Boldog lenni, együtt lenni...
Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.
A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.
6. rész
Kérdéseinkre Berta Irma válaszolt a németországi Heidenheimból
‒ Mi volt az életetekben az az esemény, momentum, ami a kivándorláshoz vezetett?
‒ Berta Gábor, a férjem 1983. december 6-án született Zentán. Mezőgazdasági technikusként fejezte a középiskolát, majd elkezdte a Gábor Dénes Főiskolát, amelyet nem fejezett be a katonai szolgálat miatt. Teherautósofőrként dolgozik Németországban. Nemzetközi fuvarozóként járta Európát 2008 augusztusa és 2014 áprilisa között. A fiunk születése után megpróbált otthon, Felsőhegyen teherautósofőrként dolgozni, de a beígért fizetésnek csak a felét kapta el. Én, Berta Irma 1988. június 8-án születtem Vukováron. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán szereztem mesterfokú szerb mint környezetnyelv tanári diplomát, amivel el is helyezkedtem, de mivel terhességmegtartásra kellett mennem a fiammal, ezért csak két hónapot tudtam dolgozni. Emellett elkezdtem az újvidéki Bölcsészettudományi Kar doktori iskolájában a módszertan szakot, mivel szerb mint környezetnyelv módszertanát végzett Phd végzettségű tanár jelenleg nincs Újvidéken. A szülési szabadságot maximális idővel szülés előtt kellett megkezdeni, mivel ki voltam írva, és 5 nap hiányzott ahhoz, hogy fél éve be legyek jelentve, így csak 18000 dinár volt a fizetésem. Ezzel az anyagi helyzettel is igyekeztünk otthon maradni, csirkéket vettünk, felneveltük őket és lettek tyúkjaink, kakasunk. Saját gazdaság kialakítását terveztük, és meg szerettünk volna venni egy darab földet, amelyre 2014 őszére sikerült összegyűjtenünk a pénzt. Azt terveztük, hogy megvesszük a földet, a következő fizetésből pedig tűzifát veszünk. Amikor elmentünk egy ügyvédhez az átíratásról beszélni, azt mondta, hogy akkor vezették épp be a közjegyzőket és a pénz, amelyet az átíratásra szántunk, nem lesz elég, mivel meg is drágult az átíratás. Itt fogtuk fel, hogy vagy fát veszünk, vagy átíratjuk a földet. Ekkor döntöttünk amellett, ami már egy ideje megfordult a fejünkben: külföld. Az összegyűjtött pénzen inkább kiutazott a férjem Németországba. Két gyermekünk van: Ádám 2014. április 8-án született Zentán, Kata pedig 2017. február 10-én Heidenheimban. Mindig is sok gyermeket szerettünk volna, és azon goldolkodtunk, ha a férjem ennyit dolgozik olyan kevés pénzért, az 55000 dinár helyett 25000-ért, akkor mikor látja majd a gyerekeinket, és én mikor tudok majd velük foglalkozni, ha csak a megélhetésért küzdünk.
‒ Gábor próbált először szerencsét külföldön, majd csatlakozott hozzá a család többi tagja is?
‒ Gábor 2014. október 7-én indult el Felsőhegyről, szobát találtunk otthonról egy vajdasági származású személynél, aki szobákat ad ki. Neki van egy ismerőse, aki, mivel a férjem kamionsofőrként dolgozott, tudott neki azonnal munkát találni. Így a kiérkezése utáni napon már állásinterjúra ment, ahol az a személy fordított, aki a munkát is szerezte neki. A gyári munkásokhoz képest jó fizetéssel indított Németországban, de egyik héten 5 napot dolgozott, a másik héten 6 napot, átlagosan 12‒13 órát naponta. Amikor meglett a harmadik havi fizetése, akkor tudott lakást kapni. Egy üres lakást, amibe kapott pár bútort a kicsivel hamarabb Németországba érkezett ismerősöktől. Ez komplett hálószobabútor volt és még egy ágy. Ez után kezdtem én el otthonról keresni a konyhabútort, komplett bútort találtam 100 euróért, majd pedig egy nagy ebédlőasztalt hat székkel, szintén otthonról. Nagyon gyengye német tudásommal telefonáltam a németországi hirdetőknek, majd szóltam a kinti szomszédoknak, hogy hívják fel ők is a személyt, aki árulta a bútort, mert nem biztos, hogy jól mondtam, amit akartam. A jó állapotú használt bútornál fontos, hogy gyorsan lecsapjunk rá.
‒ Még mindig az első németországi munkahelyén dolgozik a férjed? Te mivel töltöd a napjaidat?
‒ Gábor jelenleg egy másik cégnél dolgozik, egy világméretű cégnél, amely különböző gyorséttermeknek szállít árut. A munkája nem nehéz, de így is naponta 12 órát van távol, és most a szabadságok miatt sokat kellett dolgoznia. Túlórázni most elég sokat kellett, mert az év eleji heti 3 és 4 napos munkahetet, amikor nem volt munka, most kell bepótolni heti 5 nap munkával. Pótmunkára nincs ideje és szükség sincs rá, azt az időt inkább a családdal tölti. Én nem dolgozom, illetve tanulok és írom a blogom. Próbáltam munkát találni, de arra az időszakra, amikor a fiam óvodában van, nem találtam munkát, és a másik probléma az volt, hogy egy autónk van, amellyel a férjem jár dolgozni. Rég óta szerettem volna írni, hiszen otthon az Új Kanizsai Újság adorjáni tudósítója voltam, és így kerültem közel az újságíráshoz. Az idén tavasszal indult az Anya, a szupernő című blogom, ahol életmóddal, egészséggel, gyerekneveléssel és a külföldi élettel kapcsolatos írásaim jelennek meg, valamint újabban a ketogén diéta gyógyító, egészségre gyakorolt hatásaival foglalkozom.
Ulmi kirándulás 2015-ben
‒ Élnek-e a környéketeken vajdasági vagy magyarországi magyarok, szerbek...?
‒ A munkahelyeken már megszokták a külföldieket, főleg Heidenheim környékén, hiszen itt sokan vannak. Viccesen szoktam mondani, hogy a házak is már azért piros-fehérek, zöld-fehérek és kék-fehérek, hogy messziről is látszon, hogy fenn a Zanger Bergen, ahol élünk, magyarok, jugoszlávok és oroszok élnek főleg. A mi épületünkben a 10 lakásból 4-ben magyarok élnek, ebből csak egy lakásban vannak magyarországiak. Körülöttünk mindenhol vannak szerbek, magyarok, románok, oroszok, horvátok, bolgárok.
Kata és Ádám 2017 karácsonyán
‒ Mi hiányzik az otthoni életetekből?
‒ Mit hagytunk otthon? Valójában épp a közös életünk kezdetén indultunk útnak, így konkrét közös teremtményünk a fiunk volt akkor, akit hoztunk magunkkal. Nagyon várjuk, hogy saját házat vegyünk, kerttel, udvarral, hogy saját növényeket termesszünk és legyen néhány haszonállatunk is, hiszen a minőségi élelmiszer drága. A készételek, amelyekben kevés a tápanyag, olcsón beszerezhetők, de az egészséges életmódba nem férnek bele. Egyrészt, könnyebb itt az élet, de mindenben magunkra vagyunk utalva, viszont így mi magunk, és csak mi hozzuk meg a döntéseinket. Megtanultuk feltalálni magunkat, és megszoktuk, hogy nekünk kell mindent megoldanunk. Amíg a férjem nemzetközi sofőrként dolgozott osztrák tulajdonban lévő magyarországi cégben és alig volt otthon, ha kellett valami, fogtunk magunkat és megvettük. Itt viszont, mivel mindent meg kellett venni, egy üres lakást bebútorozni, meg kellett tanulnunk beosztani a pénzt, de így is, amire szükség volt, mindig megvettük. Megtanultuk, hogy akkor vásároljunk például gyerekruhákat, amikor akciósak, még akkor is, ha nem számítottunk arra a kiadásra, mert utána, amikor sürgősen kellenek, sokkal drágábban tudjuk csak megvenni őket. Igyekszünk minőségi dolgokat venni, ahogy egy ismerősünk mondja, nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy megengedhessük magunknak az olcsót. Mi is próbáltunk olcsó dolgokat venni, de aztán nem sokára másikat kellett vásárolni.
Kata keresztelője Felsőhegyen 2017 decemberében
Kata első születésnapja Heidenheimban 2018 februárjában
‒ Szórakozásra, kikapcsolódásra, barátkozásra jut-e időtök?
‒ Sok szórakozási lehetőség van, és sokan szinte minden hétvégén mennek valahova. Mi nem szoktunk gyakran kirándulni, mivel a férjem általában szombaton dolgozik, vasárnap késő délután pedig már aludnia kell. Mégis néha elmegyünk másik városba vagy nyáron a helyi szabadtéri medencébe. Közel van az erdő, ahol szoktunk sétálni. A szabadidőnk nagy részét viszont tanulásra fordítjuk, olvasunk és előadásokat nézünk. A férjem weboldalkészítést tanul, én pedig a blogolásról, gyereknevelésről, életmódról olvasok. A legújabb kutatási eredmények, gyógymódok nagyon érdekelnek mindkettőnket. A gyerekekkel is tanulunk, most épp puzzle-t raknak Ádám és Gábor.
Horvátországi nyaralás 2018 júliusában
Horvátországi nyaralás 2018 júliusában
‒ Ha Szerbiában jobbra fordul a gazdasági helyzet, hazajöttök-e?
‒ Hazamenni? Szép lenne, de ahhoz hatalmas javulásra van szükség. Számunkra a legnagyobb érv Németország mellett a lányunk születése volt, amely stresszmentesen zajlott, a szülésznő mellémült az ágyra, nyugodtan és kedvesen beszélt, nem parancsolóan és lenézően. A férjemet senki sem kérdezte, ott szeretne-e lenni, mert az magától értetődik, hogy az apuka jelen van. A kicsit azonnal rámtették, betakarták, és csak pár perc után vágta el a férjem a köldökzsinórt. Szülés előtt és után is komplett kivizsgálás volt, és utána is kedves emberek vettek körül minket.
‒ Időnként meg kell küzdenetek a honvággyal?
‒ Az első két évben volt honvágyunk. Az első évben sokszor előtört belőlünk, utána viszont már nyitottabb szemmel jártunk otthon. Mindig arra gondoltunk, hogy mennyire jó lenne otthon, alig vártuk, hogy hazamenjünk. A második Németországban töltött évben pedig azon kaptuk magunkat, hogy a honvágy egy-két otthon töltött nap után elillant. Ehhez elég volt elbeszélgetni néhány emberrel, akik elmesélték, mennyivel romlott a helyzet a legutóbbi otthonlétünk óta, vagy beautózni Zentára és azt látni, hogy a vakolat egyre több házról hullik, a kirakatok üresek és pókhálósak. Volt, hogy egy boltban próbáltam néhány dolgot venni, és vagy az áruk szomorított el, vagy az, hogy nem volt, amit kerestem, vagy nagyon gyenge minőségben sok pénzért. Elszomorított és feldühített, amikor az embereknek kevesebb pénzből kell megélniük, mint máshol, mégis többet fizetnek a termékekért, ha egyáltalán kapni őket.
‒ Mit tanácsoltok azoknak, akik még azon gondolkodnak, szerencsét próbáljanak-e külföldön?
‒ Aki jönni akar, ki fog jönni, aki nem, az meg úgyis otthon marad. A legfontosabb, hogy megtaláljuk az életcélunkat. Jó lenne, ha nem kellene a jobb megélhetésért, hanem csak kedvtelésből külföldre költözni, ha otthonról annyiszor tudna az ember külföldre utazni, ahányszor a külföldi hazalátogat. Sajnos, ez nem így van. Mégis a legfontosabb, hogy boldogok legyünk és együtt legyünk.
H. F. H.
P. L.
(Fotók: Berta Irma)
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
