Kontaktzóna dr. Káich Katalinnal
Bemutatták A színész és a színjáték dicsérete című színháztörténeti monográfiát
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontaktzóna elnevezésű rendezvénysorozata keretében szerdán, november 16-án Káich Katalin A színész és a színjáték dicsérete című kötetét mutatták be. A Magyar Tanszék és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar nyugalmazott tanárának és az MTTK első dékánjának kötete 2016-ben jelent meg az Életjel Kiadónál. Az egybegyűlteket dr. Horváth Futó Hargita, tanszékvezető-helyettes köszöntötte, aki dr. Káich Katalin munkásságáról és a Magyar Tanszékhez való kötődéséről beszélt.
A Tanszék egyik népszerű rendezvényének lényegére rámutatva dr. Horváth Futó Hargita elmondta, a Kontaktzóna műsorsorozat 2012-ben indult tanórán kívüli aktivitásként, tananyag-kiegészítőként, célja, hogy a hallgatók élőben is találkozzanak kortárs írókkal, költőkkel, művészekkel, folyóiratok szerkesztőivel, közéleti személyekkel, és azt is szolgálja, hogy a hallgatók, akik moderátori szerepet vállalnak a műsorokban, egy-egy beszélgetésre készülve elmélyedjenek egy-egy írói, költői opuszban. Szemeszterenként 4-5 alkalommal szervezünk Kontaktzónát, és már ebből is látható, hogy elég sokan megfordultak nálunk.
A bemutatott könyv, A színész és a színjáték dicsérete a Szabadkai Népszínház első negyven évének történetét dolgozza fel, az 1945 és 1985 közötti periódust. Ez a magyar társulatnak egy egységes megnyilvánulása Szabadka színházi életében, ugyanis 1985 szeptemberétől már egy másfajta színházi koncepció alapján, pontosabban a Ristić-féle modell alapján működött a színház tovább. A könyv elsősorban a színészekről szól, mint ahogyan az a címből is kiderül, az ő dicséretükre irányul: ‒ Teljes mértékben egyetértek azzal, amit Ascher Tamás egy TV-interjúban mondott, hogy „a színház lelke és lényege a színész”. Jómagam is elsősorban a színészi játék, vagy a játék folyamán megtörténhető, előfordulható csoda miatt járok már tíz éves korom óta a színházba. Valószínűleg ezek a megélt színpadi csodák vezettek oda, hogy ezután tudományos munkásságomnak több mint 50 százalékát színháztörténet jutatásának szenteltem. A könyvben szereplő XX. századi történeti korszak két okból kifolyólag készült el: az egyik az, hogy a Népszínház magyar társulata 1945-ben adta elő az első magyar nyelvű előadást hivatásos színházként, és ennek 2015-ben a hatvanadik évfordulóját ünnepeltük. A másik dolog pedig, hogy miután a könyv 2016-ban megjelent, az összekapcsolódhatott a magyar színjátszás 200 éves jubileumával Szabadkán ‒ magyarázta a monográfia szerzője. Ugyanakkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a könyvének bemutatóján kívül a jeles évforduló megünneplése csupán egy egynapos tanácskozásra korlátozódott.
‒ Azt hiszem, hogy itt Vajdaságban egy kultúrintézménynek a 200 éves fennállása nagyon nagy dolog, és ha ezt mi nem becsüljük meg, akkor nem várhatjuk el, hogy mások megbecsüljék itteni jelenlétünket – tette hozzá. Az egykori színészek közül elsősorban a Sterija-díjas Pataki László és Romhányi Ibi nevét említette, de rajtuk kívül még rengeteg tehetséges ember dolgozott a Szabadkai Népszínháznak, és ez akkor tudatosodott bennem, amikor az előadásokról szóló kritikákat olvastam, és előbukkant egy-egy név, amit már valószínűleg el is felejtettünk, és már nincs a köztudatban. Számomra például óriási felfedezés volt Szilágyi László jelenléte, akit éppen itt Újvidéken ismertem meg, mint tévés-rádiós személyiséget, és egyáltalán nem tudtam, hogy repertoár hordozó színésze volt a szabadkai magyar társulatnak, ugyanis a Shakespeare- és Moliére-darabokon keresztül egészen az aktuális hazai szerzők darabjaival jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy öregbítse a magyar társulat hírnevét Szabadkán. Ő volt az első, aki megpróbált egy kísérletet végrehajtani, mégpedig Csehov három egyfelvonásosából próbált készíteni előadást, de az új alkotásnak sajnos nem volt nagy sikere. Ugyanis már akkor sem adtak a fiatal kezdőknek igazi alkalmat arra, hogy megmérettessenek.
Arra a kérdésre, mire lenne leginkább szükség ahhoz, hogy Vajdaságban „mozgósítsuk” a színházi nézőközönséget, Káick Katalin elmondta, szerinte a kereskedelmi adókon sugárzott, teljes mértékben az ízléstelenséggel azonos show műsorok nagyban hozzájárultak az előadások látogatottságának csökkenéséhez: ‒ Az ember otthon kényelmesen végignézi ezeket a műsorokat, közben eszébe sem jut, hogy látványból semmit sem kap. Ha később elgondolkodik azon, hogy mit is látott, rájön, hogy lelke épülésére tulajdonképpen semmi sem történik a tévében. A kényelmesség, az igénytelenség, és például az, hogy nem olvasunk eleget, mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre kevesebb a színházban a néző. Személy szerint azt gondolom, hogy az újvidéki, szabadkai, zentai színházak fantasztikus kis társulatok, mindegyiknek megvan a maga stílusa, egyénisége, tehát nem egy egységes sablon szerint játszanak. Éppen ezért úgy gondolom, hogy mindazok, akiknél megvan az igény, hogy „a lelküket nemesítsék”, előbb vagy utóbb eljutnak a színházba. És ha még olyan szerencséjük lesz, hogy az előadás, amit néznek, nemcsak szakmai szempontból lesz kiváló, hanem tartalmazza azt a csodát, ami miatt mi háromezer éve járunk a színházba, akkor biztos, hogy nézői is lesznek a színházaknak – világított a lényegre a szerző.
A Magyar Tanszék színültig megtelt szemináriumi könyvtárában tartott könyvbemutató moderátorai Horváth Márta és Pásztor Kicsi Gergely voltak.
P. L.
