Minden utazásban az elindulás a legnehezebb
Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.
A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.
7. rész
Kérdéseinkre Kőszegi Krisztián és Moldvai Anna válaszolt Regensburgból
Kőszegi Krisztiánnak hívnak. Bácstopolyán születtem 1985. szeptember 11-én. 29 éves koromig szüleimmel és az öcsémmel éltem együtt szülővárosomban. Középiskolai végzettségem Topolyán szereztem mint asztalos. Jelenleg Németországban a Bajor tartományhoz tartozó Regensburg városában élek a párommal és az öcsémmel, immár négy és fél éve.
Moldvai Annának hívnak. Szintén Bácstopolyán születtem 1993. október 30-án. Kishegyesről származom, ahol korábban szüleimmel és nővéremmel laktam. A gimnázium elvégzését követően a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon fejeztem mester óvodapedagógusként. Mivel Krisztián több mint négy éve Regensburgban él, így nem volt kérdés számomra, hogy engem is ide fog sodorni az élet. Erre 2017. október 1-jén sor is került.
Krisztián és Anna a magyar bálban
‒ Mit hagytatok itthon? Miből lett elegetek?
‒ Krisztián: A középiskola befejeztével szerettem volna önellátó lenni, a szüleim válláról levenni a terhet, ami az anyagi dolgokat illette. Ezért minden erőmmel azon voltam, hogy munkába álljak. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire rögös út áll előttem. Ha össze kellene foglalnom hány helyen dolgoztam és szereztem munkatapasztalatot és mennyi kudarc ért eközben, akkor regényt is írhatnék. Ezért csak a lényegesebb, a hosszabb távlatú munkáimról ejtenék néhány szót. 19 évesen Topolyán egy bútorgyárban helyezkedtem el először, majd fél év elteltével a cég tönkrement. Ezután az Uslugában kaptam munkát, ahol koporsók készítésével foglalkoztam, a fizetésem épp, hogy elérte a minimálbért, ezért egy bizonyos idő után felmondtam egy jobb munka reményében. Ezután egy privát asztalosműhelyben tevékenykedtem. Emellett dolgoztam még kamionsofőrként is. A fizetést ritkán kaptam meg időben, sőt volt olyan hónap, mikor egyáltalán nem fizettek ki, ezért váltanom kellett. Egy szlovén cégen keresztül Németországba kerültem. Néhány hónap után hazatértem, mert itt is több volt az ígéret, mint amennyit nyújtani tudtak. 2011‒2014 között lakatos munkát végeztem, hegesztettem. Volt, hogy reggeltől estig gürcöltem, előfordult az is, hogy a szabadnapomon rángattak be, sokat túlóráztam, és ezt mind bejelentetlenül, minimális összegért. Sok téren kipróbáltam magam, több cégnél, vállalkozónál megfordultam Topolyán és környékén, kerestem az utam. Amikor épp nem volt állandó munkahelyem, akkor tettem másfajta próbálkozásokat is. Piacon árultam magyar termékeket, gombát termesztettem, amit nagyban eladtam és még sorolhatnám. Így telt el tíz évem, folyamatosan dolgoztam, ennek ellenére nem jutottam egyről a kettőre. 2014 nyarán adatott meg a lehetőség ‒ egy ismerős által ‒, hogy ismét kiköltözhessek Németországba, Regensburgba. Azonnal megragadtam az alkalmat, és olyan szinten meg voltam indulva, mint akit puskából lőttek ki. Négy szóban össze tudnám foglalni, késztetett a külföldi életre: az alacsony jövedelem, a bejelentetlen munkahely, a munkaerő és a megbecsülés hiánya. Mindannyian tudjuk, hogy a pénz önmagában nem boldogít. De ha minden nap a megélhetésen kell aggódni, az nagy eséllyel boldogtalanná teheti az embert. Ott álltam 29 éves fejjel boldogtalanul, anyagilag „legatyásodva”, lelkileg becsapva, csalódottan. A családom támogatásának, bíztatásának köszönhetően egy teljesen új életet tudtam kezdeni.
Anna: ‒ Rögtön az egyetem befejeztével, friss diplomásként költöztem Németországba, így nem is ragadtam meg a lehetőséget, hogy kipróbáljam magam az otthoni munka terén. Tisztában voltam azzal, hogy csak a „valakinek a valakije”, „a valamihez tartozó” alapelven juthatnék munkához. Mivel fiatalok vagyunk és együtt szeretnénk a jövőnket építeni, így tudtuk, hogy nekem kell ugrani egy nagyot ahhoz, hogy ez továbbra is működőképes legyen. Valójában több mint két évig távkapcsolatban éltünk, ezáltal valamilyen szinten fel voltam már a költözés gondolatára készülve, mégsem volt könnyű bedobozolni az addigi életem. A szüleim engem is támogattam a döntésemben, bár szerintem nekik nehezebb volt lelkileg a költözés, mint nekem.
Regensburg
Regensburg
Regensburg, Walhalla
‒ Mikor vetődött fel benned az elvándorlás gondolata? Nyelvtudásod volt-e?
Krisztián: ‒ A kezdő lökést azt adta, amikor sokszori próbálkozás után sem tudtam előre lépni, és azon kaptam magam, hogy újra a szüleimre kell támaszkodnom felnőtt férfiként. Az öcsémmel együtt jöttünk ki. Minimális nyelvtudással ugrottam fejest az ismeretlenbe, mindent magam mögött hagyva. Hirtelen és céltanul. Nem volt konkrét célom, hogy mit akarok dolgozni, csak a bizonyítási és megfelelési vágy lebegett a szemem előtt.
‒ Hol sikerült munkát, lakást találnod, milyen feltételekkel?
Krisztián: ‒ Egy topolyai ismerős révén sikerült először lakást találnom. Egy munkásszállóra tudtunk csak menni az öcsémmel, ami igencsak rossz élményt idéz fel bennem a mai napig. Annyi pénzzel jöttünk ki, amennyit én otthon össze tudtam gyűjteni, illetve a szüleim is támogattak bennünket egy bizonyos összeggel. Ez a pénz gyorsan elfogyott. Rögtön ki kellett fizetnünk az első havi bérletet, a kauciót, tehát nagyon be kellett osztanuk a maradékot. Ekkor autóm sem volt még, kerékpárral jártunk mindenhova. A kezdeti szűkös kis szállásunk után fél évvel később kényelmesebb és jóval nagyobb (85 négyzetméteres) lakásba költöztünk, ahol jelenleg is lakunk. Egy családi házról van szó, amely két részre oszlik. A földszinten lakunk mi hárman, a felső részben pedig egy román származású három fős család. Beköltözéskor még egy villanyégő sem volt a házban, egy teljesen üres lakás tárult elém. Büszke vagyok arra, hogy rövid időn belül, önerőből otthonosan betudtam rendezni minden kis zugát. Ezt odahaza szinte biztos vagyok benne, hogy nem tehettem volna meg. Szép, nyugodt környéken lakunk, Regensburg egyik külvárosában, ahol nincs semmilyen zavaró tényező. Egy német munkaközvetítőn keresztül dolgoztam fél évig, gyári munkát végeztem. Ezután ok nélkül felmondtak és egy internetes hirdetésnek köszönhetően találtam magamnak újabb munkalehetőséget, ahol a mai napig is dolgozom.
‒ Mit dolgozol jelenleg? Nehéz-e a munkád, mi a jó és mi a rossz benne, szerinted megvan-e fizetve, szeretnél-e máshol dolgozni, és ha igen, akkor mit? Pótmunka, túlórázás szükséges-e a megélhetéshez?
Krisztián: ‒ Jelenleg egy gyárban dolgozom, ahol olyan palackozógépek csomagolását, rögzítését végzem, amiket a világ minden pontjaira szállítanak. Itt akár 50 tonnás gépekről is beszélhetünk, aminek a csomagolása, rögzítési folyamata 4-5 óra hosszát is igénybe vehet. Mivel fizikai munkáról van szó, így kissé megterhelő. Amit hátrányként emelnék ki az az, hogy szerb, horvát, bosnyák anyenyelvű emberekkel vagyok körülvéve, ezért a német nyelv nálam háttérbe szorul. A jó oldala, hogy megbecsülik a munkám, rendszeresen és pontosan érkezik a fizetésem, amivel teljesen elégedett vagyok. Csak akkor túlórázom, ha olyan gép van, amit időpontra kell befejezni, ekkor tovább maradok valamennyivel, de természetesen ezt akkor több pénzzel kompenzálják. Havonta általában két alkalommal kell szombati nap is dolgoznom. A jövőben, ha a páromnak is lesz egy teljes munkaidejű munkahelye, akkor valószínűnek tartom a munkaváltást. De egyenlőre nincs okom panaszra és jól érzem itt magam.
Anna: ‒ Pontosan most volt novemberben egy éve, hogy a Regensburgi Konzuli Magyar Iskola és Óvoda dolgozója vagyok. Ezt a közösséget olyan magyar származású gyerekek képezik, akik a német iskola vagy óvoda mellett szeretnék a magyar identitátusat megőrizni, a magyar nyelvet és kultúrát ápolni. Ez hétvégi óvodaként műkődik. Eközben elvégeztem egy 8 hónapos intenzív német nyelvtanfolyamot, sikerült B1-es vizsgát tennem. Folyamatosan igyekszem a nyelvtudásom fejleszteni, bővíteni és jelenleg azon dolgozom, hogy találjak egy teljes idejű munkát is az óvodai foglalkozások mellé. Bár tudom, hogy német óvodában egyenlőre még nem tudnék elhelyezkedni, de a jövőben mindenképp ez lesz az egyik kitűzött célom.
Pillanatkép Krisztián munkahelyéről
Pillanatkép, Anna az óvodában
‒ Hogyan fogadtak kint benneteket a munkahelyen? Élnek-e a közelben még vajdaságiak, magyarok?
Krisztián: ‒ Eleinte idegennek éreztem magam, ami úgy gondolom normális is, hiszen egy teljesen ismeretlen országba költöztem, aminek még a nyelvét sem beszéltem. Új emberek, más kultúra, más mentalitás. Ennek ellenére a munkahelyemen a kollégáim, a fönököm barátságosan és jószívvel fogadtak. Ami a legpozitívabb volt számomra, hogy nem az volt számukra az elsődleges , honnan jöttem, vagy esetleg hogy nézek ki, hanem azt nézték, hogyan dolgozom, és mennyire igyekszem. A környéken nagyon sok vajdasági (és magyarországi) magyar ismerősünk, barátunk van. Olyanok is, akik otthon gyermekkori barátaim voltak. Nagy a társaság, mondhatni olyan 20‒25 fős már. Jó érzéssel tölt el bennünket, annak ellenére, hogy távol vagyunk, itt is vannak olyan emberek, akikre bármikor tudunk számítani.
Hétvége a magyar barátaink egy részével
Hétvége a magyar barátaink egy részével
‒ Ha párhuzamot kellene vonni, mit hagytál itt és mit nem tud pótolni külföld, mire jutnál?
Krisztián: ‒ Hozzászoktam már a kinti élethez, a pörgéshez, ahhoz hogy itt pontosnak kell lenni, viszont amikor hazalátogatunk, érezzük , hogy egy részünk még szülőhazánkhoz tartozik. Hiszen ott nőttünk fel, ott van a családunk, barátaink, nagyszüleink, akik természetesen hiányoznak, és akiket nem pótolhat senki sem.
‒ Mennyivel könnyebb az élet külföldön és mit adott neked ? Honvágy van-e?
Anna: ‒ Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy egyáltalán nincs honvágyunk. Természetesen van és lesz is. Ha elkap bennünket, nem tehetjük meg, hogy „hazaugrunk” egy ölelésre. A mai modern világnak köszönhetően heti rendszerességgel tudunk beszélgetni skypeon a szeretteinkkel. Sokszor ez is feltöltődést ad nekünk. Ha csak egy röpke hétvégére is, de igyekszünk 2 havonta hazalátogatni. Ilyenkor a szívünk egy darabja mindig otthon marad.
Krisztián: ‒ Hogy mennyivel könnyebb itt az élet? Nyilván nem azért jöttünk el 900 km-re, mert azt hallottuk, hogy itt kolbászból van a kerítés. Bár ez már elcsépelt, és sokan így gondolják, de korántsem igaz. Legalábbis a kezdetben biztosan nem. Mindenkinek más az álma és az elképzelése azzal kapcsolatban, hogy mit takar az a bizonyos kolbászos kerítés. Az én „kerítésem” az volt, hogy bizonyítani tudjak önmagamnak, hogy igenis talpra tudok állni egyedül, önerőmből, hogy egy biztos munkát tudhassak magam mögött, ami miatt nem kell aggódnom, hogy egyik napról a másikra felmondanak. Természetesen a jobb megélhetés, magasabb életszínvonal tekintetében egyértelműen könnyebb. De én nem csak ezt kaptam a külföldi élettől. Számomra ez olyan lehetőség volt, amely során nem csak az adott országban élő népről, annak nyelvéről, valamint kulturális hasonlóságokról és különbségekről tanulhattam, hanem saját magamról is. Idegen terepen, idegen emberek közt, a kihívásokkal szemben, olyan oldalam is megismerhettem, mely eddig valahol háttérbe volt szorulva, el volt nyomva.
Krisztián és szülei Regensburgban
‒ Lehet-e spórolni, és ha igen, hogyan? Milyen árak vannak kint az itthoni árakhoz viszonyítva? Mennyi pénz kell egy családnak a megélhetéshez?
Krisztián: ‒ Ami a lakásbérlés költségeit illeti ezen a területen az a legmagasabb. Az élelmiszerek, háztartási dolgok szinte ugyanabban az árban mozognak, mint otthon, sőt nagyon sok termék van, amihez itt olcsóbban hozzá tudunk jutni. Egy német szórakozóhelyen vagy egy kávézóban, a fodrászüzletben is jóval többet kell fizetni, mint odahaza. A gyógyszereknek, a cigarettának is kétszeres az ára. Viszonylag drágák a pékségek is, viszont sokkal minőségesebbek. A közeljövőben vannak olyan közös céljaink, mint például egy kertes ház megvétele. Erre szeretnénk majd gyűjteni. Úgy véljük, lehet spórolni, ha az emberrel nem szalad el a ló. Hogy mennyi pénz szükséges egy család számára, ez nagyon változó mindenkinél. Nagyban függ attól, hogy ki milyen pozícióban dolgozik, melyik városban élnek. Úgy gondoljuk, ha csak minimálisabb összeget keres az egyik fél (1200‒1500 euró között), akkor muszáj mindkét félnek dolgoznia, ahhoz hogy egy egész családot fenn lehessen tartani. Ha okosan gazdálkodik az ember, akkor jut mindenre. Megtehetjük azt is, hogy évente elmegyünk nyaralni távolabbi országokba is, amiről azelőtt 17 éven keresztül csak ábrándozni tudtam.
‒ Szórakozási lehetőségek odakint? Szabadidő? Hétvégék?
Anna: ‒ A város különböző részein több ezer magyar ajkú ember él, így a szórakozási lehetőségekből sincs hiány. Nemcsak a német diszkókra vagy bárokra gondolok, hanem rendszeresen szerveznek a környéken lévő településeken magyar bálakat, bulikat, kvízeket és filmezős esteket stb. A hétvégét a baráti társasággal szoktuk tölteni, vagy ha az idő is engedi, kirándulni megyünk, szebbnél szebb helyeket tud itt az ember felfedezni.
Kirándulás a Bayerischer Waldnál
Kirándulás a Bayerischer Waldnál
Kirándulás a Bayerischer Waldnál
Karácsonyi hangulat Regensburgban az óvárosban
‒ Ha itthon javul a helyzet, tervezel-e, terveztek-e hazajönni?
Anna: ‒ Soha ne mondd, hogy soha, de mi a jövőnket már itt építjük, teljes mértékben itt tudjuk elképzelni. Szeretnénk majd családot alapítani, és a leendő gyermekeinknek egy jobb és szebb jövőt biztosítani. Vannak kitűzött céljaink, amik között szerepel, hogy legyen egy otthonunk, amit csak a magunkénak tudhatunk. Idővel bízunk benne, hogy közös erővel sikerül majd ezt is megvalósítanunk. Köztudott, hogy a német nyugdíjak relatív alacsonyak, ezért nem kizárt, ha megérjük azt a kort, akkor hazaköltözünk, és otthon élvezzük ki azokat az éveket, de ez még a jövő titka. ‒ Mit üzennél azoknak, akik még gondolkodnak, menni-e vagy maradni? ‒ Nem szabad úgy gondolni a külföldi munkavállalásra, mint egy kényszermunka táborra. Sokkal inkább úgy, mint egy nagy kalandra, amit tapasztalatban és anyagilag is gazdagabban fogunk befejezni, miközben jól is érezhetjük magunkat. Ez az elhatározás komoly döntés, de nem kell, hogy életre szóló legyen. Van, akinek beválik, másnak nem. Mindig van visszaút, mindig lesz hova hazamenni, ha esetleg az utóbbi következne be. Mindenképp érdemes szerezni legalább egyszer tapasztalatot arról, milyen is az élet külföldön. Bárhova is sodorja az embert az élet, minden kezdet nehéz lesz, új kihívásokkal kell szembenézni, de kitartással, akarattal semmi sem lehetetlen. Merni kell álmodni, célokat kitűzni, és megvalósítani azokat. Végezetül egy tanács azoknak, akik fontolgatják azt, hogy kipróbálják magukat külföldön. Azt mondják, minden utazásban az elindulás a legnehezebb. Mi azt üzenjük, hogy merni kell elindulni, mert nem azt fogja bánni az ember, hogy esélyt adott magának, hanem azt, hogy nem lépte meg, és élete végéig egy „mi lett volna, ha” mondat fog benne befejezetlenül állni.
P. L.
H. F. H.
(Fotók: Kőszegi Krisztián és Moldvai Anna)
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
