Káich Katalin
Útközben, 165.
Ha jól emlékszem, a farsangi bálak sohasem tartoztak a kedvenc időmúlatásaim közé. Mellesleg nagy élvezettel olvastam gimnazista koromban a kortársai által magyar Rousseau-nak nevezett Csokonai Vitéz Mihály komikus eposzát, a Dorottyát, s ha nem tévedek, a Мagyar Тelevízió is készített belőle egy tv-játékot kiváló színésznők/színészek közreműködésével. Boldog idők, amikor még a kulturális értékteremtés, nem pedig a népbutítás eszköze volt a varázsdoboz! Mindez pedig azért jutott eszembe, mert szándékom ellenére az idén mégiscsak kijutott nekem is egy szeletke farsangolás, s meg kell hogy mondjam, kellemes időtöltés lett az eredmény.
A történet pedig a következő. A szenttamási épületek neobarokk díszítményeiről készített fotókiállítást kellett megnyitnom először Kiskunhalason, majd pedig a Budapesthez közeli Újhartyánban. Hogy emlékezetes marad számomra a két kiállítás megnyitó mindenekelőtt annak köszönhető, hogy ismételten beigazolódott, miszerint a kultúra összekapcsolja a különböző térségekben élő közösségeket különös tekintettel az egykori együttélés következményének a viszonylatában. A valamikor összetartozott területeken kialakult kulturális örökség a megváltozott geopolitikai viszonyokat követően is tartalmaz olyan alkotóelemeket, melyek a ráismerés erejével tartják életben az egybefonódás emlékét. Kiskunhalason pl. éppen egy olyan épületben tartottuk a Gion Nándor Emlékház rendezvényét, melynek neobarokk díszítése a hazaérkezés érzését váltotta ki belőlem. Azt viszont még véletlenül sem gondoltam volna, hogy az Újhartyánnal való találkozás szintén közös múltbéli eseményekre figyelmeztet majd. Annyit tudtam róla, hogy a 18. században sváb telepesek hozták létre a nevezett helységet, meg azt, hogy Magyarország Európai Unióhoz való csatolása tudatosította a helybeliekben a németországi eredet tényét, s innentől kezdve az elvándorlás okán kihaláshoz közeledő település megtalálta a folyamat leállításának módját, miután felvette a kapcsolatot, úgymond az őshazával. Ma már az ország sváb nemzetiségének egyfajta központjaként működik a község. A napenergia felhasználásával fűtött új óvodában még sókamra is található, modern iskolaépületben tanulnak a diákok, hamarosan középfokon is, s a művelődés számára felújított régi épület különféle összejöveteleknek ad otthont. A Szép utca közepén fasor választja szét a két közlekedési sávot, s a takaros házak között a hagyományőrző régen építettek is megtalálhatók.
S hogy megismerkedvén a vendéglátóinkkal miért éreztem újból a néminemű összetartozás meglétét, elmondom. Az újhartyániak megkülönböztetett tisztelettel emlékeznek meg arról a gróf Grassalkovich Antalról, aki a 18. század egyik legsikeresebb életpályáját futotta be, s lett magas rangú főúri hivatalnoka a Habsburg Birodalomnak. A vagyontalan nemesből az ország negyedik legnagyobb magánbirtokának a földesuraként emelték gróffá, de ő volt az egyik szervezője az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen lejátszódott híres-neves jelenetnek, amikor a magyar nemesség „életünket és vérünket!” felkiáltással esküdött hűséget Mária Teréziának. A kamarai birtokok igazgatása is az ő feladatai közé tartozott. Elnöke volt tehát annak a hivatalnak, mely a tervszerű telepítéseket irányította a törökök alól felszabadult területeken a zentai csatát követően. A mai Vajdaság nagy része az ő idejében lett otthonává a szerbeknek, magyaroknak, dalmatáknak, németeknek, románoknak, ruténeknek, szlovákoknak s néhány spanyol meg francia családnak.
Az újhartyániak elei is neki köszönve érkeztek Pest alá, hogy a közöttük gondosan felosztott földterületek birtokosaiként új otthont építsenek családjaik számára. Hát ezért tartják nagy becsben Grassalkovich Antal emlékét. Nekem pedig az elmondottak után a zombori Grassalkovich-palota jutott eszembe, mely még mindig hősiesen áll ellent az idő vasfogának, s remélem, megőrzéséről is gondoskodik majd a mostani városvezetés.
S merthogy a farsangi mulatságok felemlítése volt írásom kiindulópontja, a történetet illik befejezni. A szenttamási rendezvényt követően ugyanis vendégei lettünk az újhartyáni sváb bálnak is. Megrendezése 1990-ben vette kezdetét. Sokan népviseletbe öltözötten érkeztek a táncmulatságba. A vendégeket az előcsarnokban fogadták a mosolygós házigazdák. Mi hölgyek egy-egy szál fehér rózsát kaptunk, s ha kedvünk tartotta, egy-egy kupica pálinkát is felhörpinthettünk az érkező férfi vendégekkel együtt.
Az esti rendezvény meggyőzött arról, hogy igenis lehetséges a közösségi élet helyreállítása, s benne az összhang megteremtése a fiatalok bevonásával együtt, s hogy az egymásközti emberszabású kommunikációt semmivel sem lehet helyettesíteni.
Forrás: Magyar Szó (Kilátó melléklet), 2015. február 21‒22.
