Hírek

 

Bemutatták a szenttamási elsőáldozást és az ezekhez fűződő hagyományokat

 

A szenttamási Kultúrotthon szervezésében szeptember 27-én kezdődött a négynapos, sorrendben XVII. Kulturális hagyományok napja rendezvénysorozat. A Hagyományápolók Klubjának közreműködésével az intézmény udvarában 17 órától az itteni magyar elsőáldozási szokásokat mutatták be a jelenlévőknek. Három kislány és egy kisfiú ünnepi öltözékben jelent meg, az elsőáldozás részleteit és történetét pedig Szarvas Péter atya szerb és magyar nyelven is ismertette.

A szenttamási plébános bevezetőjében elmondta, az áldoztatás folyamata a történelem során sok mindenen keresztülment, de lényegében nem változott, vagyis az utolsó vacsora emlékére a szentáldozással mindig Krisztus testét vesszük magunkhoz: ‒ Mi, akik a szentáldozáshoz járulunk, az élő Jézus vesszük magunkhoz. Régen nem így volt. Az embereket felnőtt korukban keresztelték meg, és ekkor vették magukhoz Jézus testét. A nyugati egyházban később a szülők készítették fel gyermekeiket az elsőáldozásra. A keleti egyházban viszont megmaradt a régi gyakorlat, vagyis a keresztséggel együtt kiosztják a szentáldozást és a bérmálás szentségét is. Az elsőáldozás korhatára nem volt meghatározva – magyarázta Péter atya. Példaképpen Vianney Szent János említette, aki 13 éves volt, amikor először járult szentáldozáshoz, a francia forradalom idején, amikor üldözték az egyházat és a papságot is. Miután megmenekült a kivégzéstől, titokban járta végig a településeket, megbeszéltek egy-egy dátumot, hogy mikor történhet meg a szentáldozás, és közben a hatóságokat is megtévesztették, hogy ne találjanak rájuk.

Szarvas Péter atya elmondta, 10. Piusz pápa volt az, aki elrendelte a korai és a gyakori szentáldozást. Közben saját családja, elsősorban nagyanyja példáját hozta fel, aki a 19. század elején volt elsőáldozó, és az erről készült fényképpel mindenkinek dicsekedett. Az I. világháború idején gyakran elmaradt az ünnepi elsőáldozás, mert a férfiak nagy részét elvitték a háborúba: ‒ A testvérem 1942-ben volt elsőáldozó kilenc éves korában. A ruhája az akkori díszmagyar öltözéknek felelt meg, fehér színű volt, és a fején is fehér párka volt. Ugyanazt a ruhát használta a másik nővérem és a fiatalabb húgom is. Tehát a II. világháború is rányomta pecsétjét az elsőáldozási ünnepségekre. Szegényebben ünnepeltek, de egy dolog igen fontos maradt. Ez pedig az elsőáldozást követő uzsonna biztosítása volt. Hogy miért? Mert abban az időben az elsőáldozást megelőző éjszakán nem volt szabad semmit enni, sem inni. Tehát étlen-szomjan járultak a gyerekek a szentáldozáshoz, és az uzsonnával pótolták az elmulasztott ennivalót. 1946-ban családunkból hárman lettünk elsőáldozók: három évvel idősebb bátyám, nővérem, aki két évvel idősebb, és jómagam, mindössze hét évesen – mesélte az idős plébános. Hozzátette, a szentáldozást megelőzően igen fontos dolognak számít az első szentgyónás, és a kettő szorosan összefűződik.

‒ Amikor Szenttamásra kerültem, itt először találkoztam azzal a szokással, hogy az elsőáldozók után az egy évvel idősebbek, tehát az előttük lévő elsőűldozó-generáció viszi a szentelt gyertyát. Gyertyavivőként majdnem ugyanazt a feladatot kapják, mint az elsőáldozók, csak nincs a fejükön koszorú vagy korona, a fiúk pedig nem a kabátra, hanem annak az ujjára tűzve viszik a jelet. Még egy érdekes dolog jellemző az elsőáldozási öltözékre: egyes helyeken az elsőáldozók egyszerű fehér sima anyagból készült egyforma, hosszú felsőrészt, palástszerűséget öltenek magukra, azaz a már rajtuk lévő ruhára, amely a plébánia tulajdona. Így mindenki egyformán néz ki, függetlenül attól, ki hogy van felöltözve – mondta végezetül Szarvas Péter atya.

Az összefoglalót követően a Hagyományápoló Klub kórusa alkalmi dalokat adott elő, majd a jelenlévőket a klub asszonyai kaláccsal kínálták.

 

Paraczky László