Egyik nyelven gondolkodni, a másikon írni
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék május 15-i Kontaktzóna rendezvénysorozatának vendége Nina Yargekov magyar származású francia írónő volt. A fiatal író az Újvidéki Egyetem Frankofón Központjának meghívására érkezett a tartományi székvárosba, ahol a tanszéken kívül a Szerb Matica Könyvtárában is bemutatta legújabb, Double nationalité (Kettős állampolgárság) című, francia nyelvű regényét. A regény szerb fordítása jelenleg készül, megjelenése októberre várható. Nina Yargekovnak, aki jelenleg Budapesten él, az említett regényen kívül még két kötete jelent meg: a Tuer Catherine (Megölni Catherine-t) 2009-ben és a Vous serez mes témoins (Tanúim lesztek) 2011-ben. A Double nationalité tavaly jelent meg, a szerző a kettős identitás tematikáját dolgozza fel benne. Az írónőt regény bemutatója és a hallgatókkal való beszélgetést követően kértük fel egy interjúra.
P. L.: A két évvel ezelőtt indult migránsválság úgy tűnik, kissé megingatta a nemzeti identitás kérdését is. Amikor valaki a kettős állampolgárságot veszi alapul egy könyv megírásához, feltételezhető, hogy két hazája van. Egyikben is, másikban is otthon érzi magát? Milyen érzés ezt megélni, írni róla? Meg lehet-e egyátalán írni ennek előnyeit, hátrányait?
N. Y.: Tulajdonképpen az egész könyv ezen alapul, ezeket a kérdéseket boncolgatja. Van-e olyan, hogy két haza? Ha igen, akkor hogyan viszonyul az ember az egyikhez és a másikhoz. A haza kérdését illetően a válaszom talán az lenne, hogy az identitás nem egy olyan dolog, amely egyszer és mindenkorra megvan az ember életében, hanem változhat az élet során. Előfordulhat, hogy az ember néhány évig az egyik országot tekinti hazájának, utána a másikat, majd mindkettőt együttesen, vagy esetleg egyiket sem, identitását pedig ehhez alakítja. Nagyon fontos kiemelni, hogy az adott esetben a két országnak milyen a kapcsolata egymással. Például Franciaország és Magyarország vagy Spanyolország és Szlovákia viszonya. Nem véletlenül vettem alapul egy nyugat-európai és egy közép-európai országot, illetve azok viszonyát. Ugyanis ha nincs egyenlőség a két ország között, annak nagy szerepe van abban az identitás kialakulási folyamatban, hogy hogyan viszonyul az ember az egyik, illetve a másik országhoz. Hogy érhetőbb legyek, egy marokkói és egy magyar származású francia helyzetében az a közös, hogy egy kevésbé fontos, a nagyhatalmak geopolitikai játszmáiban elhanyagolható szerepet játszó országból származnak, és hogy ez milyen érzés, azt egy amerikai vagy német származású francia talán csak nehezebben tudja megérteni. Az, hogy valaki egy „gyengébb” országból származik, nem jelenti azt, hogy kevesebbet ér, mint az anyaországi. Az egész világ erről szól: vannak erősebb, nagyobb és gyengébb, elmaradottabb, kisebb országok. Az egyenlőtlenségnek nagy szerepe van abban, hogyan viszonyulunk ez esetben két országhoz. Én igazából valahogy mindig úgy éreztem, Magyarországot meg kell védeni, mert kis ország, sok gondja van, ezzel szemben Franciaország egy nagy és erős ország, ahol nincs annyi gond a megélhetéssel. Lehet, hogy nem jól gondolom, de így élem meg, ezt vittem át a könyvbe is, de sokkal bonyolultabban.
P. L.: A kettős állampolgár milyen nyelven ír? Melyik államnyelvet részesíti előnyben? Melyik nyelven gondolkodik?
N. Y.: Állandóan változik, hogy milyen nyelven gondolkodom. Lehetne úgy fogalmazni, hogy magyar társaságban, magyarul beszélünk és gondolkodunk is persze, de ugyanez a helyzet a franciákkal is. Viszont ha éppen Magyarországon vagyok, és egy francia barátnőmre gondolok, akkor azt franciául teszem. Ugyanez érvényes fordítva, tehát amennyiben Franciaországban vagyok a családommal vagy egy magyar barátommal, biztosan nem franciául gondolkodom. Valahogy úgy magyaráznám meg, hogy attól függ, az adott kapcsolat, beszélgetés milyen nyelven folyik.
P. L.: Ebben a pillanatban – igaz nem hivatalosan ‒ de több forrás is azt írja, Franciaországban minden nyolcadik vagy kilencedik állampolgár nem francia származású, hanem bevándorló. Milyenek a tapasztalatai ezen a téren? Vehető-e ez olyan kettős állampolgárságnak, amire felépítette a könyvet?
N. Y. : Nem szabad összekeverni az államolgárságot, ami egy jogi fogalom, és azt, hogy valaki hol született, honnan származik a családja, milyen kulturális elemekből épült fel az identitása. Természetesen sok olyan francia állampolgár van, aki nem francia származású, vagy mert ő maga emigrált, vagy mert a szülei, ősei emgráltak Franciaországba. Csaknem pontosan úgy, ahogyan az én családom esetében történt. Nem általánosítható a dolog, hiszen mindenki maga dönti el, hogyan alakítja az életét, de például a nem francia származású francia állampolgárok körében sokan vannak, főleg fiatalok, akik a másik nyelvet, vagyis az ősök nyelvét nem is beszélik már, és nem jártak soha otthon, őseik szülőföldjén. Hozzájuk képest én sokkal jobban külföldi vagyok, hiszen megvan a kapcsolat, kötődöm szüleim nyelvéhez és szülőföldjéhez. Visszatérve a kérdéshez, én személy szerint szétválasztanám a nemzetiség és az állampolgárság kérdését. Szerintem ahhoz, hogy egy közösség együtt éljen, és minden rendben legyen a társadalomban, a legfontosabb, hogy állampolgárként betartsuk a közös szabályokat. Ez nem ugyanaz, mint az identitás kérdése, vagy például az, hogy az ember milyen zenét hallgat. Engem az zavar, mikor ezt a két dolgot összemossák. Egyszerűbben, ha én otthon magyar zenét hallgatok, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én nem leszek egy megbízható francia állampolgár. Ugyanez vonatkozik például egy marokkói vagy algériai, Franciaországban élő vagy már ott született emberre is. Én azt az elvet vallom, hogy ezt a két dolgot válasszuk szét. Vannak gondok Franciaországban a jelen pillanatban is, de ez nem annak tulajdonítható, hogy az országban sok külföldi származású ember él, hanem egyszerűen egy olyan időszakban élünk, amikor Franciaországban van egyfajta félelem, szorongás, amit általánosságban úgy lehetne megfogalmazni, hogy valakikre mutogatunk: ki az oka bizonyos dolgoknak, ki az, akit megtámadunk vagy akitől óvakodni kell, nyilván a külföldiek, tehát ezért rájuk összpontosítunk. Holott a probléma szerintem teljesen irányítható és kezelhető belülről – magyarázta az írónő.
P. L.: Hogyan és honnan gyűjti az adatokat, a témát az írásaihoz?
N. Y.: Nagyon egyszerűen. Nyitott szemmel és füllel járok, figyelem, hogy az emberek mit mondanak. Ha hallok valamilyen könyvről, filmről, ami érint a témában, akkor azt elolvasom, megnézem. A másik dolog, ami ide tartozik, hogy nyertem egy ösztöndíjat, aminek köszönhetően Erdélyben tölthettem egy hónapot. Utazgattam a Székelyföldön, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön is jártam. Ezeket átvittem a könyvembe is, tehát a történetben Erdély igen fontos szerepet játszik, a hozzá való viszony nagyon fontos kérdés. A főhős, amikor először megérkezik Budapestre, azt hiszi, hogy a magyarországi magyarok szerint a székelyek a legszuperebb magyarok, a legtökéletesebbek, és mindenki rájuk számít, közben meg rájön, hogy ez egyáltalán nem így van. A köztudatban, és igazából a gyakorlatban is, a határon túli kisebbségeket illetően az identitás felvállalásának kérdésében Erdély szerintem a legerősebb, és ezt (is) próbáltam feldolgozni, hogy mi Magyarországon hogyan viszonyulunk az ottani magyarokhoz. A másik dolog, amit ki kell emelni, hogy Erdély és persze Vajdaság nyilván olyan régiók, ahol alapból van egy multikulturális világ, tehát nem homogén társadalmak. Ezek nagyon jó helyek, ha az ember a kettős identitásról szeretne írni, érdekli, hogy az ott élő emberek ezt hogyan oldják, élik meg, milyen az otthoni nyelv, milyen iskolában járnak stb., szóval hasonló helyzetek vannak, mint amiket én korábban átéltem. Sokat utaztam, beszélgettem az emberekkel, faggattam őket, hogy ha például az adott két ország, amelynek állampolgárai, egy focimeccset játszik egymással, akkor kinek szurkolnának. Szóval kiapadhatatlan forrás az egész.
P. L.: Változhat-e az eredeti ötlet és cél egy könyv írása közben, és milyen irányban? Önnél ez hogyan történt? Arra gondolok, hogy egyes szerzőknél mozaikkockaként áll össze a történet és a mondanivaló, mások viszont egy egészet szednek darabokra, és ennek folyamatát részletezik, boncolják a műben.
N. Y.: A cél és a szándék csak a végén derül ki. Közben azért az embernek van valamilyen szándéka, hogy mit, milyen irányvonalat vesz fel vagy szeretne csinálni. Én igazából írás közben élem meg azt, amit gondolok, vagy ha másképpen fogalmazok, akkor az írás segít abban, hogy felépítsem saját gondolataimat. Nem olyan módon, hogy teljesen látom, mit gondolok, és azt leírom, hanem úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy van egy fontos dolog, amit fel kell fedezni, utánajárni, hogy ez a kérdés, probléma tulajdonképpen micsoda, és ez az írás során derül ki, vagyis lassan felépül a történet. Tehát azok a bizonyos mozaikkockák nálam a gondolatokat szimbolizálják, és keresem azt, hogy ezt hogy lehetne egy keretbe összerakni.
P. L.: Eddig három kötete jelent meg. Lesz-e negyedik és olyan, amit magyarul publikál?
N. Y.: Lesz. Negyedik és ötödik is. Hogy lesz-e olyan, amit magyarul írok meg, ezt egyelőre nem tudom, de a közeljövőben nem hinném. Az egyetemen tartott bemutatkozásom elején említettem, hogy ez az első olyan prezentáció, ahol magyarul beszélek, ilyen alapon a magyar nyelvű könyv sem kizárt.
Paraczky László
