Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.
A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítottunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.
12. rész
A kérdés továbbra is ugyanaz: Menni vagy maradni?
Az utóbbi évek legnépszerűbb kérdései Szenttamáson, Vajdaságban és egész Szerbiában: Te még nem mentél el? Mikor tervezel elmenni? Megvan már az EU-s útlevél?
Bár nagyon sok médium, statisztikai hivatal és ügynökség foglalkozik napi szinten az elköltözés, illetve a miért menni, vagy miért maradni témával, sok helyen éveken át megoszlottak a vélemények. Mára már ez a helyzet elcsitulni látszik. Hogy miért? Mert a kérdések helyett inkább elmentek. Illetve a heves indulatokkal teli elköltözési hullám már elvonult. Most halkan, csendben mennek, költöznek. Fiatalok, középkorúak, idősek. Minden generáció megy, minden kategória, korra, nemre, iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Elment a fiunk, lányunk, unokánk, szomszédunk, elment a piacos kofa, a bolti elárusító, a trafikos néni, a fuvarozó, a buszsofőr…
Nem mélyedünk el a tartományi és az országos hivatalos és félig hivatalos statisztikai adatokban, csupán annyira, hogy elmondjuk: a kimutatott nyilvántartások szerint minden negyedik illetve ötödik ember (már) elhagyta az országot. Ki hivatalosan, ki ideiglenesen, ki végleg. Az ok? Elsősorban gazdasági. A megkérdezetteknek csupán 20 százaléka hisz abban, hogy hamarosan jobb lesz a gazdasági helyzet, és megáll az elvándorlás. Hogy a többi 80 (!) százalék miben hisz, arról csak találgatni lehet. A szenttamásiak pedig nem szeretnek találgatni. Nem tekintik az életet lutrinak, még kevésbé szerencsekeréknek. Őseik, szüleik tisztességesen felnevelték, iskoláztatták őket, becsületben, szülői tiszteletben. Megtanulták azt, hogy a becsületes munkát becsületesen megfizetik, amiből azután tisztességesen meg lehet élni, eltartani a családot, ahol pedig két fizetés is bejön, spórolni (is) lehet, kocsira, nyaralásra… Igen. Így volt ez 30-40 évvel ezelőtt. Utána jöttek a nem létező, máig tagadott háborúk, a nyomor és nincstelenség, a hiperinfláció, a hosszú hónapok és évek, amikor örülni kellett, ha napi két órán át volt villanyáram. A mai fiatalok zöme szerencsére nem tapasztalt meg ilyesmit, de sokat hallott róla. A gond csupán az, hogy a mai, a háborúkat követő időszakban született generációt már nem érdekli, hogy ,,akkor” mi volt. Csak az érdekli, hogy vele mi lesz. Hogy mi lesz 10, 20, 40 év múlva? És ezt itthon nem látta/látja. Választ sem kap. Nem tanulta az iskolában, a szülők nem biztatják, hisz pénzből alig van, a nyomor a vártnál sokkal tovább elhúzódott. A mai szenttamási fiatal nem kér ebből. A mesékből elege van, a semmittevést nem szokta meg, pénze nincs. Még annyi se, hogy tisztességesen felöltözzön, vagy éppen megünnepelje születésnapját (tisztelet a kivételeknek). Van viszont tudása, diplomája, szakmai képzettsége, tele van életerővel, ötletekkel, tervekkel, vágyakkal. Mindez itthon sokkal kevesebbet ér, mint külföldön. Mert hiába próbál érvényesülni a doktorandusz, a mesterdiplomás, a szakmunkás, a fodrász, a kőműves és az ács, ha munkájából nem tud megélni. Csak abban az esetben, ha van ősi hagyaték (értsd: ingatlan vagy termőföld), amit pénzzé tehet, ha van pártkönyvecske, vagy ha a szülők asztalánál étkezhet, és otthon alhat. Nem buták az itteni emberek, és nem szeretik, ha valaki annak nézi őket. Ezért (és persze még sok minden más okból) inkább szép csendben összecsomagolnak, bezárják (vagy eladják) otthonaikat és elmennek. Eddig valahogy még érthető is a dolog. Vagyis most még érthető. Csak azt nem tudni, ki és hogyan fogja elmondani az itthon maradt szenttamási magyarságnak 10-20-30 év múlva, hogy itt és ott, abban a házban, abban az utcában 100-150 évig magyarok laktak, éltek. Hogyan fogjuk majd megmagyarázni unokáinknak azt, hogy mi még láttunk magyar táncosokat, hallottunk magyar énekkart, jártunk magyar szentmisére? Mit fogunk válaszolni nekik, ha visszakérdeznek: Hova tűntek el a magyarok Szenttamásról? És miért?
Az elmúlt hetekben a szenttamas.rs hírportál Menni vagy maradni címmel egy interjúsorozatot indított, amelynek célja, rávilágítani a felsorolt (és nem felsorolt) lényeges kérdésekre.
Sorban érkeztek a levelek, melyekben konkrét válaszokat kaptunk a kérdések egy részére. Az elmúlt két és fél hónap alatt publikált emberi sorsokat az elvándorolt és itthon maradt, főleg fiatal szenttamási családok írták, és ITT olvashatók.
Szerkesztőségünk ezúton is szeretne köszönetet mondani mindenkinek, aki jelentkezett. A rovat továbbra is nyitott, és a honlapon található elérhetőségeken várjuk a leveleket. A kérdés továbbra is ugyanaz: Menni vagy maradni?
Paraczky László
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
