Akikért nem szólhatott a harang
Az 1944–45-ös partizán megtorlás ártatlan magyar és német áldozataira emlékeztek szombaton, november 3-án Verbászon.
A katolikus templomban délelőtt 10 órakor kezdődött szentmisén Müller Károly diakónus kiemelte, az áldozatoknak azért kellett szendvedniük, átélniük a bosszúállók embertelen kínzásait, mert ártatlanok voltak: ‒ Ők nem kaphattak és nem is kaptak végtisztességet. Évtizedekig nem szólhatott értük a harang. Nekünk talán életünk végéig hordozni kell ezt a szomorú valóságot, mindez azonban nem segít abban, hogy megértsük a kegyetlenségeket. Arra kérek mindenkit, szívetekkel imádkozzatok az elhunytakért – mondta a diakónus.
Szilágyi Dénes István, a verbászi református egyházközség lelkésze Vass Albert Üzenem haza című verséből idézett: ,,… erősebb a baltánál a fa, s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen”. Ez pedig azt jelenti, hogy van dolgunk, van feladatunk. Mert ha az Isten itt van velünk, nincsen ellenünk. Ha meg is kínoznak, ha meg is gyilkolják a testet, ellenségeink sokszor fogják azt mondani, hogy bár úgy halnék meg, mint ezek közül egy – bízva az Istenben ‒ fogalmazott a lelkész.
Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944‒45 Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta, 2002 óta próbálnak a temetőben rendet tenni, és véleménye szerint szabadon lehetne egy emlékművet állítani: ‒ Viszont, ahogy látjuk, ez egy hatalmas terület, benőve bozóttal, tele régi sírokkal, és sok olyan sír van, amelyről nem tudni, ki nyugszik benne. Ezeket el lehetne vinni a köztemetőben lévő tömegsírba. Nagyon reménykedem abban, hogy az MNT a kezébe veszi a feladatokat, mert én egyedül nem fogom tudni. Az áldozatok nevét nagyjából ismerjük. Igaz, nem történt helytörténeti kutatás, de a levéltárakban van egy viszonylag pontos verbászi áldozati lista, és a leendő emlékművön a neveket is fel tudnánk tüntetni.
Weiss Rudolf szabadkai történész, a Német Népi Szövetség elnöke elmondta, a mai napig is jelöletlen tömegsírokban több száz polgári személyt, ártatlan embert gyilkoltak meg: ‒ Valaki felteheti a kérdést: Őrültek voltak? Megvárták volna a partizánokat, ha tudták, hogy bűnösek? Nem. Ők biztosak voltak benne, senkinek nem ártottak, és azért maradtak itt. Nagyon pórul jártak. Nemcsak itt, Verbászon. A volt Jugoszlávia területén vannak tömegsírok. Magyarok, németek, de a többiek is, akikről úgy gondolta az új hatalom, hogy veszélyt jelentenek számukra, vagy nagy földdel rendelkeztek. A vagyon miatt meggyilkolták őket, a délszláv népek közül is rengeteget, közülünk is.
Valka Károly, Kúla község alpolgármestere elmondta, Verbászon a 44‒45-ös megemlékezéseket nem túl régen szervezik meg, itt az emberek más környezetben laknak, és a hosszú ideig tartott félelem ellenére is megőrizték a helyet, ahol őseik fekszenek: ‒ Sokat beszélgettünk arról, hogy ezt a helyet közösen az önkormányzattal rendbe kellene tenni, mert nagyon elhanyagolt állapotban van. Így megőriznénk történelmünket, és ez igazi összefogás volna az egyházak között is. Igény van rá, hogy megoldjuk, és gondolom, bele tudunk segíteni.
Bógáncs Andrijašević Lívia, a VMSZ verbászi szervezetének elnöke elmondta, a verbászi magyarságnak fontos, hogy méltó emléket állítson a megtorlás ártatlan áldozatainak: ‒ Csaknem minden bácskai magyar családnak van olyan őse, rokona, akit 44‒45-ben vagy elköltöztettek, vagy megöltek. Az itteni magyarok és németek olyan emberek voltak, akik semmit nem vétkeztek, mert ha bűnösök lettek volna, biztosan elhagyták volna Verbászt. Nagyon fontos az, hogy a szerb és a magyar állam a megemlékezéseket, emlékhelyeket illetően megegyezett. A verbászi magyarságnak fontos az a tudat, hogy itt éltek magyarok, voltak ártatlan áldozatok, és éppen ezért egy emlékmű felépítése nagyon sokat jelentene.
Az öttagú Vas család a magyarországi Vokány településről érkezett a szombati megemlékezésre. Mint mondták, 40 évvel ezelőtt jártak utoljára a verbászi tömegsíroknál: ‒ Dédnagyapám, Vesz Henrik itt van eltemetve a tömegsírok egyikében. A II. világháborúban, német katonaként 46 évesen az ellátásban segítette a hadsereget, itt esett hadifogságba, és betegségben hunyt el. Semmi egyebet nem tudunk róla. Jártunk itt 40 évvel ezelőtt, de akkor sem tudták pontosan megmondani, hol a sírja – mondta Druskócziné Vas Rita.
Kozsán Ilona, nyugalmazott óvónő Verbászon nőtt fel, Székelykevén dolgozott, jelenleg Magyarországon él, elmondta, mindkét nagyapját itt végezték ki: ‒ Egyik nagyapám itt van eltemetve, ő az egyházközségi tanács tagja is volt, magyarsága miatt agyonverték. A másik nagyapámat a cukorgyárból vitték el, és valahol a kanális partján agyonlőtték, nem tudjuk, hol van a sírja. A családunkban nem volt tabutéma a partizánok szörnyűsége, nagyanyánk mindent elmesélt, és tudtuk, mi történt. Nagyapámnak fuvaros létére gyönyörű lovai voltak, behívták a községházára, azzal, hogy vigye be a lovakat is. Soha többé nem tért haza. Az utcánkból nagyon sok embert elvittek, a városból főleg az értelmiségieket gyűjtötték össze.
Az egyházi szertartást és a tömegsírok megszentelését követően a több száz német és magyar ártatlan áldozat emlékére állított keresztnél a Keskenyúton Alapítvány, a vajdasági magyar pártok, civil egyesületek, valamint a Magyarországra és Horvátországba elszármazott verbásziak koszorúztak.
Paraczky László
