Semetka Mária szerelme és más történetek
Závada Pál: Természetes fény. Magvető Kiadó, Budapest, 2014
Bence Erika
Azt a 20. századi rálátást és elbeszélést, amelyet Závada Pál Természetes fény című – tartalmi és terjedelmi értelemben is „nagy” – regénye képvisel a legújabb magyar prózairodalomban, számunkra, itt, a vajdasági magyar irodalmi térben, leginkább Gion Nándor (1941–2002) Latroknak is játszott című tetralógiája képviseli. A Természetes fényt is olvashatjuk Závada korábbi három regényével, a Jadviga párnájával (1997), a Milotával (2002) és A fényképész utókorával (2004) együtt, s az így létrejövő tetralógia negyedik darabjával reflexív/intertextuális értelemben – miként a Latroknak is játszott (1976, 1999, 2007) esetében a Testvérem, Joáb (1969) vagy az Izsakhár [1994] – az Idegen testünk (2008) jelent összefüggést, illetve kitekintést. A Természetes fény többek között újramondja Osztatni Márton halálának történetét, ismét megjelenítve előttünk Jadviga alakját. A fényképész utókorával és az Idegen testünkkel a fényképek és a fényképészek történeteinek jelentés szolgálatába állítása kapcsolja össze, pl. Buchbinder fényképész holokauszttal megpecsételt történetének folyamatos felidézése által.
A Latroknak is játszott első darabja, a Virágos katona cselekménye 1898-ban, Stefan Krebs és családjának Szenttamásra érkeztével veszi kezdetét, míg Osztatni András, a Jadviga párnája első naplóírója 1915-ben nyitja meg füzetét, amelybe életének eseményeit jegyzi, de a családtörténeti előzmények néhány évtizedre előbbre vetik a narráció kezdetét. Az elbeszélés terét jelentő helyszín már itt (miként a regénysorozat mindegyikében) T.-ként jelölődik, de – pl. a szerzővel készült interjúkban – nem titkolt tény, hogy szülőhelyéről, Tótkomlósról van szó. A magyar irodalomban Viharsarokként jelölt (Féja Géza, 1937) térség (ma a teljes Békés megye és Csongrád észak-keleti része) a legújabb magyar prózában erőteljes narratívaalkotó momentum; ezt a vidéket jelöli meg térként Grecsó Krisztián több regénye (utóbbiak közül: Mellettem elférsz [2011], Megyek utánad [2014]), de pl. Márton László A mi kis köztársaságunk című (2014) regényének abszurd/parabolisztikus eseményeit is e térbeli közelségben vagy „köztességben” képzeljük el. Sőt, konkrétan említi is az elbeszélő Tótkomlóst, mint Hömpölyzúghoz „közeli” helyet.
A Természetes fényben a II. világháború évtizedeire (a kitörését megelőző harmincas évekre, majd a lezárultát követő fél évtizedre) eső események elbeszélésének távlatát a század kilencvenes éveiben játszódó kerettörténet, valamint a regény egészén belül működő többes szám első személyű („a mi szempontunk”, „elbeszélőnk”) kívülálló, de még inkább „fölöttes”-nek nevezhető (azaz a többi beszélő „fölött”/„mögött” ténykedő) elbeszélő hangja tágítja az aktuális jelenig. Egy ilyen átfogó és áttekintő perspektívából pedig a teljes 20. század katasztrófája befogható és elmesélhető. A 20. század története – mind a Gion-, mind a Závada-tetralógiában – traumaelbeszéléseket indukál. Emlékezeti szinten is kataklizmatikus képeket vet fel, amelyeket nem oldhat széppé – mert nem lehet semmilyen „létalapja” – a másként megszépítő nosztalgia sem. De ha volna is ilyen törekvés, azaz az elhallgatásban, a feledésben, az elraktározásban (Semetka Mária fényképes dobozai) vagy a csak az ifjúságra/szerelemre emlékezésben (Semetka Mária, Semetka István, Lászik Bözsi és más elbeszélők történetei) elfedni a múlt katasztrófáit, ott vannak leleplező dokumentumként a – regényszövetbe nem következetes megfeleltetéssel, inkább asszociatív módon ékelődő – fényképek; magángyűjteményekből, archívumokból, múzeumi gyűjteményekből, internetes forrásgyűjteményekből kerültek elő, és Závada Pál regényének egyik alternatív olvasási módját, a fényképekkel egyeztető stratégiát kínálják fel. Persze, nem zökkenőmentes, nem okvetlen eredményre vezető út, miként a korábbi regények, vagy a szociográfia, illetve a történelmi narratíva felőli olvasás sem.
Tehát azt a nagyelbeszélést, amit Závada Pál Természetes fény című regénye képvisel a magyar irodalomban, számunkra Gion Nándor négy regénye, a Virágos Katona (1973), a Rózsaméz (1976) , az Ez a nap miénk (1997) és az Aranyat talált (2002) jelenti. Az elbeszélő kiléte és szempontja ezekben is váltakozó; a harmadik személyű kívülállótól a részvevőn át a hős-elbeszélőig – aki természetszerűleg Rojtos Gallai István – bukkannak fel nézőpontok az elbeszélésben. A Závada-regényben ennél messzemenően bonyolultabb a helyzet, sokszor nem tudjuk azonosítani az egyes hangokat még akkor sem, ha valójában csak néhány, legfeljebb féltucat szálat, Semetkáék, Weiszék, a Koleszár testvérek, Sógor Miska, Schön Jenciék családtörténetének fonalát mozgatja. Annyi bizonyos, hogy a több mint hatszáz oldalra kiterjedő nagytörténet „fölött” egy jelenben élő narrátor van jelen, az, aki ott van az elbeszélés katalizátoraként működő, s a kerettörténetet jelentő, eredeti céljukhoz képest kudarccal végződő szlovákiai kiránduláson, amikor a T.-beliek egy csoportja meglátogatja a második világháborút követő lakósságcsere során áttelepült földijeiket, többek között az iskolaigazgatóvá és a bürokratikus államgépezet csinovnyikjává lett Hudák István [Štefan Hudak] iskolaigazgatót, aki azonban minősíthetetlenül elutasítóan viszonyul hozzájuk, pl. nem akar velük magyarul értekezni, kikéri magának, hogy Istvánnak szólítsák, illetve becsmérlő megjegyzéseket tesz arra vonatkozóan, hogy milyen pongyola módon beszélik már anyanyelvüket, a szlovákot. Ezt a kudarcélményt oldandó jut eszébe – a Závada korábbi regényeiből, mindenekelőtt a Milota címűből jól ismert – Milota Gyurka bácsinak, hogy látogassák meg falujuk egykori legendás bíráját, a kilencvenes éveit taposó Semetka János bácsit. A Semetka család története ezáltal válik a nagyregény egyik legfontosabb jelentésalkotó rétegévé; összefüggései, kapcsolódásai és motívumai révén átszövi az egész történetet. E találkozás alkalmával ismerjük meg Semetka Máriát, az volt falubíró lányát, akinek elbeszélői hangja és története, mindenekelőtt a Weisz család tagjaihoz fűződő kapcsolata (Weisz Jucit az egyik legjobb barátnőjének tartja, a család idősebb fiába, a Kóbinak becézett Jakabba pedig – reménytelenül – szerelmes) a regény egyik legfontosabb szólamát alkotja. Ezenkívül ő lesz az, akinek fényképdobozaiból – a regényalkotó fikció szerint legalábbis – előkerülnek azok a fényképek, amelyek magyarországi fiatalságának képei, de épp annyira kordokumentumok is: egy, a második világháború szétdúlta vegyes, azaz zsidók, szlovákok, magyarok és németek alkotta etnikai közösség életének a harmincas évekre eső hétköznapjait és közösségi eseményeit örökítik meg. A képek egy „majdnem lehetséges” magánélet rítusainak a kollektív normatívákhoz igazodó eseményeit ábrázolják (munkáról, ünnepekről, összejövetelekről, kirándulásokról, táncról, találkozásokról és szerelmekről örökítenek meg pillanatokat), amelyeknek sorát („lehetőségét”) azonban – talán nem is túlságosan váratlanul –, de megszakítják a 20. század legnagyobb katasztrófájának, a második világháborúnak a képei. A falusi szerelemtörténetek szereplői (Weisz Jakab, Koleszár Matyi, Semetka István, Sógor Miska és mások) hamarosan – származásuktól függően – rejtekhelyeken, gettókban, koncentrációs vagy fogolytáborokban, a frontok valamelyikén találják magukat, munkaszolgálatosként, önkéntesként, behívottként, gonosztevőként, hősként, erőszaktevőként vagy (mint Koleszár Éva, Semetka Mária) erőszakoskodó katonák áldozataként; később túlélőként vagy (nemzeti alapon) üldözöttként és megbélyegzettként, kitelepítésre kényszerítettként, vádlóból vádlottá, hazafiból árulóvá váltként. Ezen állapotok között ugyanis rendkívül vékony a határvonal, nagyon könnyen megy végbe az egyikből a másikba történő átmenet. Jellemző a naplóíró Semetka István alhadnagy önképének változása, az a meghasonlás, amellyel önnön személyiségére és korábbi életének folytathatóságára tekint. „Túl azon, hogy nem rendelkezik önmaga fölött [hiszen katona], egyre-másra beleütközhet abba a kétségbe is, hogy vajon azonos-e még magával. Itt ül Rózsi mellett, mert hazaengedték – végleg-e vagy sem, még ennyit se tud –, és képtelen kikergetni a fejéből a kérdést, azok után, hogy hazajött onnan, ahol látott, amit látott, és megtett, amit megtett, az az ember ő még mindig, aki volt.” (307)
Nagyon nehéz olvasmány a Természetes fény; elrettentő, torokszorító és gyomorforgató. Nem azért, mintha ne lettek volna már eddig is ismereteink a holokauszt borzalmairól, a második világháborús pogromokról, csak „másként” beszéltünk róla. Sokkal szélesebb és határozottabb mezsgyét láttunk gonosztevők és áldozatok között, de még inkább „azok”, a rémtetteket elkövető „ők”, s az „emide” tartozók, azaz „mi” közöttünk. A Závada-regény arról beszél, hogy ez – sajnos – nem így működik. „Abban” akár szándékoltan, akár nem, akár apró tévedéseink és „elnézéseink”, akár előítéleteink és érzéketlenségünk miatt – szükségszerűen „benne vagyunk”. Semetka István lelki problémáit sem elsősorban azok a szörnyűségek (pl. a vinyicai zsidók több tízezres tömegének emberi képzeletet felülmúló brutális lemészárlása, vagy az ukrajnai lakosság, illetve a hadifoglyok több millió áldozatot követelő kiéheztetése) keltik, amelyekről Havran őrnagytól szerez tudomást, s amelyeket csak x-es külön noteszába mert lejegyezni, hanem azon élmények, amelyeket még oda sem: „De föl merné-e idézni ő maga, Semetka István, hogy mikor mit művelt, anélkül hogy bármit elhallgatna? Fölsorolná-e Rózsinak, vagy legalább saját magának mindazt, amit ő követett el, de naplójának x-szel jelölt függelékébe se mert beleírni? Hogy ő maga is részt vett olyanféle különleges akciókban, mint amilyenekről kezdetben, még Vinyicában ő Havran őrmestert próbálta kifaggatni. S el tudná-e magyarázni, hogyan vált neki mind természetesebbé, ezekben az időkben egyre inkább magától értődővé is, ami eddig elképzelhetetlen volt?” (309) Ezek fényében Semetka számára teljesen értelmetlennek tűnik az a szerelem, amelyet katonáskodása előtt Karkus Rózsi iránt érzett, hiszen az ő lelke mélyén már hatályon kívül kerültek azok az erkölcsi normák, amelyeket az eseményekről tájékozatlan lány folytonosnak és örök érvényűnek tart (pl. tartózkodása az intim kapcsolatról, a jegyesség formái stb.). Ez a változás döbbenti meg Semetka nővérét, Máriát is. Amikor ugyanis célzást tesz arra vonatkozóan, hogy milyen megaláztatásokon ment keresztül az orosz frontátvonulás során, Pista a dolgokat természetesnek tekintő részvétlenséggel reagál. Valahol ezzel magyarázható Semetka elfordulása saját menyasszonyától és váratlan (egyébként viszonzatlan) érdeklődése a „hősi” halált halt Koleszár Matyi jegyese, Ágoston Anna iránt. Semetka ugyanis semmitől sem retteg jobban, mint hogy válaszolnia kelljen Rózsinak a fronton átélteket érintő kérdéseire: „Szerintünk például a hányingerig irtózna attól, ha Rózsi kérésére beszélnie kéne Koleszár Matyiról, akivel egy darabig együtt szolgáltak a fronton. Pedig lehetne szórakoztatóan érdekeseket és tanulságosakat mesélni róla, hiszen ha nem is voltak soha kebelbarátok, Matyi kedves cimbora, hű bajtárs, jó svádájú, bátor, belevaló fiú. De mit tegyen, ha ő nem tud úgy végigmondani egy mondatot sem, hogy eszébe ne jutna, Matyi az ő szeme láttára hogyan eresztett úgymond mentőlövéseket egy fölgyújtott viskóban megégett idős házaspárba. Aztán pedig hogyan használta erdei háremében azt a két gyereklányt, akik akár iménti áldozatainak unokái is lehettek.” (309) Ágoston Annához nem fűzi semmilyen bizalmas viszony, másrészt pedig Anna – ha kérdezne – minden bizonnyal Matyival kapcsolatban tenné.
Nemcsak a frontot járt katonák, hanem hozzátartozóik (pl. Semetka János, Semetka Mária, Weisz Juci, Koleszár Éva) erkölcsi világképe is összeomlott, nemcsak azért mert – miként Semetka Mária fogalmaz – „T-ben őt minden arra emlékezteti, akit elveszített” (599), hanem mert valahogy „visszafele” is átértékelődnek a dolgok. „[…] T.-ben neki másvalakije igazán soha nem volt, most pedig már végképp nincs, mert nem kellett ő senkinek, sem mint nő, avagy feleség, sem mint bárkinek a barátnője – akár férfinak, akár nőnek.” (Uo.) Ezt a keserű következtetést vonja le a történtekből saját sorsát illetően, mielőtt megérne benne az elhatározás: „El kell innen vándorolni talán, hogy ettől a kárhozattól megszabaduljon az ember, hogy ez másképp legyen.” (Uo.) Csakhogy számára ez az elvándorlás egyáltalán nem úgy történik, ahogy vágyai szerint képzelte. Kanada helyett – ahova Lászik Bözsi, az első amerikai kivándorlási hullámban távozott barátnő levelei alapján vágyik – lakosságcsere folytán Csehszlovákiába, Galánta vidékére kerülnek. Lászik Bözsiről ugyanis hamar kiderül, hogy álságos, csak a leveleiben mutatkozik befogadó barátnak – miközben a kapcsolattartás is csak hiúsága fenntartásához, anyagi és szerelmi sikereinek nyilvánossá tételéhez, tulajdonképpen a kevésbé sikeresnek vélt mások, köztük Mária megalázásához nyújt lehetőséget.
„De mi az istenharagjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha az ember már egyszer otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?” (28) – fogalmazza meg félig az őt meglátogató kirándulócsoportnak, félig önmagának is ezt a tanulságot az öreg Semetka, aki számára a Szlovákiába való áttelepülés – amire a kommunista diktatúra létrejöttét és az államvédelmi alakulatok (amelyeket valójában „verőlegények” alkotnak) létesülését követő megveretése után határozza el magát – sem hozza meg a vágyott megnyugvást és boldogulást. Olyannyira nem, hogy – a hazatérés reményét éltetve – évtizedeken át, egészen a halála előtti napig (amikor már tudja, hogy nincs értelme tovább!), ki sem csomagoltatja utazóládáit. A „kicsomagolás” rituáléját lánya és a történetet bonyolító „elbeszélőnk” végzi el az öreg Semetka betegágya mellett, a tisztaszobában: „A vén Semetka némán figyeli, mi kerül elő épp a ládákból – a díszesen faragott és festett szövőszék alkatrészeit pakoljuk ki éppen, amikor hátrahanyatlik a feje a párnán, és azt mondja:
Ha eddig elfért itt, ezután is el fog itt férni. Csak a ládákra nincs többé szükség…. Most már nem fognak kelleni. Azokat hordjátok ki a fészerbe, hasogassátok föl őket, és tüzeljétek el” (623). Az öreg Semetka életet bevégző/lezáró utolsó mondatai végrendelkezésnek tűnnek, de ugyanakkor egy kiállásnak, egy magasztos érzelemnek a metaforikus kifejtését is jelenthetik: azt, hogy Semetka János soha nem adta fel – csak a halála előtti órákban nyugszik bele az elszakítottságba – a szülőföldhöz tartozás, illetve az oda való visszatérés reményét.
A Természetes fény azonban kegyetlen regény, miként a század, amelyről szól. Nem adja ugyanis meg hőseinek (és olvasóinak) a kitartásban, a ragaszkodásban, a szülőföldhöz és a nyelvhez való hűségben lelhető szellemi feloldódás lehetőségét. A szálak – mint egy bűnügyi regényben (részben talán az is!) – az elbeszélés utolsó oldalain futnak össze, kapcsolódnak egymásba. Itt, az utolsó fejezetben derül fény arra, hogy az a s Sebes István, akit „elbeszélőnk” oknyomozás céljából ugyancsak többször meglátogat szegedi otthonában, nem más, mint a vén Semetka kitagadott fia, az ötvenhatos események miatt később elítélt és T.-ből kitiltott Semetka István, aki egyrészt szerelmi okokból (visszatér hozzá és feleségül veszi Karkus Rózsit), másrészt a szülőföldjéhez való elvszerű ragaszkodása miatt nem volt hajlandó áttelepülni Szlovákiába. Elítéltetésének oka az, hogy ötvenhatban részt vesz az önkényuralmi szobrok, nevezetesen a Sztálin-szobor ledöntésében. Azt hihetnénk, a szabadság mellett való bátor kiállás feloldozást adhat, eltakarhatja a korábbi szégyenét, azt, amit a háborúról mesélt. Hogy a maradás és a hűség választ adhat a század nagy dilemmáira és traumáira. De nem. Semetka István saját mezőgazdasági boltja raktárhelyiségében, már a rendszerváltást követően, plafonig polcolt zsákok mögött akasztja fel magát. Nemleges választ ad reményeinkre.
A Természetes fény olvasását a vajdasági magyar irodalom autentikus nagytörténete, a Latorknak is játszott felől kezdtem. Noha időben ugyanazt az időszakot, a 20. századot járja be, térben sem távolra és nagyon hasonló közösségbe (magyarok, németek, zsidók és szerbek világégések és etnikai ellentétek tönkretette szenttamási mikrovilágába) vezet az elbeszélés, kimenete (a valóság akár hitelesíti, akár nem!) mégis reményteljesebb, nem veti el a túl- és továbbélés, a rosszon való erkölcsi felülemelkedés esélyét. A nevét Sebes Istvánra magyarosító Semetka egyik személyes tragédiája, hogy házassága meddő maradt, utódai boldogságra predesztináltságában sem reménykedhet. Semetka Mária, Weisz Juci sorsa ugyancsak végső és céltalan magány.. A szenttamási Krebsek és Rojtos Gallaik története íróvá lett leszármazottjuk, Gion Nándor révén immár a térségi és a magyar irodalom emblematikus története. És ott van az egyszerre rablógyilkos és szabadsághős Török Ádám is a regényben. Utódai, leszármazottjai ma is Szenttamáson élnek. Büszkén vállalják családi/szellemi örökségüket.
