Művelődés

Szenttamas.rs

Főnixmadárként feltámadt csoportokat is láttunk

 

Nagybecskereken, a Szabadság téren tartották meg június 8-án az LI. Gyöngyösbokrétát, a vajdasági magyar néptáncosok fesztiválját. Délben kezdődött a 34 csoport díszfelvonulása a központi sétálóutca egy részén, majd a Nepomuki Szent János templomban, ahol ökumenikus istentiszteleten msgr. dr. Német László megyéspüspök és Kiss Nándor, helyi református lelkész adta rájuk az áldást. Ezt követően a Gyöngyösbokréta hivatalos megnyitóján a házigazdák nevében Tóthné dr. Glemba Klára, a nagybecskereki Petőfi MME elnökasszonya üdvözölte  a résztvevőket és a vendégeket. A csoportok fellépése valamivel 14 óra után kezdődött, és egyórás szünettel csaknem 20 óráig tartott.

Német István, zsűritag

Az idei Göngyösbokrétáról Német István népzenegyűjtő nyilatkozott hírportálunknak, aki 44 éven keresztül volt a Budapesti Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Mint mondta, a múlt század 80-as éveitől Bodor Anikóval közösen sokat dolgoztak a vajdasági népzenei élet felkutatásán, szakmai erősítésén és eredetiségének megőrzésén. Nagyon sok alkalommal volt a Durindó és a Gyöngyösbokréta fesztiváltanácsában, illetve véleményező bizottságában, de szinte az egész Kárpát-medence területére jár hasonló rendezvények zsűrizése, illetve szaktanácsadás szempontjából.

– A Durindó és a Gyöngyösbokréta egy kivételes seregszemle a térségben. Ez az a hely, ahol a csoportok nem versenyeznek, hanem néhány nap alatt bemutatkoznak, és elhozzák egy-egy tájegységnek a szokásait, népzenei elemeit, táncait. És ezért ez egy fantasztikus dolog. Nincs olyasmi, hogy „te nem vagy elég jó”, hanem aki veszi a fáradtságot, hogy dolgozzon évközben, az itt megmutatja, mit tanult meg. Szakmai szempontokat nézve ebbe belefér az is, hogy pl. egyes csoportok gyengébben szerepelnek, vagy az idősek korukra hivatkozva már nem tudnak színpadra állni. A következő évben már azt látjuk, hogy főnixként feltámadnak a leírt együttesek, sőt a szórványban újak alakulnak, és két-három év múlva eljutnak egy olyan szakmai szintre, hogy élvezet látni és hallgatni őket. A kárpát-medencei népzenei seregszemlék, versenyek, bemutatók közül a Gyöngyösbokréta a legmagasabb átlagos színvonalat jelenti. Ezt nem udvariasságként mondom, hanem újra és újra átélem ezt a csodálatos élményt – mondja a szakember.

A kérdésre, hogy mi lenne itt a vajdaságban a tartósabb megoldás, ami a koreográfusokat és felkészítőket illeti, beszélgetőtársunk elmondta, a legfontosabb, hogy mindenütt helyben legyen egy ember, aki minden héten mozgatja, egybetartsa a közösségeket: – A szakmai alap mellett viszont számomra az igazán fontos az, hogy a közös muzsikálás, közös dalolás, közös táncolás alkot és megőriz egy közösséget. Ez pedig nem csak azért fontos, mert itt Vajdaságban a magyarok kisebbségben vannak, hanem azért, mert az ember életében alapvető szükségelet az, hogy legyenek társai és közössége, akire számíthat. És ha minden héten összejönnek, legalább egyszer, együtt dalolnak, táncolnak egy nagyot, előtte vagy utána pedig kipletykálják, megbeszélik, mi történt a faluban. Tehát igazi tagként, közösségként működnek. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy bármi baj van, az egyik ember számíthat a másikra, és ez a legfontosabb – magyarázta Német István.

Gyöngyösbokréta 2014

A kérdésre, hogy hogyan látja a táncegyesületek, zenekarok jövőjét, elsősorban a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen eszközök biztosítását, a népzene szakértője azt nyilatkozta, arról már most gondoskodni kell: – Már a magyaroszági rendszerváltás előtt is sokat utaztam, csoportokkal, együttesekkel bejártuk Nyugat-Európát. Csodálkozva láttam azt, hogy az ottani városokban a  kultúregyesületek havonta befizetnek egy bizonyos tagsági díjat. Amikor a csoportok jöttek Magyarországi fellépésre, a tagok ugyancsak maguk fizették ki a buszjegy árát. Ezzel pedig arra szeretnék rámutatni, hogy ők másként oldották meg az egyesületek pénzelését, mint mi. A mi csoporjaink itt Kelet-Európában ugyanis folyamatosan állami támogatására vártak ahhoz, hogy működhessenek, hogy jól érezhessék magukat, nyugaton viszont egyfajta megbecsülést jelentett, ha valaki tagja lehetett egy amatőr műkedvelő csoportnak. Sem itt Vajdaságban, sem Magyarországon az átlagcsaládoknál nincs meg az anyagi fedezet, hogy a működéshez tagsági díjat tudjanak fizetni az egyesületek. Ezért igenis kell az állami, politikai vagy gazdasági szereplők részéről az anyagi támogatás. Az igazi kánaán viszont az lesz, ha öntudatos polgárként, attól függetlenül, hogy mivel foglalkozom, büszkén meg tudom teremteni azt az anyagi biztonságot, hogy jó énekesként, jó táncosként, zenészként szolgáljak egy közösségnek. Ez nem holnap lesz és nem is öt év múlva, de haladunk feléje. Amíg ez nem teremtődik meg, illetve nem lesz általános gazdasági jólét, addig el kell várni, és számítani kell a különböző alapítványoktól és gazdasági hatalommal rendelkező szervezetektől, személyektől a támogatást. Vajdaság ezt illetően jó úton van. A végén még hozzátenném, nagyon örvendetes számomra, hogy a Durindón és a Gyöngyösbokrétán is  újabb és újabb zenekarok tűnnek fel, pl. éveken keresztül nem láttunk tamburásokat, az utóbbi három négy évben viszont egyre több van belőlük. Hasonló a helyzet a koreográfusokkal is. Mindez viszont csak akkor ér hosszabb távon valamit, ha helyben van egy ember, aki egybetartja a csapatot, amely együttműködik az egész közösséggel, a polgármestertől kezdve a lelkészig, ugyanis a néphagyomány egy nagyon tág fogalom.

 

Paraczky László