Barangolások

 

Pókhálós fecskefészek

A reggelből délelőttbe futó időszakban százméterenként és folyamatosan jelennek meg a délibábok a forró bánáti aszfalton. Jobbról és balról is megsárgult legelők, rengeteg szarkaláb és meglepően sok gólya teszi kissé élvezetesebbé az amúgy nem túl hosszú távot  Versec és úticélunk, Udvarszállás között. Miközben az út minősége egyre rosszabb, a főútról balra kanyarodunk, itt pedig a folt hátán folt, a kátyuk miatt is csökkenteni kell az amúgy is alacsony sebességet. Gólyák serege és tehéncsorda fogad bennünket az egykor színmagyar falu bejáratánál. Látjuk a templomtornyot, egyik kocsi megáll, a másik továbbmegy. Fotózunk. A túloldalon egy öreg, máladozó falú templom áll. Később a helyiektől megtudjuk, elkezdődött a felújítása, a falakat elszigetelték, de leálltak a munkálatokkal, elfogyott a pénz...

A falut egyetlen utca szeli ketté, mint mondják, alig 100 ház van, kényelmesen ellátni az egyik végéről a másikra. Megállok a sarkon, 59 házat sikerült megszámolnom. Az útkereszteződésnél van a helyi közösség épülete, és minden sarkon kereszt áll. A nyugati oldalon éppen akkor jönnek át a tehenek az úton. Egyesével. Hogy ez miért van így, fogalmam sincs, talán odafigyelnek a közlekedésre. Ahogy kivettem, ez egy másik csorda. Harminc tehenet megszámolok, többre már nincs időm, mert úgy érzem, a déli hőség azonnal odaragaszt az aszfalthoz. Hűvöst keresek. Az egyik saroki ház előtt nagy fenyők, előttük egy idős néni ül az utcán. Őt nem zavarja a hőség. Viszont csodákozik azon, honnan jött a két ismeretlen kocsi, és mit akar ez a sok ember (újságíró) itt. Hiszen ebben a faluban már 50 éve semmi említésre méltó dolog nem történt. Kivéve az új templom felszentelését. Miközben Kucsera Józsefet keresem, kiderül, hogy a faluban nagyon gyakori a Kucsera vezetéknév, és Józsefből is kettő van. Ráadásul egy utcában, egyoldalon laknak. Végül az egyik szomszéd segítségével megtalálom a zöldre meszelt, tipikus falusi házat. Házigazdám elmondja (elismételi), itt ugyan semmi érdekes dolog sem történt már nagyon régóta, viszont a vert falú előszobában folytatott, csaknem két órás beszélgetésből kiderül, akár egy könyvet is lehetne írni a faluról, a bánsági végeken élő, érdes kezű, szorgalmas magyar parasztemberekről. Mert ők itt szinte kivétel nélkül mezőgazdasággal, emellett konyhakertészettel foglalkoznak.

 − Más megélhetési lehetőség nincs. Vagy túrod a földet, vagy elmész innen. Nem sokan mentek el eddig. Illetve, nem mentek, csak a temetőig vitték őket. A fiatalok, azok inkább mennek, de közülük is többen maradnak, mert kiskoruktól beleszagoltak ebbe a szikes bánáti földbe, a szülőktől, nagyszülőktől örökölték a paraszti munka minden velejáróját és a  termőföldet, a műveléséhez szükséges eszközöket is. Itt nincs más, dolgozni kell. Én is ebben nőttem fel, ebben is halok meg. Dolgozni már nemigen bírok, kiadtam a földet bérbe, de van jószág, méhek, ezt csinálom, amig csak járni tudok. Mert folyamatosan mozogni kell. Ha nem dolgozol, berozsdásodsz, utána meg jönnek a betegségek, ami gyorsan elviszi az embert. Ezért kell mozogni. A munkától még soha senki sem lett beteg – jegyzi meg mosolyogva  beszélgetőtársam. Amúgy nagy darab ember, arcán a bánáti forró nap és a Kossava mély barázdákat szántott, közel jár  a hetvenhez, de korát meghazudtoló frissességgel jár. Kortyol egyet az ásványvizes poharából, kézfejével megtörli a száját, és hümmög egy nagyot. Mintha egyébe jutott volna valami. De nem mondja ki, más irányba tereli a beszélgetést.

− Az apám meg az öregapám a paraszti munka mellett méhekkel dolgozott. Sehova sem vitték a kaptárokat, itt vannak az udvarban. Valamikor ötven is volt, de ma már csak három méhcsaládra maradtam. Nem vesződöm velük tovább. Ennyi nekünk elég. Apám valamikor évente öt alkalommal pörgetett, én már csak egyszer-kétszer. Hogy miért? Mert sok a méreg, minden mérgezett. Volt olyan év, hogy mind egy szálig elpusztultak a méhek. Pedig csak napraforgó van itt a közelben, meg a réti virág, de abból meg sok. Ezt gyűjtik be, sokszor annyit összeszednek, hogy még télire sem kell etetnem őket. Aztán meg, hirtelen jön egy betegség, és elpusztulnak. Évi hat-hét alkalommal füstölni muszáj őket variola ellen. Ez borzasztó! Valamikor itt annyi méz volt, hogy fél Bánátot elláttuk vele, ráadásul sehova sem vittük árulni, eljöttek érte a házhoz a kupecok. Azonnal kifizették és vitték. Évente többször is. Szép pénz volt az akkor – sóhajt egyet József gazda, közben megemeli kék színű micijét, és zsebkendőjével letörli a verejtéket kopaszodó homlokáról. Ezekután egy fél órás előadás következik a méhcsaládokról, a dolgozó és nemdolgozó méhekről, a kaptár ajtajánál lévő „őrökröl”, a pörgetésről, a propolisz jótékony hatásáról stb. Odafigyelek, hiszen olyan szakértővel van dolgom, aki ezt a tudományt nem a könyvekből, hanem a mindennapokból, és az ősöktől kapott információk, gyakorlatok alapján sajátította el. Megiszunk újra egy-egy pohár vizet, majd témát váltunk.

− Nem bírom a földet művelni tovább, belefáradtam. 14 hold van, kiadtam bérbe. Az asszonnyal kapunk egy kis nyugdíjat, ebből éldegélünk. Itt a  sok baromfi, a nagy kert az udvar végében, nem unatkozunk öregkorunkra sem. Mert mi ugyan semmit nem szoktunk venni, mindent magunk termelünk meg. Élelmet se, italt se. Bolt nincs a faluban, kocsma se, pék se. Ide a sarokra megyek ki kenyérért, minden reggel jön 8-kor a kenyeres kocsi. A többit megtermeljük itthon. Tele a hűtő, van gyümölcs, baromfi, friss tojás, de bor is, pálinka is – sorolja József gazda. Közben körbevezet az udvaron. Mellénk szegődik barna szőrű vadászkutyája, éberen követi gazdájának minden mozdulatát. Hatalmas gazdasági udvar régi épületekkel, de takarosan rendbe téve, felseperve. Látszik, hogy szorgalmas emberek laknak itt, hiszen valamikor azt mondták, az udvar a házigazda tükörképe. Az első udvarban mellék- és főépület, a bejáratnál rendezett virágoskert. Az alsóépület mögött féltetejű eresz, alatta rengeteg kaptár. A folytatásban egy nagy góré áll (errefelé ambárnak nevezik), alatta az egyik ólban pulykák, a másikban két hízó. Az első és hátsó udvart elválasztó kerítés mögött egy kisebb góré, mellette egy nagy, felborított csónak. A házigazda elmondja, annak idején ezzel járt le a Karasra horgászni. Szabadidejében horgászott meg vadászott, ez töltötte ki az életét.

− Nagyon szerettem horgászni. Most is szeretek, de már nincs hal a Karasban. Még béka sincs benne már. Tudod miért? Mert belemossák a permetezőket. Össze is szólalkoztam az egyik falubelivel a tavasszal, mert belemosta a permetezőt a vízbe. Mondtam neki, hogy vegyen ki vederrel vizet, aztán vigye arrébb traktorral a permetezőt és a földre mossa ki, ne a vízbe. Még össze is vesztünk ezen, hogy mit okoskodom. Ezekután nem kell csodálkozni, hogy nincs hal se, de még béka sem a Karasban. Ugyanez a helyzet a vadászattal is. Valamikor minden családban volt egy vadász a faluban, több, mint 100-an voltunk. Ma már csak 22 tag van. Lőni sincs mit, hiszen a vad is megeszi a vegyszerezett magot vagy növényt és elpusztul. Saját magunkat teszük tönkre, mérgezzük, amit csak lehet. Hogy miért? A csoda tudja. Ilyen lett a világ. Az a baj, hogy már nem tudunk tenni semmit, a régi világot visszacsinálni nem lehet – mondja. Közben újra sóhajt egyet, rövid szünet után folytatja:

− Tudja, annakidején, ha csak tehettem, kimentem horgászni. Hiszen itt a folyó, alig néhány száz méterre. De volt ám hal is! Fogtam egyszer egy 70 kilós harcsát, alig vettem ki a vízből. A szájába nyúltam könyékig, úgy húztam bele a csónakba. Éles, apró fogaival lenyúzta a bőrömet is, egészen könyékig. Látod, még mindig megvannak a forradások a hal fogaitól. Fogtam már 30 kilós nagybajúszút is, de tízkilósakat, többet is. Volt itt akkoriban 20-30 fajta hal is. Ponty, dévér, csuka. Annyit fogtam egy nap, hogy alig tudtam hazahozni. Ma már nincs hal, a folyó is lassan kiszárad, csak az iszap maradt. Valamikor olyan tiszta volt a Karas vize, hogy csak meríteni kellett belőle, és ott a parton mindjárt odatettük a bablevest. Mikor meg már fogtunk halat, akkor halászlét főztünk. Inni lehetett azt a vizet, gyerekkoromban ittuk, fürödtünk benne. Hol volt még akkor a vízvezeték? – kérdezi  merengve József gazda.

Közben megmutatja a kertet. Valóban nagy terület, van vagy fél hold, és mint mondja, itt mindent kézzel ültettek és szedtek fel. Száz, sőt kétszáz évvel ezelőtt is így csinálták, akkor is, ma is megterem minden, ami a konyhára kell. A paprikától kezdve a hagymán át a sárga és fehérbabig. A nemrégen lefejezett mák szára áll még, a felszedett krumpli szára gondosan összerakva kupacokba, az uborka a tűző napon megsárgult ugyan, de tök még akad néhány, sőt dinnye is. A szebb napokat is látott léckerítésnél megállunk, a kutya csahol egyet az éppen kisurranó cicára. Megnézzük az öreg szőlőtőkéket, amelyeket gyerekkorában saját kezűleg ültetett, de van közöttük olyan is, amit a nagyszülők dugtak le a földbe, és még mindig terem. Bor, pálinka készül ebből, nem is akármilyen, hiszen Európa egyik leghíresebb bortermelő vidékén vagyunk.

 Visszafodulunk. Csak most derül ki, milyen sok gyümölcsfa van az óriási udvarban és a ház körül. Alma, sziva, ringló. A kerítéstől nem messze egy terebélyes diófa áll a szilvafához hasonlóan roskadásig tele terméssel. Józsi bácsi saját kezűleg ültette (ezt is) annakidején.  Balról birsalmafa áll, a túloldalon egy kiszáradt szilvafa várja, hogy összevágják tűzre. A házigazda elmondja, belecsapott a villám a tavasszal, és derékba törte. Pedig minden évben jól termett. De sebaj, van még legalább öt szilvafa. Lesz pálinka az idén is, mert mit csináljunk ennyi gyümölccsel? Valamennyit kifőzünk lekvárnak, kompót is lesz, a többi megy pálinkának – mondja.

Megnézzük az istállót is. Igazi, vályogból épült, tágas istálló, kétoldalt szénával megrakott jászolok. A sarokban katonás rendben néhány zsák krumpli és vöröshagyma, a falon paprika és fokhagymafüzérek, bekészítve tehát a télirevaló. A menyezettartó gerendánál négy fecskefészket számolok meg. A kérdésre, hogy járnak-e még vissza a fecskék, a gazda szomorúan mondja, hogy amióta a teheneket eladta, azóta csak pókháló van a fészkekben. Széles létra áll az istálló közepén, ezen hordták fel valamikor a szénát és a kukoricát a padlásra. Kosárral. Beszélgetőtársam elmagyarázza, valamikor kézzel törték a kukoricát, utána kivágták a szárat. Egy lovaskocsira kb. 40 kosár kukorica fért fel, ezt hazahozták, újból kosárba szedték és felhordták a padlásra, a szárat pedig kúpokba rakták az udvaron. Így hetekig, néha hónapokig húzódott a kukoricatörés, de nem siettek vele az emberek. Sehova sem siettek, mégsem késtek le semmiről.

− Ma már 16-17 kiló kukoricát vetnek holdonként az emberek. Hiába magyarázom, hogy ez a mi szürke bánáti földünk nem bírja a sűrű vetést, besül a termés, elég ha 10-12 kilót vetnek. Amikor lóval vetettünk, csak két sort fogtunk egyszerre. Ott minden 40-50 centire ment a szem. Ha sűrűbb lett, kapáláskor megritkítottuk. Akkor lett rendes, nagy cső kukorica, az volt az igazi termés. A kapálás nagyon fontos munka volt ám, mert gaz akkor is nőtt. Sőt, talán több is volt, mint manapság. De már évek óta nem kapálnak az emberek, inkább vegyszert szórnak. Ez kényelmesebb.

− Sokszor 16 tehén is volt ebben az istállóban egyszerre, négy ló, csikó. Ezeket mind egyedül elláttam, etettem, bealjaztam, megfejtem. De nemcsak nálunk voltak tehenek, hanem szinte minden háznál a faluban, legalább három darab. Hetente vitték az itteni asszonyok a túrót, tejfelt a verseci piacra, a faluból egész busz indult velük, visszafelé meg semmit sem hoztak, hiszen mindent eladtak. Megvette a városi nép, mert innen minden portéka friss állapotban került ki a piacra. Abban az időben a kútból húztam a vizet a jószágnak, láncra akasztott vederrel, 8-10 méterről. Néha 40 vederrel is felhúztam egymásután. Gondoljon csak bele, milyen munka volt az. Mert a jószágot etetni, itatni, fejni kellett. Itt nem volt ünnep meg hétvége. A fűszénát meg a lucernát is magam kaszáltam, volt olyan nap, amikor 4 holdnyit is levágtam. Összegyűjtöttük, télen a kukorica meg a szár mellett azzal etettünk – magyarázza a gazda. A szárízíkkel meg fűtöttük a kemencét. De rég is volt, talán igaz sem volt – mondja. Közben meg újra iszunk egyet, felidézzük a régi aratásokat, a kaszást a marokverővel, a végtelen búzarendeket, a dübörgő aratócséplőt hatalmas kerekeivel, amely működésekor 12-18 ember dolgozott folymatosan azon, hogy minél előbb a padlásra kerüljön a kenyérgabona.

Fogy az ásványvíz, a szúnyohálós ajtó előtt a kutya türelmesen várja, hogy befejezzük a beszélgetést. Amikor kilépek az ajtón, még egyszer jól körülszagolja a nadrágomat, majd a farkát csóválva vakkant egyet, amikor a fal tövében békésen alvó cicák felé irányítom a fényképezőgépet.

A távolban aranykoronggá változott nap alsó széle már összeér a földdel, legfényesbb bolygónk nemsokára eltűnik a láthatáron, de a levegő továbbra is forró, a fákon még a levél sem rezdül. József gazda egészen az utca közepéig elkísér, közben mentegőzik, hátha valami fontos kimaradt a beszélgetésből, vagy elfelelejtette megemlíteni. Újra hozzáteszi, ebben a faluban az elmúlt 50 év alatt semmi különös sem történt.

 

Paraczky László