„Aki irodalommal és művészetekkel foglalkozik, az az élet nyertese”
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kontakzóna rendezvényén Járás és eljárás címmel november 13-án Kukorelly Endrét látták vendégül. A költővel az irodalomról, az irodalomhoz való viszonyáról és műveiről Bordás Sándor beszélgetett.
A műfaji szortírozás kérdését illetően Kukorelly elmondta, a kortárs irodalom hátrányos helyzetben van, hiszen nem szerepel az iskolai programban: ‒ Gondoljunk csak bele, hogy mindent kortárs módon csinálunk, kortárs módon öltözködünk, tévézünk, tisztálkodunk, étkezünk, csak a művészet maradt klasszikus. Azt ajánlom mindenkinek, hogy a klasszikusok mellett – amik nagyon jók egyébként ‒ fogyasszanak egy kis kortárs művészetet is. Ami pedig a költői nyelvet illeti, költői nyelvezet nincs, de a nyelv lehet költői. A versben olyan a konstrukció és olyan mondatok vannak, illetve egy vers vagy akár próza úgy van felépítve, hogy amikor olvasod, feláll a szőr a hátadon, annyira hatással van rád. Az irodalom és a művészet a mindennapi nyelvből megpróbálja előállítani az egészet úgy, hogy az hatással legyen más emberekre is. Egyúttal rá kell beszélni az embereket, hogy írjanak. Novellát, verset vagy éppen naplót. Az utóbbit mindenképpen írni kellene minden embernek, mert nagyon jó, hogy ha az ember használja a nyelvet, és mert ezzel azt éri el, hogy saját magával szembesül. Tehát, ha írtam egy szöveget vagy naplót, az olyan, mintha titokban írnék. És ezt állandóan kell csinálni, mert az embernek valamilyen módon meg kell barátkoznia saját magával – fogalmazott a költő.
A kérdésre, hogy honnan meríti a motivációt az íráshoz, elmondta, hogy amikor személyesen is látja egy-egy vers hatását – mint például a Tanszék közönségének a visszajelzését – az a legnagyobb motivációnak számít: ‒ Ritkán olvasunk verset, leginkább irodalmi összejöveteleken. Ez is befolyásol egy kicsit. Minden vers magánügy, tehát akkor írok verset, amikor azt magamnak akarom megcsinálni. S persze publikálom egy adott esetben, de nem gondolom azt, hogy majd sokan elolvassák. A próza az más, azt inkább elolvassák.
Kukorelly Endre 1951-ben született Budapesten. A Varga Katalin Gimnáziumban érettségizett, 1974-től a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, majd egy évvel később az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-könyvtár szakára iratkozott. Irodalmi tevékenysége az 1980-as években kezdődött, amikor több magyarországi irodalmi lap, folyóirat szerkesztőjeként, de főmunkatársaként is dolgozott. Első verseskötete A valóság édessége címmel 1984-ben jelent meg, amit még kettő – Maniére (1986) és az Én senkivel sem üldögélek (1989) követett. A 90-es évektől viszont változás történt, és a Memória-part c. rövidprózák után sorra jönnek a különböző prózakötetek, esszék, egy egész sor kiadvány, ezt a ,,korszakot” pedig a Rom (A szovjetónió története) esszéregény zárja (2000): ‒ Talán azért, mert a Szovjetúnió története kapcsán a kommunizmusról csak történetekben lehet mesélni, vagy csupán azért, mert a történelem az nem vers – szögezte le ezzel kapcsolatban az alkotó.
A műsor moderátora, Bordás Sándor, a Magyar Tanszék lektora szerint innentől már egy bizonyos fokú váltás érezhető a próza javára, amire Kukorelly Endre elmondta, aki irodalommal foglalkozik, annak mással nem érdemes foglalkoznia: ‒ Aki humán szférával, a különböző művészetekkel, irodalommal foglakozik, az nyertes. Ha az ember ügyesen csinálja, meg is lehet belőle élni. De ennél még fontosabb az, hogy aki ezzel foglalkozik, az nem lesz rabszolga. Kivéve talán azokat az embereket, akik szívből lettek szívsebészek. Hogy érthetőbb legyek, az életben vannak olyan emberek, akik szívből csinálják a dolgukat, olyannyira, hogy akkor is azt csinálnák, ha nekük kellene fizetniük érte. Zárójelben mondom, aki művészettel, irodalommal foglalkozik, az egy olyan diszciplínában van benne, amiért mások fizetnek. Ezért azt ajánlom, ne is menjenek másfele, ezt csinálják tovább. Zárójel bezárva. Amikor például egy gyerek beszél, referál, egy más dimenzióban van. Tehát nem azt mondja, hogy kérek tíz deka párizsit, hanem, hogy kvázi nagy szavakat használjak, a létezés egészéről referál. Még akkor is, amikor mellékesen konkrét dolgot mond. Akkor az élet egészére is reflektál. Ezért érdekes dolog a költészet, mert azon kívül, hogy elmondja, „befordúltam a konyhára, rágyújtottam a pipára” stb., egy olyan nyelvi alakzatot hoz létre, ami egyáltalán nem a pipáról, a konyháról meg a kislányról szól, hanem magáról a létezésről, és ez az, ami igazából fontos. Igazából az a jó, hogy ha valamivel foglalkozunk, nagy dolgokat tapasztalunk meg, illetve nagy dolgok jönnek szembe velünk, akár a gyorsvonat, akkor is állandóan maga a létezés robog át rajtunk, és dönt le, üt el, vagy jár át bennünket.
A naplóra visszatérve elmondta, minden ember kezdjen el naplót írni, ugyanis mindenkinek szüksége van valakire, valamire, aki/ami megérti, és akivel rendesen tud ,,beszélni”: ‒ Őszintén kell megírni a dolgokat, amelyek akár kívülről, akár belülről fel tudnak törni. Ez így egy öntisztító mellény is, a másik oldalról pedig az a döbbenetes, hogy vissza fog emlékezni arra, ami történt 10, 20 vagy 50 évvel ezelőtt. Ez tehát egy nagyon brutális önismereti dolog, olyan, mintha az ember tükörképből fotózná saját magát, és közben nézed azt, hogy ,Úristen, hogy nézek ki, miért is vagyok ilyen, mit lehet ezzel (mármint magammal) kezdeni, és így tovább. A versírás egy ilyen folyamat. Amikor elkezdtem verset írni, az borzalmas volt, a próza még jobban, de nem volt senki mellettem, akivel meg tudtam volna beszélni a dolgokat. Túl sok mindent olvastam. Az irodalomban pedig nagyon veszélyes az írás rendje. Amikor irodalomról kezdünk el gondolkodni, látjuk magunk előtt a nagy szerzőket, és óhatatlanul elkezdjük őket utánozni. Nem tudjuk nem utánozni őket. Petőfi-, József Attila-, Pilinszky-, Arany János-típusú verseket kezdünk előállítani, mert ugye, valahol csak el kell kezdeni. De hamar rájövünk, hogy egy teljesen más formát, típust, hangzást szeretnénk, és ekkor jön a csavar, amikor csak hagyod, hogy sodorjon a szél, a hullám, az ár.
Párhuzamot vonva a múlt század közepétől a 90-es évek irodalmiságáig, a szerző elmondta, akkoriban az embereknek egyszerűen több idejük volt olvasni – ami persze nem jelenti azt, hogy sokkal műveltebbek voltak, mint most – hiszen a tévében is csak egy csatorna volt, az internetről még csak szó sem esett, jobban megbecsülték az írókat, költőket: ‒ Engem például úgy neveltek, hogy a költő megbecsült valaki. Emiatt engem tényleg érdekelt, hogy akkor hogy lehetek akár író, akár költő. Most viszont úgy vagyok vele, hogy verset írni nagyon jellegzetes dolog. Mindenki csinálja, gyorsan sorakozunk, és elég hozzá egy döntés, hogy kell egy 2000 leütéses szöveg, amit addig formál az ember, amíg azt nem mondjuk, hogy mostmár elég, ez tényleg rendben van. A prózával is ugyanezt kell csinálni, addig kell vacakolni, amíg össze nem állnak a mondatok. Én most úgy gondolom, nem kell sok verset írni, ha az ember nagyon akarja, írjon meg akár száz verset egy életen keresztül. A többi az hülyeség. A mennyiség devalválja az értéket – fejtette ki Kukorelly.
A beszélgetés folyamán szó esett a TündérVölgy – Avagy az emberi szív rejtelmeiről (2003) című regényről, majd az annak folytatásaként 2012-ben megjelent Ezer és 3 – avagy a nőkben rejlő szív című műről. Az utóbbit a szókimondása és a tabudöngető nyíltsága miatt sokan botránykönyvnek nevezték, a szerző viszont azt mondta, a gyermekvers kötetek mellett ezzel elégedett a legjobban. Mint elhangzott, nem a nemiségről szóló saját szótár létrehozása a célja a kötetnek, nem is a vulgáris nyelvhasználat kirívóságára törekvés: ‒ Nincsenek szép vagy csúnya szavak, csak kontextusok, amelyekben az adott szó érvényesül, és ott válik el, hogyan fogjuk értékelni – így lehet helyénvaló még a legtrágárabb szó is a megfelelő szövegkörnyezetben, a nagy művek pedig attól nagyok, hogy őszinték, és ezeket a szavakat nem akarják elfogadhatóbbakkal helyettesíteni – mondta Kukorelly Endre.
A Kontaktzóna végén a szerző a Mind, átjavított, újabb, régiek (2014) című összegyűjtött verseiből olvasott fel két darabot.
Paraczky László
