„Célunk: megélni az életet, örülni egymásnak, a gyerekeinknek és annak, amink van…”
Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.
A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.
2. rész
Fehér Ildikó és Róbert Békéscsabáról válaszolt a kérdéseinkre
A bemutatkozást azzal kezdem, hogy négytagú család vagyunk. Név szerint: Fehér Róbert (szül. hely: Buchen, szül. idő: 1975.04.17.), Fehér Ildikó (lánykori név: Futó Ildikó, szül. hely: Verbász, szül. idő: 1975.01.23.), a két gyermekünk: Fehér Nikolett (szül. hely: Békéscsaba, szül. idő: 2004.12.24.) és Fehér Denisz Róbert (szül. hely: Békéscsaba, szül. idő: 2010.12.22.).
A Fehér család 2016-ban Szenttamáson
‒ Mikor mentetek Magyarországra? Hogyan kezdődött az ottani történetetek?
‒ 25 évvel ezelőtt, 1993-ban döntöttük el, hogy elhagyjuk Szenttamást. A délszláv háború már javában dúlt, egyre több magyar fiatalt soroltak be katonának, és amikor Robi is megkapta a behívót, aznap, amikor jelentkeznie kellett volna sorozásra, elhagytuk az országot.
Az ok: ez nem a mi háborúnk volt. Robi a mai napig állítja, hogy egy percig sem habozott volna a bevonulást illetően, ha Jugoszláviát egy idegen ország támadja meg, de az, hogy horvátországi magyarokra vagy akár horvátokra, bosnyákokra vagy szlovénekre kelljen lőnie, akikkel pár évvel korábban a munkaakcióban együtt énekelték a Hej, Sloveni-t, ezt teljesen értelmetlennek tartottuk mindketten. Kevés információval rendelkeztünk, annyit tudtunk, hogy Békéscsabán működik egy menekülttábor, ide kell eljutnunk és bejelentkeznünk, és itt tartózkodhatunk, amíg az Ausztráliában élő rokonaink elintézik a vízumot és a kiutazáshoz szükséges okmányokat.
Családi fénykép (Budapest, 2018)
Nem terveztünk Magyarországon maradni, tovább szerettünk volna utazni, és Ausztráliában letelepedni, mivel anyukámnak az egész családja 1972 óta kint él. A menekülttáborban ezt őszintén elmondtuk a kihallgatás során, aminek az lett a „jutalma”, hogy kiraktak bennünket az utcára, mondván, ez nem szálloda, hogy itt meghúzzuk magunkat a kiutazásig. Az a tény, hogy Robi katonaszökevény volt, nem volt elegendő indok, hogy menekültként kezeljenek bennünket. Később megtudtuk, azt kellett volna mondanunk, hogy Magyarországon szeretnénk letelepedni és minél jobban kiszínezni a Vajdaságban eltöltött éveinket, hazudni, hogy a szerbek bántottak, aláztak bennünket, akkor befogadtak volna a menekülttáborba. Ötven német márkával a zsebünkben kerültünk az utcára. Az ausztrál rokonaink segítségével albérletbe mentünk, s ők mindaddig támogattak bennünket anyagilag, amíg talpra nem álltunk. Ezért örök hálával tartozunk nekik.
Đorđe Balašević-koncerten a testvérekkel Újvidéken 2018 januárjában
Magyarország akkoriban csak a jómódú jugoszláv állampolgárokat fogadta tárt karokkal, bennünket, akik meglehetősen pénztelenek voltunk, rosszabbul kezeltek, mint az afgán menekülteket, mert akkor még a jugoszláv háborút nem háborúnak, hanem belforradalomnak minősítette az ENSZ. Az afgánok akkoriban megkapták a menekültstátuszt, ami állandó tartózkodási és munkavállalási engedélyt jelentett, míg mi csak ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptunk, amit minden hónapban újra kellett hosszabbíttatnunk, mert a háború végeztével azonnal vissza akartak bennünket küldeni. Az hidegen hagyta a hatóságokat, hogy Robi akkor már hivatalosan is katonaszökevény volt, és amennyiben visszamegy, biztosan megtorlásban lett volna része. Munkavállalási engedélyt nem kaphattunk, mert nem volt letelepedési engedélyünk, amit csak állandó lakcím és bejelentett munkahely birtokában lehetett igényelni. Ördögi kör! A vajdasági ismerőseink többsége feketén dolgozott, vagy a rokonaik támogatták őket anyagilag.
Denisz elballagott az oviból (2018 májusa)
‒ Hogyan alakult, hogy végül Békéscsaba vált az otthonotokká?
‒ Többszöri próbálkozás után sem sikerült továbbutaznunk Ausztráliába, részben amiatt, mert nem voltunk házasok. Magyarországon külföldi állampolgár csak akkor köthet házasságot, ha az illető személy hazájában kiállítanak egy nyilatkozatot arról, nincs semmilyen akadálya, hogy az illető Magyarországon megházasodjon. Mivel Robi katonaszökevény volt, mi ezt az iratot nem tudtuk beszerezni, így összeházasodni is csak évekkel később tudtunk, azt követően, hogy magyar állampolgárok lettünk. Így maradtunk Magyarországon. Eleinte sokat gondolkoztunk, hogy elköltözünk egy nagyobb városba, Szegedre vagy esetleg Budapestre, de addigra már eléggé megszoktuk és megszerettük Békéscsabát, így maradtunk. A kezdet nagyon nehéz volt. Nehezen találtunk munkát, mi nem válogattunk, bármilyen munkát elvállaltunk, és mindenből igyekeztünk tanulni. Robi első munkája az volt, hogy betont kellett kevernie lapáttal mínusz 10 fokos hidegben. Engem egy varroda alkalmazott tolmács pozícióban papírforma szerint, de a munkám abból állt, hogy heti két levelet kellett lefordítanom, a többi órában (12‒14 órás munkanapok voltak) vasalnom kellett. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 27 órán keresztül nem engedtek haza, sem engem, sem a többi varrónőt, mert határidős munka volt, és ennivaló, pihenés nélkül 27 órán keresztül túlóráznunk kellett. Nem volt kinek panaszt tennünk, mert örültünk, hogy végre valaki hajlandó munkát adni. Szóval eleinte nagyon kihasználtak, kizsákmányoltak bennünket. A magyarok többsége nehezen fogadja be a külföldieket, és nagyon sokan lenéztek bennünket. Szerencsére nem minden ember ilyen, így mi is megtaláltuk azokat az embereket, akikben jobban bízhattunk. Volt, aki önzetlenül segített rajtunk, de abban az időben már az is jól esett, ha egyenrangú félként kezeltek.
Az esküvő (2003. február 14.)
‒ Ma már sikeres vállalkozók vagytok, akik megtalálták, mi az, amivel szívesen foglalkoznak.
‒ A kezdeti nehézségek ellenére, soha nem adtuk fel. Mivel munkát nem nagyon kaptunk, olyat meg végképp nem, amiből meg tudtunk volna élni, így nem maradt más, vállalkozni kezdtünk. A vállalkozói lét is nagyon rögös út, tele buktatókkal. Végigjártuk ezt az utat, többször elbuktunk, újra és újra felálltunk, és mentünk tovább. Három nyelvről fordító tolmácsként kezdtünk dolgozni, de kapcsolatok hiányában elég sok időbe telt, mire elfogadtak bennünket. Mindketten maximalisták vagyunk, ami a munkánkban is tükröződik, így egy-egy megbízást több másik követett. Már több mint tíz éve tolmácsolunk a békéscsabai és gyulai bíróságon, illetve rendőrségen és különböző sportegyesületeknek, köztük az Előre futballklubnak. A tanulást soha nem hagytuk abba, a mai napig tart a tanulási folyamat mindkettőnknél. Ahhoz, hogy Magyarországon huzamosabb ideig valaki jól működtessen egy vállalkozást, folyamatosan képeznie kell magát. Ennek köszönhető, hogy a nyelvtudásunkat felfejlesztettük olyan szintre, hogy versenyképes nyelviskolát és fordítóirodát működtetünk több mint 10 éve. Többéves tolmácsolási és oktatási tapasztalat után, 2008-ban sikerült megalapítanunk a saját cégünket, ami fordítóiroda és nyelviskolai tevékenységet foglal magába és a FERONIL néven vált ismertté. A FERONIL a családunk kezdőbetűiből tevődik össze: FE=Fehér, RO=Robi, N=Niki, IL= Ildi. Nagyon szeretünk itt dolgozni, mert ez a cég tényleg a miénk, saját oktatási módszerrel dolgozunk és az eredményeink bennünket igazolnak.
Nyári tábor a Feronil Nyelviskola szervezésében
A két csapat, a Feronil és Veterani Békéscsabán (2018 májusa)
‒ Végül mégsem váltatok ausztráliai lakosokká. Miért jó, hogy Magyarország lett a második hazátok?
‒ Hatalmas csalódásként éltük meg, amikor nem sikerült továbbutaznunk Ausztráliába. Ma már erre úgy gondolunk vissza, hogy minden okkal történik. Ha akkor elköltöztünk volna több ezer kilométerre, nagyon ritkán mehetnénk Szenttamásra, és nagyon ritkán találkozhatnánk a szüleinkkel, testvéreinkkel és a barátainkkal. Így viszont 200 km-re vagyunk Szenttamástól, és megtehetjük, hogy évente háromszor, négyszer hazamegyünk, még ha rövidebb időre is, de együtt van a család.
Osztálytalálkozó 2010-ben
‒ Mi hiányzik abból, amit itthon hagytatok?
‒ Eleinte erős honvággyal kellett megküzdenünk, mára ez elmúlt, vagy csak elenyésző mértékben jön elő, ami szerintem annak a tudatnak köszönhető, hogy bármikor hazamehetünk. Miután átjöttünk, én nyolc évig, Robi pedig több mint tíz évig nem mehetett haza. Akkoriban nagyon szenvedtünk a honvágytól. Nem tervezünk visszaköltözni, mi már Békéscsabán vagyunk otthon ‒ persze, ehhez kell az a lehetőség, hogy bármikor hazamehessünk Szenttamásra ‒, de a mi életünk már Békéscsabán van. Ide születtek a gyerekeink, itt a munkánk, itt a jövőnk. Amit viszont hátrahagytunk és időnként nagyon hiányzik, az a Yu feeling. Az összetartozás, a lojalitás, a nem számít milyen nyelven beszélünk, attól még barátok vagyunk érzés. Pl. augusztusban volt az osztálytalálkozónk. Csárdás ment, mindannyian táncoltunk, énekeltünk, majd a következő szám a Moja mala nema mane….volt és mindenki egyből szerbre váltott. Ekkor odasúgtam Robinak, hogy ez hiányzott, most érzem, hogy itthon vagyok, egy kicsit magyarul, egy kicsit szerbül, egy kicsit keverve, úgy vajdaságiasan! A szívünk egy része Szenttamáson maradt, de 25 éve Békéscsabán élünk, így ezt a várost is a sajátunknak érezzük. Így van itthonunk (Békéscsaba) és otthonunk (Szenttamás), vagy ez akár fordítva is igaz. Ezt az érzést akkor is átéltük, amikor Robi mostani focicsapata és a szenttamási focicsapat barátságos mérkőzést játszott egymással. Tavaly októberben a békéscsabai Feronil csapat utazott Szenttamásra, májusban pedig a szenttamásiak jöttek Békéscsabára egy találkozóra, amit persze hajnalig tartó bulizás, barátkozás követett. Ilyenkor tudatosul az emberben, hogy mik a valódi értékek az életben.
35 éves barátság: Barna Tibor és Fehér Róbert
Split, 2017.
‒ Könnyebb az élet külföldön?
‒ Magyarországon sem olyan könnyű az élet, a fizetések jóval elmaradnak az uniós fizetések mögött. Viszont itt nagyon ritka, legalább is a mi ismerőseink körében, hogy ne dolgozzon a férj és a feleség is. Két fizetésből pedig már ki lehet jönni. Ha jól gazdálkodnak még spórolni is lehet, nem túl sokat, de lehet. Szórakozási lehetőségekben nincs hiány. Most hétvégén szervezik ismét a Csabai Kolbászfesztivált, nagyon sok program, szórakozási lehetőség és koncert vár a résztvevőkre. Mi a Rúzsa Magdi koncertre és a 3+2 koncertre szeretnénk elmenni, valamint az egyik kedvencünket, a Mediterrán Zenekart szeretnénk megnézni. Ebben az együttesben Békéscsabán élő vajdasági barátaink zenélnek, és ők biztosították a lakodalmunkban is a fantasztikus zenét és hangulatot. Évente egyszer szerveznek Gyulán Vajdasági bált, erre mi is el szoktunk menni, ide a gyerekeket is visszük magunkkal, mert fontosnak tartjuk, hogy tisztában legyenek a gyökereikkel. Mi mindig vajdasági magyarok maradunk, erre büszkék vagyunk, és a gyerekeinket is eszerint neveljük.
Szilveszter a barátokkal (2018)
‒ Az itthoniakkal és az innen elszármazottakkal tartjátok a kapcsolatot? Kik a barátaitok?
‒ 2-3 havonta Budapesten szerveznek Yu party-t. Időnként koncert előzi meg a bulit, így volt szerencsénk Magazin, Crvena jabuka, Plavi orkestar és Zeljko Bebek-koncerten is részt venni. A Yu party azt jelenti, hogy reggel 5-ig régi jugoszláv slágerek mennek, és a résztvevők ma már Magyarországon élő régi jugoszlávok. A DJ pólóján a SFRJ felirat látható. Fergeteges a hangulat, ott olyan összetartozást lehet érezni, olyan erők jönnek át, ami számunkra igazi feltöltődést nyújt. Egyébként elég aktív életet élünk, nagyon nagy az ismeretségi körünk, ma már nem igazán tudunk olyan helyre elmenni Békéscsabán, ahol nem találkozunk ismerőssel, és ez jó érzéssel tölt el. Mindketten aktívan sportolunk, én trambulinos jumping edzésre járok, Robi pedig focizik. A gyerekeket is a sport szeretetére, fontosságára próbáljuk nevelni. A baráti körünk nagyon vegyes, Magyarországon élő magyarok, vajdasági magyarok és nem magyar anyanyelvűekből tevődik össze. Mi soha nem a nyelv vagy a nemzeti hovatartozás szerint kötöttünk barátságot. Mi mindig az EMBERT keressük mindenkiben. Amire igazán büszkék vagyunk, hogy a barátaink velünk együtt „öregszenek”, mivel hosszú évek/évtizedek óta tartó baráti kapcsolataink is vannak.
A békéscsabai barátokkal
A jumpingos csajokkal fellépés előtt (2018 júliusában)
‒ Terveitek a jövőben?
‒ Úgy érzem, hogy nagyon sok tervünket sikerült megvalósítanunk. Egyik nagy álmunk volt, hogy kertes házban éljünk, ez teljesült, Robinak ma már saját kispályás focicsapata van, ami szintén egy álom volt, a nyelviskola is egy álom volt, de sok küzdelmes év, kemény munka árán ezeket megvalósítottuk. Most az egyik célunk, hogy megéljük az életet, hogy örülni tudjunk egymásnak, a gyerekeinknek és annak, amink van. A másik célunk a biztonság megtartása és megerősítése, ma már ez motivál bennünket elsősorban. És kétgyerekes szülőként nagyon fontosnak tartjuk, hogy oda tudjunk figyelni a gyerekeink nevelésére, hogy becsületes, talpraesett és boldog felnőttekké váljanak, hogy megtanítsuk nekik a fontossági sorrendet, ami a mai anyagias, időnként képmutató világban nem mindig olyan egyszerű.
Munka közben
‒ Mit üzennénk azoknak, akik fontolgatják az elvándorlást?
‒ Talán annyit, hogy nagyon alaposan gondolják át, valóban mit akarnak, hozzanak határozott döntést, de utána bárhogy is döntenek, azt az utat járják végig. Nincs egyszerű, könnyű út, de feladni soha nem szabad.
P. L.
H. F. H.
Fotók: Fehér Ildikó és Róbert
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
