Menni vagy maradni?

Szenttamas.rs

 

Adjuk fel az elveinket, vagy várjunk itthon, hátha jobb lesz?

Az utóbbi évek egyik jellemző társadalmi/gazdasági jelensége Szerbiában, hogy egyre többen mennek külföldre hosszabb-rövidebb időre tanulni, dolgozni, egzisztenciát teremteni. Egyesek hazajönnek, nem szeretnének másik országban letelepedni, sokan viszont a külföldi új otthon mellett döntenek. Mindkét oldalnak megvannak a pro és kontra érvei.

A december közepéig tartó 12 részes interjúsorozatban olyan egyéneket, fiatalokat, családokat szólítunk meg, akik itt hagyták otthonukat és ideiglenesen vagy véglegesen külföldre költöztek.

9. rész

Kérdéseinkre a szenttamási Berecz-Gaál Brigitta és Berecz Krisztián válaszolt

 

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ 1991. május 17-én születtem Verbászon, a család második leánygyermekeként. A szenttamási általános iskolát követően az óbecsei gimnázium tanulója lettem. Azon szerencsések közé tartozom, akik olyan szakot választhattak, amilyet szerettek volna. Így a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar óvodapedagógusi szakára nyertem felvételt, ahol 2014-ben diplomáztam. Mindezt szüleimnek köszönhetem, akik megadták az anyagi és szellemi támogatást tanulmányaim során, ösztöndíjat ugyanis soha nem kaptam. Szenttamáson élek a férjemmel és egyéves kislányunkkal, Kingával. Jelenleg munkanélküli vagyok.

Berecz Krisztián 1984. június 28-án született a Berecz család egyetlen gyermekeként.

Berecz Krisztián: ‒ Az óbecsei gimnáziumban érettségiztem, majd az Újvidéki Egyetem Természettudományi-matematika Kar Biológia és Ökológia Tanszékére iratkoztam, azonban a megfelelő szintű szerb nyelvtudás hiánya miatt tanulmányaimat abbahagytam. Innen a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar kihelyezett zentai kertészmérnöki képzésére jelentkeztem, de diplomát nem szereztem. 2014-ben döntő lépésre szántam el magam, akkor ugyanis már öt éve párkapcsolatban voltunk Brigittával. Az aracsi pusztatemplomban megkértem a kezét. A következő év elején hosszas betegség után elveszítettük édesanyámat, így az esküvőt elhalasztottuk. A nagymamám halála után édesanyám rám hagyta az örökségét, megörököltem a szülői házat, amelybe 2015. év végén kisebb átalakításokat követően Brigittával beköltöztünk. 2017-ben összeházasodtunk, majd augusztusban Kinga lányunk is megszületett.


A Berecz család: Krisztián, Brigitta és Kinga

Miből él a család?

Berecz Krisztián: ‒ Jelenleg mezőgazdasággal foglalkozom, és miután elvégeztem a földeken az őszi munkálatokat, egy cseneji faiskolában találtam munkát. A családi gazdaságot 2016-ban vettem át az apámtól, azonban ez mellett munkát kellett vállalnom, mert a mezőgazdaságból nem jövünk ki. Kiadó földekhez sajnos nem jutottam, mert a nagyobb gazdaságok már mind bekebelezték, vagy olyan magasra feltornázták a bérleti díjakat, amit egy magamfajta, kisebb gazdálkodó nem tud megfizetni. Ha mégis megadnánk a megkínált magas bérleti díjat, egyszerűen nem találunk kiadó földterületet. Teljesen ellehetetleníttették a kisgazdaságok fennmaradását. Rengeteg adóval és illetékkel bombáznak bennünket, az üzemanyagárak drágulása és a terményárak meg nem fizetése pedig teljesen ellehetetleníti a kis családi gazdálkodókat. Nehéz összehozni, hogy otthon családapaként is megálljam a helyemet, amellett pedig a határban és a munkahelyemen is teljesítsek. De nem vagyok panaszkodós típus.

 

‒ Miért maradtatok Szenttamáson?

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ Mikor az összeköltözést terveztük, mindketten Szenttamáson dolgoztunk, és mindig is itthon akartunk maradni. Az együtt töltött évek során soha fel sem vetődött a gondolat, hogy máshol szeretnénk élni. Úgy érezzük, szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk, mert mindkettőnknek a család a legfontosabb. Soha nem akartunk új autót, nagy házat, csak egy meleg, békés családi fészket gyerekricsajjal. Nem vonz bennünket a nagyváros és a külföld sem. Szenttamás a szülőfalunk, itt a szülőföldünk, mindketten ragaszkodunk hozzá, itt élnek a szüleim és a nővérem a családjával. Tisztában vagyunk a település hiányosságaival, az itt élő emberek passzív hozzáállásával, amit gyakran rosszmájúság övez, nehezen viseljük az országban uralkodó politikai acsarkodásokat, de igazából számunkra ez az a hely, ahol otthon vagyunk.

 

‒ Megfordult-e a fejetekben, hogy esetleg mégis jobb lenne elköltözni?

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ Hihetetlenül hangzik, de nem. Egészen Kinga lányunk születéséig, amikor szembesültünk az egészségügyi ellátás elavult, haszonelvű rendszerével. Rengeteget ücsörögtem a vizsgálatok, ellenőrzések előtt a várótermekben. Az egészségház folyosóin mindenütt ki van írva, hogy gyerekek, várandósak, idősek előnyben részesülnek (micsoda szégyen, hogy ezt ki kell írni, és nem alapvető emberi gesztusként éljük meg), de ez csak mese. Szenttamáson elavult orvosi felszerelések vannak, sokszor a közeli kórházakba, így Újvidékre vagy Verbászra kellett utaznom egy egyszerű ultrahangos ellenőrzés végett. Hozzáteszem, a terhességem végig egészséges, problémamentes volt. Bejegyzett mezőgazdasággal rendelkezem. Ennek viszont az a hátránya, hogy mint mezőgazdasággal foglalkozó nő, nem vagyok jogosult sem szülési szabadságra, sem egyéb juttatásokra. A betegbiztosítást és a mindennemű orvosi ellátásnál felmerülő költségeket ki kell fizetnem. Mikor a kórházból hazajöttünk, másnap eljött hozzánk egy szerb ajkú bábasszony, megnézte megfelelőek-e a körülmények a babának, megmérte a baba súlyát és elment. Ezt még kétszer megismételte, és ennyi. A babafürdetéstől kezdve bármilyen babagondozási tanácsért csak a nővéremhez és édesanyámhoz fordulhattam. Túlságosan elavult az orvosi ellátás, így komolyabb betegség esetén az ember csak a pénztárcájára és a magánrendelőkre támaszkodhat.

Berecz Krisztián: ‒ A külföldre való költözést azért fontolgatjuk, mert nem látunk biztató jövőt a lányunk számára. Kinga születési évében, 2017-ben, a helyi plébánián mindössze 7 keresztelőt tartottak. Ez nem tükrözi a pontos helyzetet, pontosabban igen ijesztő helyzetképet tükröz, pláne amikor hétről hétre halljuk, hogy kik, melyik család ment el vagy tervez elköltözni a közeljövőben. Számunkra nagyon fontos az anyanyelvű oktatás. Ha ez nem valósul meg az elvárásaink szerint, gondolkodás nélkül csomagolunk, és átlépünk egy határt, hogy ezt megkapjuk. Számunkra fontos, hogy lányunk magyar nemzeti identitásban nevelkedjen, azonban ehhez szükséges egy ilyen közeg is. Attól félünk, hogy ilyen méretű elvándorlás esetében ez Szenttamáson nem fog fennmaradni. És még itt vannak az anyagi szempontok is. Két munkahelyem van, és mégsem tudunk annyit megspórolni, hogy bővítsük a családi házat, vagy a gazdaságban használt régi gépezetet lecseréljem.

Együtt a család

‒ Brigitta, neked mi a véleményed az elvándorlásról?

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ Óvodapedagógusként nem számíthatok állásra Szenttamáson. Nyíltan világossá tették számomra, hogy politikai kapcsolat híján vagy vidéken keressek munkát vagy külföldön. Hatalmas pofon volt ez, már csak azért is, mert még mindig itthon szeretnék maradni. Talán ezért nem folytattam a tanulmányaimat, és nem szereztem meg a mesterfokozatot. Úgy gondolom, hogy ha a meglévő diplomámmal nincs rám szükség a munkaerőpiacon, akkor a mesterdiploma sem hoz hasznot a konyhára. Másrészről, ha nem a hivatásomban kapnék munkát, Kinga lányom részére bölcsődét kell keresnem. Magyar nyelvű bölcsőde Szenttamáson nincs, és ez is megnehezíti részemről a munkavállalást. Könnyebben tudnánk spórolni, ha én is dolgoznék.

Berecz-Gaál Brigitta és Kinga

‒ Mi az, amiből leginkább kiábrándultatok?

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ Folyamatosan csalódunk a korrupt rendszerben. Rendőrségi ügyek, párt- és ismeretségi alapon minden elsimítódik, és itt nem az egyszerű közlekedési szabálysértésekre gondolok. Ezt mindenki tudja. Másrészt hosszú távon nem látok kecsegtető jövőt ebben az országban. 27 éves vagyok, és még hivatalosan egyetlen munkaévem sincs. Krisztián esetében ugyanez a helyzet. A mezőgazdasággal foglalkozóknak évente kb. 90‒100.000 dinárt kell fizetniük a nyugdíjalapnak. Azt halljuk a mostani földművesnyugdíjat ,,élvezőktől”, hogy havonta kb. 20.000 dinárt kapnak a befizetett évektől függően. Ebből van elegem! Vagyis, hogy egy vagyont költünk illetékekre, járulékokra, adókra, közben pedig senki nem kérdezi, hogy honnan, miből fogjuk előteremteni ezt a pénzt. Amikor beszélgetünk másokkal, gyakran elhangzik, hogy nektek milyen jó, hiszen van földetek. Ilyenkor egy hatalmasat tudnék kiabálni, hogy ezt sajnálatos módon örökségül hagyták ránk. Felmenőink rengeteget dolgoztak azért, hogy ezt ránk tudják hagyni, és nekünk egyszer jobb legyen. Ma viszont ott tartunk, hogy ez mellett még máshol is kell munkát keresni, mert csupán ebből lehetetlen megélni.

Berecz Krisztián: ‒ Arra sincs időnk, hogy együtt elmenjünk kirándulni. Ha nagy ritkán szabadnapom van, igyekszem pótolni az elmaradott házkörüli munkát, ami után már túlságosan fáradt vagyok, hogy kiruccanjunk bárhova. Amióta tanulmányaim megszakadtak és munkába álltam, sokszor ünnepnapokon is dolgoztam/dolgozom. Azt látjuk, hogy külföldön minden jobban meg van oldva, nagyobb hangsúlyt kap a család, több idő jut egymásra. Ha megkérdeznék, miért vagyunk még itthon, nem tudnám megmondani. Csak annyit tudok, hogy nem akarunk elmenni. Még nem.

Kinga

‒ Élnek-e közeli ismerősök, rokonok külföndön?

Berecz Krisztián: ‒ Igen, mindkettőnknek vannak rokonai Magyarországon és Németországban is. A közelmúltban a baráti társaságom a szélrózsa minden irányába szétröppent. A barátaim közül, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel nagyon sok jó bulit végigcsináltunk, sokan már más vizeken eveznek. Németországban, Ausztriában, Kárpátalján, Hollandiában és Magyarországon élnek. Büszkék vagyunk rájuk, mert mindannyian feltalálták magukat a messzi idegenben, és pozitív irányban halad az életük. Invitáltak bennünket, találnak munkát a mi részünkre is, menjünk utánuk, de én nem szeretnék más hátán élősködni. Annyi lehetőség van a külföldi munkavállalásnál, hogy az ember egyedül is megindulhat. Csak meg kell indulni, ami a mi helyzetünkben még várat magára, mert a döntést nem tudjuk meghozni. Mármint azt, hogy menni-e, vagy maradni, feladjuk-e az elveinket, vagy várjunk, hátha itthon jobb lesz.

Kinga és unokatestvérei

‒ Mit üzentek azoknak, akik még gondolkodnak: menni-e vagy maradni?

Berecz-Gaál Brigitta: ‒ Ezt nehéz lenne megfogalmazni, mert ilyen jellegű dologban az ember csak önmagára számíthat. Inkább Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versének ránk jellemző sorait ajánlanám: „Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de addig, mint varjú a száraz jegenyén: én itthon maradok.”

 

P. L.

H. F. H.

Fotó: Gaál-Berecz Brigitta

A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg

 

További írások a sorozatból

Vissza a főoldalra