„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”
Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?
Riportsorozat Szlovéniából
9. rész:
Zentai orvos a Muravidéken
A lendvai Zala György teret a Színház- és Hangversenyterem uralja, melyet az egyik leghíresebb magyar építész, Makovecz Imre tervezett. Az épületben, amely 2004-ben nyílt meg, Makovecz monumentális gesztusokkal egyesítette az őshonos és elemi formákat a korszerűséggel és hasznossággal. A 444 férőhelyes teremben számos rendezvényt tartanak, az előcsarnok és a galériarész kiállításoknak, bemutatóknak, társasági esteknek ad helyet. Az épületet 2008 óta a város nagy szülötte Zala György mellszobra díszíti.
A Színház- és Hangversenyteremhez egy kis kávézó is tartozik, amit egyébként azért fontos megemlíteni, mert az egyetlen olyan hely, amely Lendván este 9 óráig dolgozik. A kávézó teraszán azt is megtudom, hogy a legtöbb üzlethelyiség, bolt, virágüzlet, sőt a cukrázda is 17 órakor bezár. Furcsa szokás, de Ljubljanában közvetlenül is megtapasztaltam, hogy esténként az esti sétán kívül nincs igazán más lehetőség a szabadidő eltöltésére. Mivel már este hat óra is elmúlt, újabb beszélgetőtársammal az említett kávézóban beszéltük meg a találkozót.
Többen is ülünk a kávéház teraszán, azonban dr. Vass Vilmos egyenesen az én asztalomhoz tart, s csak később jövök rá, hogy a sok táska, felszerelés, fényképezőgép azonnal elárulja: idegen vagyok, s valószínűleg újságíró. Nyílt tekintetű, fialalos, egyszerű ember ült az asztalhoz, és néhány mondatot követően úgy tűnt, mintha már több évtizede ismernénk egymást. Miközben kávét rendelünk, elmondja, hogy zentani születésű, a nagyszülei, szülei is ott éltek: − Az általános iskolát és az egészségügyi középiskolát Zentán végeztem. Abban az időben, pontosabban 1971-ben adódott egy nagyon jó lehetőség, hogy csere útján egyetemi hallgatóként Magyarországon folytassam a tanulmányaimat. Igen rázós volt a felvételi vizsga, de végül Szegedre kerültem, ahol 1977-ben fejeztem be az orvosi egyetemet.
‒ Egyetem után azonnal munkába állt?
‒ Igen, még az év szeptember 5-én a zentai egészségházban, ahol rögtön a mélyvízbe dobtak. Időközben nagyon göröngyös út vezetett a magyarországi diploma honosításáig, hiszen ezek akkoriban teljesen új dolognak számítottak. Az Újvidéki Egyetemen gondok adódtak például a diploma fordításával, hiszen nem tudták beazonosítani a tantárgyakat, később pedig kiderült, hogy volt olyan tantárgy is, amiből háromszor is levizsgáztam, mint pl. egészségügyi igazságtan − mesélte mosolyogva a zentai orvos.
1979-ben vonult be katonának, egy évet Újvidéken a Futaki úton lévő Titó marsall kaszárnyában szolgált. Egyik katona kollégája szlovéniai születésű, lendvai ösztöndíjas volt, felesége pedig fogorvos Celjében. A szolgálat ideje alatt sokat beszélgettek a szlovéniai viszonyokról, lehetőségekről, ami a zentai orvosnak egyre vonzóbbnak tűnt.
− Levélben megkerestem az itteni egészségház igazgatóját, és nagy meglepetésemre magyarul írt vissza. Nagy volt az orvoshiány akkoriban errefelé (is), így feleségemmel, aki a zentai kórházban dolgozott mint nővér, 1980 május 1-jén ideköltöztünk a Lendvától mindössze 13 kilométerre lévő Dobronakra. Azonnal egy nagy, négyszobás összkomfortos lakást kaptunk, központi fűtéssel, garázzsal. Ez a zentai viszonyokhoz képest számunkra nagy ugrás volt.
‒ Milyen praxisban kezdett itt dolgozni?
‒ Általános orvosként kezdtem a lendvai egészségházhoz tartozó dobronaki rendelőben. A feleségem viszont akkor már 8 éve dolgozott nővérként a zentai kórház belgyógyászati osztályán. Neki is biztosítottak munkát, terepes nővérként, védőnőként alkalmazták. Ő egyébként Belgrádban fejezte be az egészségügyi főiskolát, ami erre a munkahelyre megfelelt. Nem beszélve arról, hogy magyarok vagyunk, magyarul beszélünk. Akkor ugyanis kevesen voltak itt magyar és magyarul beszélő orvosok, utóbbiak főleg Horvátország vagy Szlovénia más területéről érkeztek.
‒ Hogy sikerült a beilleszkedés? Hiszen egy teljesen idegen környezetbe kerültek. Mit hagytak otthon, és mit találtak itt?
‒ Amikor idekerültünk, Zentához képest falun élni teljesen más volt. Ez egy 1000−1200 lelket számláló falucska, ahol akkoriban ökrök húzták a lovaskocsit és szántottak. Ez már akkor is, vagyis Jugoszlávia idejében peremvidék és határvidék volt, és eléggé elmaradott területnek számított. Igazából nekünk nagyon sokat kellett dolgoznunk, hiszen elhanyagolt volt az egészségügyi felvilágosultság, s bizonyos területeken a higiénia is. Mindent összegezve furcsa volt megszokni.
‒ Hogyan alakult az előrehaladás?
‒ 10 évet töltöttem a körzeti rendelőben. 1982-ben, mivel eléggé ingatag volt errefelé az orvos káder, kineveztek az általános szolgálat főorvosának. Nyolc évig, 1982-től 1990-ig szerveztem az ügyeleteket, és intéztem az alapellátási ügyeket. Közben szakosítottam a ljubljanai egyetemen, 1990-ben általános szakorvosi, illetve családorvosi szakvizsgát tettem, majd szakorvosként bejöttem dolgozni a lendvai egészségházba. Miután Szlovénia önállósult, megváltoztak a törvények, és lehetőség nyílt a magánpraxisra. 1994-ben vállalkozó orvosként szinte az elsők között voltunk. Négyen nyitottunk közösen egy poliklinikát, ahol gyermekgyógyászat, nőgyógyász, fogorvos és jómagam mint általános szakorvos dolgoztunk. Sokat és szorgalmasan dolgoztunk mindannyian, de végül szétváltunk. Jelenleg egyemeletes épületben dolgozom, a földszinten fogorvosi rendelő működik. Olyan vállalkozásom van, ami egészségügyi szolgáltatásokat nyújt, ennek keretében működik a háziorvosi szolgálat is. A minisztérium engedélyt adott a krónikus nemfertőző betegségek megelőző szűrővizsgálatok végzésére, ezen kívül befejeztem egy újabb továbbképzést Ljubljanában, amit követően az alvadásgátló gyógyszert fogyasztó betegek gondozását végzem. Ugyanis a legközelebbi kórház ide 35 kilométerre van, ahol végzik ezen betegek vizsgálatát.
‒ Mennyire ápolják a kapcsolatot a zentaiakkal? Szoktak e hazajárni, vannak-e hozzátartozók?
‒ Odavalósiak vagyunk a nejemmel, a gyökereink ott vannak, és sajnos, a temetőben egyre szaporodnak a sírok, hiszen szüleim és testvéreim is már meghaltak, a nejem részéről a sógóromon kívül mindenki eltávozott. Ennek ellenére hazajárunk évente egy-két alkalommal. A nejem öccse él még otthon, továbbá a barátok, kollégák, akikkel a régi időkből tartjuk a kapcsolatot. Annak idején nagyon hamar beleolvadtunk az itteni közösségbe, elfogadtak bennünket, és úgy érzem, tisztelnek is. Lassan 39 éve, hogy itt élünk, szerintem ez igazán szép időszaknak mondható. A család is itt van, a lányom, fiam, unokák, és jól érezzük itt magunkat. Valahol belül még hazafelé húznak a gyökerek, sőt beszéltünk is arról, mi lesz majd miután nyugdíjba megyünk, de ez csak egy eszmefuttatás volt. Már nincs kihez haza menni – mondta végezetül dr. Vass Vilmos.
(Folytatjuk)
Paraczky László
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
