Szenttamáson is bemutatták Paskó atya szakácskönyvét
Öt nappal a karácsonyi ünnepek után a helyi Zsebszínházban nem mindennapi könyvbemutatót szervezett a VMSZ Női Fórum szenttamási szervezete. Az est vendége a kelebiai plébános, karnagy és szakács, Paskó Csaba volt, aki nagy érdeklődés mellett Paskó atya konyhája - Bácska íze című, második könyvét mutatta be.
Paskó atya, aki egyébként Grazban a zeneakadémiát is elvégezte, bevezetőjében elmondta, gyermekkori álma volt, hogy szakács legyen, de nem jött össze a dolog, így lett elsősorban pap, másodsorban pedig zenész. Tekintettel arra, hogy az ember szinte soha nem adja fel gyermekkori álmait, a Kelebián szolgálatot teljesítő atya végülis 40 éves korára megszerezte az ún. „bakancslistán” szereplő szakácsdiplomát, ami egyúttal azt is jelenti, hogy immár nem amatőrként, hanem profiként tudta kiadni 2015-ben második szakácskönyvét. Mint mondta, nem áll meg, máris tervben van a könyv folytatása.
− Karmesterként működtem sokáig, viszont idehaza sosem lehet tudni, hogy mikor van és lesz kultúrára pénz és mikor nem. Főleg az a fajta zeneművészet, amivel én foglalkozom, nem egy igazán túltámogatott kulturális irányzat Szerbiában, ebből kifolyólag engedtem meg magamnak azt, hogy a hobbimmal, a gasztronómiával is többet foglalkozzam. 2010‒2011-ben, miután a kelebiai plébániára kerültem, közösségépítés eszközeként is felhasználtam a vacsora-vendégeskedést, mert meggyőződésem, hogy azokat az embereket, akiket közelebb szeretnénk hozni magunkhoz, elsősorban az asztalunkhoz kell leültetni, és megosztani velük a vacsorát. Ezt a „módszert” használták a történelem folyamán a hadvezérek is, akik azt mondták, ha valakivel valamit el akarunk fogadtatni, azt nem a zöld, hanem a fehét asztalnál kell megtenni. A gyermekkori hobbimat a pasztorációs munkába belekapcsolva elérkezettnek láttam a pillanatot a gasztronómia területén való kibontakozásra. Úgy éreztem, inkább ebbe fektetem a bennem felgyülemlett energiát, mint a zenekultúrába. Az elmúlt 5-6 évben nagyon sokat fektettem ebbe a történetbe. A dolog ugyanis már nemcsak olyan értelemben jutott el a hívekhez, hogy jók az atya főztjei, hanem egy szakácsdiploma után immár egy könyvbe is gyűjthettem mindazokat a recepteket, fogásokat, tapasztalatokat, amelyeket évek során ki is próbáltam – magyarázta Paskó atya. Mint mondta, a könyv nemcsak receptek gyűjteménye, hanem a vendéglátásról, az ízek és fogások találkozásáról is olvashatnak benne az érdeklődők. A történethez tartozik az is, hogy a Szabadkán kiadott szakácskönyv első kiadását mindössze három hónap alatt szétkapkodták, vagyis egy figyelemreméltó, nemcsak hétköznapi recepteket tartalmazó könyvről van szó.
− A gasztronómiának nemcsak közösségteremtő és közösségépítő, hanem a kisebb családok esetében szorosan összekapcsoló szerepe is van. Az, amit Nyugat-Európa régen elveszített, amire közben Magyarországon is rájöttek, hogy hihetetlenül felgyorsult világunkban elvesznek a családok. Elveszik az a bizonyos együtt ebédelünk,együtt vacsorázunk,találkozunk gondolat, amely eggyé teszi a családot, a közösséget, ugyanakkor a plébánián is fel lehet használni. Nagyon fontos például az a gasztronómiával szorosan összekapcsolt közösségi együvé tartozás, amelyet már a gyerekek is megéreznek és megtapasztalnak, mégpedig olyan módon, hogy egy-egy nyári tábor után lejönnek a kelebiai plébániára, ahol együtt dagasztjuk a pizzatésztát, kemencében sütünk, kukoricát főzünk, közben pedig labdázunk és játszunk. Ez a fajta közösségépítés azután belekerül a pasztorációs munkába, de a gasztrokultúrába is – ecsetelte az atya. Hozzátette, nem kevésbé fontos, hogy ilyen módon is sikerül tudatosítani az itt élő vajdasági emberekben azt, hogy nem biztos mindig külföldön van a boldogság. Nem biztos, hogy itthagyva a bácskai zsíros, fekete termőföldet, jobb elmenni Angliában mosogatni vagy Németországban beállni szakácssegédnek. Nagyon fontos számunkra, hogy itthontartsuk fiataljainkat, és minden ilyen kezdeményezést támogatni, segíteni kell.
‒ Bátorítani kell őket, és kedvet adni nekik, hogy egy-egy tanyán vagy kisebb birtokon az ember újra tudja gondolni az életét itt Bácskában. Külföldön sem könnyebb, de itthon is csak kemény, kétkezi munkával tudjuk elérni, amit például a franciák a sajt és borkultúra megteremtésével már több évszázados hagyománnyá teremtettek. Ilyen irányban kellene gondolkodnunk, előrelépnünk és előrehaladnunk. A szakácskönyvben ez is benne van, mint ahogyan az is, hogy az, ami nekünk itt Vajdaságban van, azt sokkal jobban meg kellene becsülnünk. Akár a tejtermékek, sajtok készítéséről, vagy az itthoni földben termő gyümülcs még hatékonyabb, ésszerűbb kihasználásáról van szó. A könyvem egyik fejezetében a bor és a borkultúra is szerepel, a következő könyvemben pedig többek között a pálinkakultúrával szeretnék foglalkozni, ugyanis mi egy nagy pálinkafogyasztó nemzet vagyunk, azonban úgy érzem, ezzel kapcsolatban még nagyon sok mindent megtanulhatunk. Adva vannak tehát a lehetőségek, amelyek sokszor korlátlanok és határtalanok. A gasztronómia egy kiaknázatlan potenciál, amely egyelőre sem a vendéglátásban, sem a professzionális vendéglátóiparunkban mindmáig sajnos nem jelent meg. Pedig előttünk van, hiszen majdnem minden megterem a kertünkben, csak le kell hajolni érte, és máris lehetne egy pici gazdálkodást teremteni belőle, amit idővel növelni, bővíteni lehet, akár vállakozássá is nőhet. Miért ne lehetne valakinek saját kis borászata, pálinka- vagy éppen lekvárfőzése, savanyúság termelése? Ezek ugyan egyelőre csak apró mozaikkockák, de később ebből a képből össze lehetne rakni a vajdasági magyar itthonmaradás struktúráját, amelyben a gasztronómiának is fontos és kimagasló szerepe lehetne – mondta Paskó atya.
Paraczky László
