Nyárutó Szenttamáson
(2. rész)
A péntek délutáni 34 fokos hőség nem igazán városnézésre alkalmas időpont, viszont azért vágok neki, mert ilyenkor a legkisebb a forgalom, és talán olyasmi is észrevehető, ami egyébként elkerüli az ember figyelmét.
A terv szerint először a városközpontba megyek, és onnan teszek egy kört a településen. Délután fél 3 van, a tuki önkiszolgálónál megáll egy kisbusz, napszámosok szállnak le. Miután a jármű továbbmegy, a szatyrokkal, hátizsákkal felszerelt három asszonyt arról faggatom, nagy-e a hőség a határban, mennyi a napszám, megéri-e dolgozni. Szemmel láthatólag megviselte őket a munka és a meleg, így egyikük kedvetlenül elmondja, paprikaszedésből jönnek. Reggel fél hatkor indulnak, kétszer fél órás pihenővel délután 2 óráig dolgoznak. Nehéz a munka, cipelni kell a paprikás zsákokat, kizárólag lehajolva lehet dolgozni, a napszám 1800–2000 dinár. Az a szerencse, hogy a gazda tartálykocsiban több alkalommal visz nekik friss ivóvizet, mert az itthonról vitt víz pár óra alatt felmelegszik, vagyis ihatatlan. A paprikaszedés után a répaföldekre mennek, ahol sarlóval vágják a méteres gyomot, azt követően pedig káposztaszedés lesz: − Csak egészéges legyen az ember, nem kell megijedni a munkától. Hetente kapjuk a napszámot, szombaton csak délig dolgozunk, a vasárnapunk szabad – mondja a fáradt középkorú nő. Miközben a paprikáról és annak minőségéről beszélgetünk, feltűnik egy tábla: Csöves paprika eladó, az ára 60–100 dinár. Közben cefreillat érződik, a közeli udvarban teljes gőzzel üzemel a mobilkifőzde. Több száz éves hagyomány elevenedik meg előttem: a nyáron összegyűjtött gyümölcsből kiváló minőségű pálinkát készítenek a szenttamásiak. Nem eladásra, csak saját részükre. Azelőtt ugyan nem voltak ilyen vontatható, házhoz járó mobil kifőzdék, hanem egy tucat legális kifőzde üzemelt éjjel-nappal. De ez már egy másik történet.
A városközpont felé tartva a Sárgakút környékén készítek néhány fényképet. A kút előtt két ember ül a padon, beszélgetnek, közben pedig egy idős néni érkezik, teletölti gyógyvízzel a kosarában lévő üvegeket. Innen a néhány évtizeddel ezelőtt még nagyon jól működő vágóhíd felé veszem az irányt. Útközben odaszólok a Jovan Popović és a 9 Jug fivér utca sarkán álló ártézi kútnál játszó három gyereknek, hogy ne igyanak a vízből. Sehol sem írja, hogy a víz nem iható, de azt sem, hogy igen. A vágóhíd mellett tekerve a Krivaja felé igyekszem, miközben két kutya hangos csahogással rohan felém. Ezért inkább megfordulok, nem jutok el a település szélén álló hídig. Visszakarikázok a katolikus templomhoz. Meglepődve tapasztalom, hogy a zöld övezetet teljesen rendbeszedték, a füvet lekaszálták, elszomorít viszont, hogy a templom és az út közötti vizesárok tele van szeméttel. Megállok, fényképezek, majd a templommal szembeni parkolón áruló emberrel váltok néhány szót. A görög- és sárgadinnye mellett krumplit, vöröshagymát árul, és mint mondja, ez már mindenből az utolsó szedés. A kis teherautón alig van már áru, lassan mind elviszik. A görögdinnye kilóját 35 dinárért adja, a sárgadinnye darabja 100–150 dinár. 5 kg krumpli 250, 50 kg viszont 400 dinár. A vöröshagymát 5–10 kg zsákokban árulja, 40 din/kg. A kérdésre, hogy szabad-e fotózni, bólint.
(folytatjuk)
Paraczky László
