Emberhez méltó életkörülmények, családcentrikusság, honvágy
Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.
A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.
8. rész
Tóth Attila és Heléna Németországból válaszolt kérdéseinkre
Tóth Attila: ‒ 1969. december 29-én születtem Szenttamáson, az általános iskolát 1984-ben fejeztem be szülővárosomban, az építőipari középiskola kőműves szakát pedig Szabadkán. Nejem, Tóth (Milacski) Heléna 1980. július 2-án született Szenttamáson, az általános iskola után Becsén fodrásztanfolyamot végzett. Két lányunk van, Bernadetta (1996) és Beatrix (2003).
Attila és Heléna
‒ Milyen út vezetett Szenttamásról a németországi Magdeburgba?
Tóth Attila: ‒ 1987-ben a középiskola befejezése után azonnal munkába álltam a szabadkai Integrál építőipari vállalatban, mivel a vállalat ösztöndíjasa voltam. 1990 novemberéig dolgoztam a cégnél, azután hazaköltöztem Szenttamásra, mert a vállalat csődbe ment. Attól kezdve magánvállalkozóknál dolgoztam a szakmában, jobbára bejelentetlenül. Télen, amikor az időjárás miatt nem dolgoztunk, fizetés sem járt. Amit év közben megkerestem, az a tél folyamán el is fogyott, úgyhogy tavaszra már nemigen volt pénzünk. És a helyzet évről évre rosszabbodott, a kiadások nőttek, a bérek meg alig. 2012-ben jöttem ki Németországba, Münchenbe, egy becskereki cégen keresztül. Négy hónapig dolgoztam kint, ennyi ideig volt munkánk. Azt ígérték, hogy az ősz folyamán nyílik egy új építkezés, de nem lett belőle semmi. Itt jól kerestünk, 7 euró volt az órabér, a lakást és az útiköltséget fizették, csak az ennivalóról kellett gondoskodnunk. Ezután ismét otthon dolgoztam egy darabig, majd egy ismerősömön keresztül Münchenbe mentem egy Novi Pazar-i céggel. A szerződésem kilenc hónapra szólt, ugyanazokkal a feltételekkel, mint az előző cégnél. Ez alatt az idő alatt kétszer voltam otthon (húsvétkor és karácsonykor). Ekkor úgy döntöttem, keresek munkát valami kinti cégnél, és kihozom a családot is, mert ez nem élet, hogy én itt, ők meg ott.
A Tóth-lányok és az unoka
Tóth Heléna: ‒ A fodrász szakmában sajnos nem dolgoztam, mivel férjhez mentem, és később született két gyermekem. Időnként idénymunkát vállaltam, dolgoztam a határban, kalászoltam. Hamburgeresnél is dolgoztam, végül kürtöskalácsot árultam. Miután kiköltöztünk Németországba, egy évig szállodában alkalmaztak, majd takarítóként dolgoztam egy gyárban 14 hónapot. Most egy bevásárlóközpontban dolgozom takarítóként. Otthon a munkabérekkel nem voltam megelégedve. A nincstelenségből lett elegem, hogy akármennyit dolgozott az ember, nem lehetett megélni. Elegem lett abból, hogy a gyerekeimnek nem tudtam jobb életet biztosítani. A családot, barátokat hagytam otthon! Az élet sokkal könnyebb itt kint, persze mindenért meg kell dolgozni, de már tudtam biztosítani a jobb életet a családnak. Honvágyunk az van, de sokat beszélgetünk az otthoniakkal, és évente egyszer hazamegyünk, így valamennyivel könnyebb elviselnünk a hiányukat.
Magdeburgi látképek
‒ Hogyan sikerült kivinned végül a családodat is?
Tóth Attila: ‒ Az egyik munkatársam említette, hogy egy rokonának Frankfurtban van egy kisebb építővállalata, pár emberre dolgozik. Felvettem vele a kapcsolatot, és a szerződés lejárta után elmentem hozzá. Fél évet dolgoztam nála, de nem tudtam kihozni a családot, mert csak halogatta a bejelentésemet, vagyis feketén dolgoztam. Időközben az egyik gyerekkori barátom jelentkezett Magdeburgból. Egy német víz- és gázszerelő cégnél dolgozott mint kőműves, és kellett nekik még egy kőműves. Ő már családostól élt kint. Egy hónapig náluk laktam, azután béreltem egy saját két és fél szobás lakást, és kihoztam a családomat. 550 eurót fizettünk havonta a lakásért plusz 50 eurót az áramra. Eleinte csak én dolgoztam, a feleségem meg az idősebbik lányom nyelviskolába jártak, a fiatalabbik lány meg itt folytatja az elemit. Most már a feleségem is munkába állt, egy bevásárlóközpontban takarít. Az idősebbik lányom után kijött a barátja, és ők külön lakásba költöztek.
Tóth Attila és Heléna az unokájukkal
‒ Elégedett vagy a munkahelyeddel, a munkáddal?
Tóth Attila: ‒ Jelenleg is ebben a cégben dolgozom. A munkám nem nehéz, mivel nem kizárólag kőműves cégről van szó, csak kisebb falazásokat, malterozásokat meg javításokat csinálunk. A fizetés az itteni átlagnak megfelelő. Be vagyok jelentve, állandó a munkaviszonyom, van betegbiztosításom, fizetik a nyugdíjalapot. Csak sikerül valamennyi nyugdíjat összeszednem, mivel otthon csak 11‒12 bejelentett munkaévem van. Ami a munkaidőt illeti, hétfőtől csütörtökig 7-től 16.30-ig dolgozunk, pénteken pedig 7-től 13.30-ig. A szombat, vasárnap szabad. Túlórázni nem szoktunk, de nincs is rá szükség. A két fizetésből meg lehet szépen élni.
‒ Van-e alkalom a szomszédokkal vagy más vajdasági, illetve magyarországi magyarokkal való barátkozásra?
Tóth Attila: ‒ A szomszédaink németek, nincs velük gond, jól befogadtak bennünket. A munkán is ugyanez a helyzet. Élnek itt még vajdaságiak rajtunk és a barátaimon kívül is. Van egy adai család meg, de zentaiak és becseiek is, néhányan Magyarországról vándoroltak ki, akikkel összejárunk. Bármennyire is jó az élet külföldön, a szülőföldet, az embereket, az életstílust nem tudja pótolni. Itt azért másképp élnek az emberek. A munka után nem nagyon társalognak, nem mennek a szomszédba kávézni vagy beszélgetni. Mindenkinek megvan a saját világa, magánélete.
A hétvégi családi kirándulásokon
‒ Miért könnyebb az élet Németországban?
Tóth Attila: ‒ Itt annyival könnyebb az élet, hogy nem kell idegeskedni, miből vesszük meg a tűzrevalót, ki tudjuk-e fizetni az áramot. Az iskoláztatás is sokkal könnyebb, mint otthon. A honvágy néha elfog bennünket, de ha belegondolunk az otthoni helyzetbe, gyorsan át is megy rajtunk. Ha ketten dolgoznak a családban, meg lehet normálisan élni, és spórolni is lehet. Tavaly a nyaralásra spóroltunk, a 22 év alatt, amióta együtt vagyunk a feleségemmel, az idén tudtunk először elmenni családostól nyaralni úgy, hogy ne kelljen semmiben sem nélkülöznünk. Szórakozási lehetőségek vannak: rendezvények (családi, gyermek), ahova el lehet menni. A hétvégéink szabadok, és akkor szoktunk eljárni egymáshoz az ismerőseinkkel. Működik itt egy szerb étterem is, ahova időnként el szoktunk menni.
‒ Gondolkodtok-e a hazaköltözésen?
Tóth Heléna: ‒ Egyelőre még nem gondolkozunk azon, hogy hazamenjünk. Egyszer majd igen, de most még ‒ sajnos ‒ úgy látom, belátható időn belül nem lesz otthon jobb a helyzet.
‒ Menni vagy maradni?
Tóth Attila: ‒ Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Nem vagyunk egyformák, és nem biztos, hogy ami az egyiknek megfelel, az jó lesz a másiknak is.
P. L.
H. F. H.
N. D.
(Fotók: Tóth Attila és Heléna)
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
