Szenttamás.rs

Itt sincs kolbászból a kerítés

Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.

A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.

5. rész

Kérdéseinkre Pintér Csongor válaszolt az USA-ból

‒ Háromtagú család vagyunk. A feleségemet Shana Alexandra Pintérnek hívják. Olyan idős, mint én. Delaware-ban született 1975-ben. Mindketten jogászok vagyunk. A feleségem családi ügyekkel foglalkozik, én vállalati jogász vagyok. A lányunkat Greta Alexandra Pintérnek hívják. 12 éves, hetedik osztályba jár. Én a szenttamási gimnáziumban végeztem a középiskolát a 90-es évek közepén, a délszláv háború idején. A külföldön való tanulás gondolatát Csúzdi Zoli cimborámtól szereztem. Ő a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gazdasági Karára iratkozott, ami kiváló egyetem, rengeteg a buli, csinosak a lányok, tartalamas a kollégiumi élet, Budapest közel van, egy fiatal embernek meg mi más kell. Ez szöget ütött a fejemben. Én is felvételiztem, és 1994-ben fel is vettek az egyetemre. A kar mesterszakán öt évnyi képzés után kapsz diplomát. Én az ötből négy évet végeztem, amikor 1998-ban lehetőségem adódott egy diákcsere program keretében az USA-ba látogatni. A diákcsere program légyege az volt, hogy egy évig az USA-ban dolgozol valamilyen mezőgazdasággal kapcsolatos vállalkozásban, és közben tanulod a nyelvet. Éltem a lehetőséggel. Gondoltam, kijövök egy évre, szétnézek a nagyvilágban, aztán hazamegyek. Ez volt a terv. A diákcsere program keretében üvegházban és kertészetben dolgoztam Martha’s Vineyardon Massachussetts államban minimálbérért, ami 20 évvel ezelőtt kb. 4 dollár/óra összegű volt. Nem kellett agysebésznek lennem, hogy rájöjjek, ezzel a pénzzel nulláról egyre nem lehet jutni, így más munka után néztem. Miután kifizettem a diákcsere program díját, ami 1500 dollár volt, munkát kezdtem keresni. A nyelvtudásom tűrhető volt. Annyit tudtam kommunikálni a potenciális munkaadókkal, hogy tudattam velük, munkát keresek, bármilyen munkát elfogadok, és keményen dolgozó falusi gyerek vagyok. Végül Kaliforniában, a San Franciscó-i öbölben ajánlottak fel szüreti állást egy családi borászatban. Gondoltam magamban, huszonéves fejjel, Kalifornia, napfény, borászat, csajok, ez rossz ötlet nem lehet. Bepakoltam egy hátizsákba a cuccaimat, vettem egy egyirányú repülőjegyet Kaliforniába, és elindultam.

A család

‒ Az első komoly munkaajánlatot tehát Kaliforniában kaptad?

‒ Igen, Kaliforniában először egy családi borászatban dolgoztam. A család autót és lakást biztosított. Gyakorlatilag családtagnak számítottam. Sokszor velük ettem, utaztam, és naponta dolgoztam. A mai napig kapcsolatban vagyok velük. A borászatban majdnem két évig dolgoztam, amikor ismét felvetődött a munka meg a pénz kérdése. Annak ellenére, hogy valamennyi kaját, autót és szállast biztosítottak, minimálbért fizettek, amiből nem nagyon lehetett saját egzisztenciát teremteni. Napi 8-10 óra melóval, kb. 1400‒1500 dollárt kerestem havonta. A szüret idején szeptemberben látástól vakulásig kellett dolgoznom, akkor megkerestem kb. 2000 dollárt túlórával. Amennyit megkerestem, azt mind el is költöttem nagyobb erőfeszítés nélkül. Eldöntöttem, hogy főiskolai dimplomát szerzek a borászkodás mellett. Amikor a tervem közöltem a főnökkel, természetesen nem verte a fenekét a földhöz nagy örömében. A családnak az volt az érdeke, hogy dolgozzam nekik. Először ráállt a tervre, hogy én napközben majd dolgozom, és délután 3-4 körül, miután végeztem, elmegyek esti iskolába. Működott a terv pár hónapig, de közben vagy nekem kellett valamilyen oknál fogva előbb mennem a suliba, vagy a főnöknek kellett valamit megtennem, ami miatt a tevezett időnél tovább maradtam a borászatban. Végül mindketten beláttuk, ez nem fog működni, és megbeszéltük, váljanak szét az utaink. Ez után a borászat után még két borászatban dolgoztam, összesen egy évig, majd összehozott a sors a szenttamási születésű, Kaliforniában élő vállalkozóval, Hugyik Tiborral. Géplakatos műhelye volt a San Franciscó-i öbölben. A szüleim megszerezték a telefonszámát és felhívtam. Elmondtam neki, hogy esti iskolába járok, munkát keresek, ki fia, borja vagyok, azt mondta: Csongikám, nem gond, gyere el hozzám dolgozni, meló van bőven. Így nála dolgoztam a géplakatos műhelyében kicsit több mint egy évet mint segéd, nappal és este pedig jártam a suliba.

Az anyósékkal vakáción

‒ Közben elintézted a letelepülési engedélyt?

‒ Úton voltam a diplomám megszerzése felé, viszont az ott tartózkodási vízumot és a munkvállási helyzetemet meg kellett oldanom. Két évre szóló tartózkodási engedélyem volt, amit meghosszabíthattam, de nem végtelenül. Tudtam, hogy a vízum lejártával csak illegálisan maradhatok, és munkát hivatalosan nem vállalhatok. Szerencsére a suliban megismerkedtem egy afgán házaspárral, akik az afgán háború idején költöztek Kaliforniába. Ők azt ajánlottak, kérjek politikai menedékjogot a vajdasági magyar kisebbségi helyzetem és a délszláv háborút ellenző álláspontom alapján. Rajtuk keresztül kapcsolatba kerültem egy emberi jogokkal foglalkozó ügyvédi irodával, akik kb. fél év alatt, teljesen ingyen, elintézték a menedékjogi kérelmem, ami egyben megoldotta a munkavállalást is. Ez azt jelentette, hogy maradhatok az USA-ban, és bárhol vállalhatok munkát. Így ismét a munka keresésébe lendültem. Hogy ne húzzam a szót, a húsz évnyi kivándorlásom ideje alatt csak vadakat terelő juhászként nem dolgoztam. Viszont voltam kertész, borász, géplakatos, kamionsofőr, postás, postai ügyfélszolgálati ügynök, cukrász/pék, könyvelő, pénzügyi elemző, könyvvizsgáló és most jogász.

Ballagás a jogi karon (2013)

A sógoréknál

‒ Hol dolgozol jelenleg? Nehéz-e a munkád? Mi a jó és mi a rossz benne? Szükség van pótmunkára, túlórázásra a megélhetéshez?

‒ Jelenleg vállalati jogászként dolgozom egy nemzetközi vegyipari cégnél. Egy átlagos napom 8‒9 óra melóból áll. Úgy osztom be a napom, hogy kb. a felét az ügyfelekkel töltöm, tanácsot adok, a másik felét pedig egyedül, ekkor írok vagy olvasok valamilyen jogi dolgot. Időnként szeretek utazni. Itt megvan a lehetőségem arra, hogy utazzak az USA-ban vagy a világban különböző ügyekkel kapcsolatban. Mint vállalati jogász nem órabérért dolgozom, hanem évi fizetésért. A fizetésem 3 kosárból áll: az első kosárban az alapfizetésem van, ami évente 3‒4%-kal növekszik, ez az inflációhoz van kötve. A fizetésem a magas-átlagos kategóriában van, ami azt jelenti, hogy itt a környéken, az én szakmai tapasztalatom, a vegyiparban, ahol dolgozom, a cég nagysága és nyeresége alapján az átlagosnál valamennyivel jobban keresek. A második kosárban az éves karácsonyi pótlék van, ami évente változik, mert ez a cég nyereségességéhez van kötve. Ez a kosár minimum 20%-a az alapbéremnek, de a nyereséges években ez lehet akar 30‒35% is. A harmadik kosárban az alapbéren kívüli juttatások szerepelnek. Itt egészségbiztosítás, nyugdíj, fitness klub tagság, jogi továbbképzés, különböző sport és egyéb kulturális eseményekért fizet a cég. Ennek a kosárnak az érteke kb. 35‒40%-a az alapbéremnek.

A Budai Várnegyedben

‒ Élnek-e a közelben még vajdaságiak, magyarok?

‒ Itt a környéken, ahol élünk, még nem találkoztam vajdasági magyarral, de magyarral és exjugoszlávval sem. Ezeknek az embereknek a többsége a nagyobb városokban vagy azok környékén tömörül, többnyire Philadephia, New York vagy Washington D. C. környéken. Mi kb. 40 km-re élünk Philadelphiától, kertvárosban. Itt a környéken még nagyon bevándorló sem él. Ez többségében fehérek lakta szomszédság. Ez itt Amerikában azt jelenti, hogy az emberek, akik lakják, a hely gazdasági ereje alapján a lehető legjobb körülmények között élnek. Mindent beleértve a lehető legjobb iskolákba járathatod a gyereked, bevásarlóközpontok, egészségügyi ellátás, szabadidő lehetőségek, sportolás, éttermek, mindent amit szemed, szád kívan fél óra autózásnyira van a házadtól. Nincs, ami nincs, csak pénzed legyen.

Frankfurtban

‒ Milyenek a szomszédaitok?

‒ Kiváló szomszédságban élünk. A házunk a városban egy kis eldugott erdőségben található. Az emberek nagy részét érdekli, hogy mi történik a közösségükben. Az év folyamán különböző összejöveteleket szerveznek, például a múlt hétvégén közösségi reggeli volt az erdőben. Az előző héten a Halloweent ünnepeltük, amelyen több száz ember vett részt. A közösségen belül különböző csoportok alakultak, a főzőklubtól kezdve a művészklubig, így akit érdekel a szomszédsági élet, meg ideje van, többféleképpen bekapcsolódhat a tevékenységekbe.

Az anyósékkal (jobbról) és a szomszédokkal vacsora után

Reggie, a kutyánk

‒ Honvágyad van-e?

‒ Többé kevésbé évente próbálunk hazajárni. Nálunk a legnagobb kihívást a vakáció ideje jelenti. A felségemnek két hét fizetett szabadsága van, nekem hat. Ő természetesen vakációzhat több mint két hétig is, csak a cég nem fizeti, s akkor mi értelme van. Fizetést nem kap, és közben költi a pénzt. A családi vakációnkat két részre kell osztanunk a családaink között. A feleségem nővére és családja Arizonában él. Így kb. kétévente oda járunk egy hetes látogatásra. Az elvesztett időt és a család fizikai közelségét nem pótolhatja semmi. Mi a családdal majdnem minden hétvégen skypolunk. Néha csak röviden, pár szót beszélünk, és van, amikor hosszabban. A szüleim korosodnak, egyre nehezebb nekik tenni-venni a ház körül, és ha valamit két kézzel meg kell otthon fogni és továbbtenni, azt már nem tehetem.

Karácsonyi bálon Jack Markellel,

Delaware állam volt kormányzójával

‒ Milyenek az ottani árak az itthoniakhoz viszonyítva. Mennyi pénz kell egy családnak a megélhetéshez? Elég, ha csak egyikőtök dolgozik?

‒ Mennyi pénz kell a megélhetésre? Ezt nehéz megválaszolni, egyéntől függ. Itt vehetsz például egy fél kilós zacskós kenyeret 50 centért, aminek még egy hét maradt a lejárati idejéből és akciósan eladják, vagy vehetsz egy ugyanolyan súlyú biokenyeret frissen sütve, ami tele van mindenféle magvakkal, kovásszal kelesztették, ez a kenyér viszont öt dollárba kerül. A kajánál maradva attól függően, hogy mit veszel, fejenként hetente kb. 30‒70 dollárt meg többet is elkölthetsz. Mondhatok számtalan példat erre. A másik jó példa a ruházat. Én például mindig akciós ruhát veszek, vagy az interneten vagy amikor az áruházban 50%-os leárazás van, és még a tetejébe van kuponom, ami még 15‒20%-os leárazást jelent, néha még 50%-ot is kapok. Így például egy 50 dolláros nadrágot megvehetsz 10‒15 dollárért. Az én véremben benne van a kupeckodás. Ha csak tehetem, alkudni próbálok. Annak idején, gyerek fejjel Kiss mamámmal mentünk a pénteki meg a vasárnapi piacra, árultuk a zöldségeket, meg ami éppen volt, és megszerettem a piaci árucsere folyamatát. Volt, amikor a vevő alkudott, máskor kifizette, amit a mamám kért a portékáért. Ezek a tapasztalatok meghatározták az egész életem. A lakás a másik nagy költség. Nálunk a városban lakhatsz a belváros egyes részein egy 50 000 dolláros értékű házban a gettóban. Vagy lakhatsz a külváros zöld övezetében, kiváló helyen 500 000 dollárért, vagy a kastélynegyedben egy 5 000 000 dolláros házban. Hogy mennyit költesz itt, akár otthon is, az egyéni lehetőségedtől függ.

Vállalati találkozó, Sao Paulo, Brazília, 2017.

A harmadik jó példa a gyerek iskoláztatása. Mi otthon annak idejen a régi Jugóban, gazdag és szegény, cigány, nem cigány, mindenki a Jovan Jovanović iskolába járt (ez itt a reklám helye, és üdvözlöm a Bumbár Jóska cimborám). Mindenki mindenkivel játszott, néha összecsaptuk a port, aztán másnap minden ment tovább a régi vágányban. Itt, annak ellenére, hogy hivatalosan nincs osztályrendszer, mégis van. Járattathatod a gyereked állami suliba ingyen, amit az adófizetők pénzelnek vagy magánsuliba, ami egy vagyonba kerül. Óriási különbség van állami sulik között és ugyanúgy óriási különbség van az állami és a magániskolák között. Egy példa innen Wilmingtonból: Az egyik állami iskolában a belvárosban, ami nem a legrosszabb iskolák közé tartozik, egy szamítógépre 15 gyerek jut. A magánsuliban, ahová Greta jár, minden gyereknek van saját szamítógépe, és minden év kezdetén a legújabb modellt kapják. A másik példa pedig a nyelv oktatása. Az állami sulik nagy részében 5‒6. osztályig vagy nem tanítanak nyelveket, vagy ha igen, akkor a legtöbb helyen spanyolt, mostmár kínait is. Viszont a magánsuliban már első osztálytól kezdve öt nyelv közül választhatsz. A mai világban számítógépes ismeret és nyelvtudás nélkül igazából labdába sem rúghatsz. Az állami sulis gyerekek legtöbbje óriási hátránnyal indul a munkaerőpiacra, ami meghatározza a kereseti lehetőségünket az egész szakmai életükre. Ahol kiválóak az állami sulik, ott az adófizetők rengeteg adót fizetnek ahhoz, hogy pénzeljék az oktatást. Ez az egész játék arra megy, hogy neked milyen a gazdasági helyzeted, kikkel barátkozol, és a gyerekednek kik lesznek a barátai. Ez meghatározza az egész életed, attól kezdve, hogy milyen üzleti lehetőségeid vannak, milyen munkád van, milyen egészségügyi ellátást kapsz, csak hogy néhány példát említsek. Mi a fizetésünk 20%-át megspóroljuk. A 20%-ból 10-et félreteszünk, a nyugdíjra és öregkorunkra spórolunk, a másik 10-et pedig rövid távra, vakációra, házkörüli dolgokra költjük, ami éppen kell.

Szenttamáson a pénteki piacon

Ismét együtt Szenttamáson a Pintér család

‒ Mit üzennél azoknak, akik még gondolkodnak, menjenek-e vagy maradjanak?

‒ Azt üzenem az otthoniaknak, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. Számtalan példát láttam, magamat beleértve, hogy az embert elkapja a honvágy, és menne haza, vagy menne valahova az idegenből, de nem tud, s csapdában érzi magát, mint egy egér. Amikor a Kiss mamám meghalt, én magam voltam olyan helyzetben, hogy Kalifoniában ültem a szőlő közepén, cigarettáztam, mint a török, és sírtam, mert jöttem volna haza, a repülőjegy 500 $ körül volt, de a zsebemben csak 100 $ lapult. Ennek a tetejében a bevándorlási papírokat rendeztem és ahhoz, hogy megkapjam a mendékjogi papírokat, nem hagyhattam el az országot. Senki nincs, aki segítene, csak magadra számíthatsz. Az évek alatt két másik emberrel találkoztam, akik pénzt kértek tőlem kölcsön, hogy haza tudjanak menni. Tudom, mindenki azt gondolja, magamat is belértve, hogy én jobb vagyok a másiknál, és majd nekem sikerülnek olyan dolgok, amik másoknak nem. A valószínűségek mást mondnak. Nagy a különbség az álom és a valóság között. Jól gondold meg, hogy feladd-e a kertes családi házat, és cserébe kimenj nyugatra, hogy valahol egy lyukban élj, ahol a szomszédaid nem ismered, egyik hónaptól a másikig gürcölj, és a végén a zsebed ugyanúgy üres, mint otthon is volt. A legtöbb ember részére a mese vége nyugaton ugyanaz, mint otthon, vagy rosszabb, csak a színhely más. Itt nem kihívas hitelre új ruhát vagy egy csillogó autót venni. Itt a valódi kihívást a bankoktól való pénzügyileg független élet jelenti. Ha ezt nem teszed, akkor gyakorlatilag modern rabszolga vagy. Itt az emberek 80%-a vagy többje nem teheti meg, hogy nyugdíjba menjen öregkorára az adóság miatt, és a haláláig gürcöl. Amit mondani akarok, itt nyugaton nagy a pompa, a fényűzés, felvágás, hamis csillogás, ami sokakat megvakít és vándorlásra buzdít. Viszont amikor kijösz ide, évek után megvilágosodik előtted a nyugati helyzet, és rájössz, hogy minden, amire számítottál vagy amit terveztél, hamis vagy elérhetetlen, s akkor úgy érzed magad, mintha valaki egy jó nagy szaros lapáttal fejbekólintott volna. Ehhez idő kell, hogy te mindezt átéljed, és amikor az idő eltelt, te megöregszel, a családod megöregszik, rájössz, hogy visszafordítani nem lehet a dolgokat. Természetesen vannak ellenpéldák is, egyeseknek bejött Amerika. De ha megnézed a statisztikai adatokat, ezek az emberek ritkák. Szerintem a bevándorlók 5‒10%-ának jött be Amerika gazdasági szempontból, és a bevándorlók legtöbbje még szegényebb és rosszabb körülmények között él, mint otthon. Egyszerű a magyarázat, ha nem beszéled a nyelvet, nincs olyan szakmád, amit keresnek, és még ha keresett szakmád is van, és nincs kapcsolatod, hogy jó munkát kapj, akkor egyszerűen itt sem történik csoda. Hogy egy példát említsek, lehet az ember géplakatos egy kis családi cégben, mint én is dolgoztam Tibornál Kalifoniában, s ott kerestem 8 dollárt óránként, ennyi volt a bérem. Ha kapcsolatom lett volna, és dolgozom egy nagy cégnél, ahol ugyanazért a munkáért 18 dolláros órabért fizetnek, lett volna egészségbiztosításom, fizetett szabadságom, nyugdíjalapba fizett volna a cég, akár ösztöndíjat is kaphattam volna, hogy diplomát szerezzek az egyetemen. Ezek a dolgok cégenként változnak, de azt akarom mondani, hogy óriási különbségek lehetnek a megélhetési lehetőségekben, attól függően, ki hol dolgozik. Szakmai szempontból nekem bejött Amerika. Szerbiában nagy valószínűséggel, főleg magyarként és ennek a ténynek a politikai vonatkozásai miatt, vezető ügyvédi állást egy nagy vállalatnál valószínűleg soha nem kapnék. A munkanapok legtöbbjén egészen tűrhető, amit csinálok, és élvezem a munkanapot. A munkám lehetőséget ad szakmai kihívásokra, utazásra, különböző konferenciákra megyek, szakmai továbbképzésre. Szeretem a változatosságot. Nagyjából én osztom be a napom, így ha a lányomnak például röplabdameccse van, vagy a cimborám meghív egy kávéra, akkor legtöbbször el tudok menni.