindulok a buszállomás felé. A munkahelyre igyekvőkkel együtt mintegy 20 percnyi gyaloglás után érek a vasútállomással szembeni buszmegállóhoz, ahol az utazó diákok mellett két nagyobb csoport kínai turista és esernyők tarkasága fogad. A Lendvára induló busz késik. Késik? Szlovéniában is késnek a buszok? Igen, 10 perces késéssel, de megérkezik az igen kényelmes jármű. Nem kell fizetni a csomagért, pedig a teljes „hadifelszerelést” (diktafon, hátizsák, kézipoggyász, laptop, fényképezőgép) magammal viszem. A sofőr mindent udvariasan berak a csomagtartóba. A túloldalra viszont két kerékpár kerül. Később a buszban megtudtam, hogy Janko és felesége Mariborból indultak kerékpártúrára Ljubljanába, de a hideg, esős idő áthúzta a több naposra tervezett túrázást. Már idefelé nagyon megáztak. Átaludtak a fővárosban, és most úgy döntöttek, busszal mennek haza. Nem tudom rávenni őket az interjúra, nem engednek fotózni sem.
Autópályán megyünk Maribor felé, a fővárostól mintegy 10 kilométerre hatalmas, több kilométer hosszú dugó keletkezett a szemközti sávban. Munkanap van, az emberek a csúcsforgalom ellenére is kocsikkal közlekednek. Próbálok néhány fotót készíteni a környező, ködfátyolba burkolt hegyekről, de nem sikerül. A buszban egy digitális óra mutatja a külső hőmérsékletet: +7 fok van. Hideg, szeles, barátságtalan az időjárás, patakokban folyik a víz mindenütt.
Az előttem ülő Janko átkarolja a feleségét, halkan beszélgetnek. A sűrű, egymásutáni alagutakból eszembe jutnak az egykori osztálykirándulások, amikor Szlovéniába jöttük, „alagutak országának” neveztük az egykori jugoszláv tagköztársaságot. Most újra itt vagyok, és néhány dolgot kivéve szinte semmire sem emlékszem.
Délelőtt fél tíz. A busz továbbra is észak felé siklik a pályán, de már nem esik az eső, és a hőmérséklet is emelkedett, + 12 fokot mutat a sofőr feje feletti digitális óra. Úgy tűnik, lassan kikerülünk a „szürke zónából”. Ahogy haladunk, világosodik az ég alja, Celje előtt már a nap is előbukkan, Mariborban pedig már 20 fok van. Végre! Így néz ki az igazi tavasz Szlovéniában.
Rádiózás okostelefonnal
A fiataloktól lestem el a fülhallgatós telefonhallgatási módszert. Néhány hónapja vettem magamnak fülbe dugható kütyüt, és a mintegy három órát tartó út második részében valami érdemeset szerettem volna hallgatni az okostelefonon. A rádióra kapcsolva nem kis meglepetésre azonnal magyar zene szólal meg, ez a legerősebb állomás. Ahogy haladunk előre, sisteregni kezd a műsor, és horvát adó jön be. Majd egy szlovén rádióállomás. Néhány percenként váltakozik a nyelv és a rádióműsorok is. Végül egy horvát műsoron áll meg a digitális skálamutató, ahol éppen az aktuális népszámlálási adatokat sorolja a bemondó. Amikor Szlovéniát említi, elmondja, hogy a Muravidéken él a legtöbb magyar, mintegy 7 ezer fő, ami az országba élő magyarság közel 80 százaléka. Gondosan feljegyzem az adatot, amit később Lendván meg is erősítenek. Tényleg, ezen a vidéken vannak a legtöbben. A Lendvára tartó út végén derül ki, hogy a városban nincs buszállomás, csak hat sáv, ahova beparkolnak a buszok. Még táblát sem látni a nagy bevásárlóközpont melletti területen.
Közel van a városközpont
Első látásra a szlovéniai „magyar” város igazából nem tűnik túl nagynak. Ami viszont szembetűnő, és igen kellemes meglepetés, hogy rengeteg a kétnyelvű (szlovén‒magyar) tábla. Utca- és intézménynevek, terek, épületek, sőt még az ügyvédi iroda és a hentesüzlet nevét is mindkét nyelven kiírták. 15 percnyi gyaloglás után megérkeztem a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetbe (MNMI), ahol Soós Mihály igazgató fogad. Mint mondja, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) Tanácsa tavaly júliusban nevezte ki igazgatónak, az intézet vezetését két hónappal később, szeptemberben vette át. Tősgyökeres muravidéki lakosként Mariborban szerzett tanítói oklevelet, szakmájában kilenc évig a helyi, 1. Sz. Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolában dolgozott. Tíz éves korában már aktívan kivette részét a helyi kulturális életből, a citera és néptánc mellett színészettel is foglalkozott: − Sajnos egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom a néptáncot, de mivel valóban benne voltam a kultúrában, jelentkeztem a pályázatra, és elfogadtam az ötéves megbizatást, hiszen nagyon szeretném továbbadni azt a kulturális lelkesedést, ami Lendván jelen van. A MNMI tulajdonképpen felkarolja a muravidéki magyarság kultúráját, és biztosítja az össz magyar kulturális tevékenység anyagi hátterét, ideértve például a könyvkiadásokhoz szükséges pénzt is – magyarázta az igazgató.
Mint mondta, vannak csoportok, amelyek teljesen az intézet keretein belül működnek, de olyanok is, amelyek önállóan dolgoznak. Lendván négy kétnyelvű általános iskola és egy kétnyelvű középiskola működik, ami azt jelenti, hogy a diákok szlovénul és magyarul tanulnak. Az első három osztályban fele-fele arányban, és ahogy haladnak a felsőbb osztályok felé, úgy csökken a magyarul tanult tantárgyak száma: − Az intézetben működik egy anyanyelvápolási csoport, amely több alkalommal szervez magyar történelmi vetélkedőket, szavalóversenyt, fogalmazási versenyt. Csak példaként említi: a szavalóversenyen közel 1200 diák vesz részt, de a Petőfi Sándor tanulmányi versenyen is több mint százan vannak. Ez utóbbi országos szinten is elismert, és aki itt díjat nyer, az tulajdonképpen országos díjnak számít, és a diák állami ösztöndíjban is részesülhet. Nagyon odafigyelünk a fogalmazási versenyre is, hiszen feladatunknak tartjuk az írói, költői utánpótlás kinevelését, de ez mellett több jelentős rendezvényt felkarolunk, szervezünk. Ide sorolható például a március 15-i ünnepség, a környező magyarlakta településeken is szervezünk kisebb-nagyobb ünnepségeket. A Makovecz Imre által tervezett színház- és hangversenyterem működtetése is a mi hatáskörünkbe tartozik, itt bérletes előadásokat szervezünk, és az összes magyar programot mi visszük a házba. Van egy félprofi színészgárdánk is, aminek az az érdekessége, hogy vajdasági szakemberek indították. Mess Attila volt az, aki elindította a Diákxínpadot, majd az Egy & Más Vándorszínház tagjai Lendvai Színház Szerető Társulat (LESzSz) név alatt újraszervezték tevékenységüket. Nem kell kihagyni Szloboda Tibor nevét sem, aki szintén dolgozott az itteni színészekkel. Nagyon jól működik a néptánccsoport, a citerások és a kézimunkázó csoportunk is, utóbbinak harmincéves múltja van, és munkáik már szinte az egész Kárpát-medencében ismertek. Arra vagyunk büszkék, hogy a muravidéki 6‒7000 fős magyarságnak több mint 10 százaléka közvetlenül is aktív részese a kulturális életnek. Működésünket mintegy 60 százalékban a szlovén állam pénzeli, a további eszközöket pedig pályázatok útján igyekszünk előteremteni. Az idén ünnepeljük az intézmény fennálásának 25. évfordulóját, és készülünk a novemberben sorra kerülő gálára.
Soós Mihály hozzátette, jelenleg mintegy 500 magyar diák tanul a négy kétnyelvű iskolában, de a gimnáziumban is van lehetőség magyarul tanulni. Utóbbiban az általános, négyéves szak mellett szakközépiskolai képzés, valamint hároméves középfokú szakmai képzés is folyik.
(Folytatjuk)
Paraczky László
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
