Vélemény

 

Merre tart a szenttamási magyarság?

Ha röviden válaszolnánk a kérdésre, talán úgy fogalmazhatnánk, aki valamerre tartott, az már elment, akinek van miért és van miből megélnie, az maradt. Persze, itt vannak az idős háztartások is, amelyeknek végképp nincs más választásuk.

Ha viszont apróra boncolgatnánk a dolgokat, több olyan változat is előbújik, ami ugyan nem célegyenes, de a pénz és idő függvényében valamerre emelkedik vagy lejt a lineáris görbe. Közben pedig kivillannak egyes dolgok, amiket a szenttamásiak, ha másért nem, akkor megszokásból folyamatosan „meleg” témaként tartanak számon. Már aki. Ugyanis a legutóbbi választáson való részvétel alkalmával (újra) bebizonyosodott, hogy a település magyar nemzetiságű polgárai bizony nem hisznek a politikusoknak, még kevésbé a médiának. Egy dologban hisznek, mégpedig abban, amit látnak. Na meg, amit a szomszéd mond, azt sem kell szőnyeg alá söpörni.

Szűkebb környezetünkben valahogy megszokottá vált a panaszáradat, amely persze folyamatosan és kivétel nélkül árad nemzettársaink, a szomszédok, barátok, rokonok felé. Mert túl kicsi lett a bőrünk, hogy beleférjünk, kihíztuk a nadrágot, kinőttük a kisautót, de bizony sokunknak egyszerűen nem adatik meg a jobb életre virradás lehetősége. Olyankor mindig elfoglaljuk magunkat és kezeinket azzal, hogy a zsebkendőhöz nyúlva törölgetjük könnyeinket, megírjuk a határon túlra költözött családtagjainknak, hogy mennyire nehéz helyzetben élünk, bizonytalan a holnap és a jövő, és egyre inkább sokasodnak a sírhantok a rajcsúri katolikus temetőben. Nem tudjuk, meddig lesz még magyar óvodai, iskolai tagozat, mint ahogyan azt sem, hogy hányan maradtunk, és mikor áll le az elvándorlás Szenttamásról.

Bár minden kérdésre már eleve megvan a válasz, nem akarunk erről tudomást venni, mert mindig könnyebb mártírkodni, mint tenni valamit a közösségért, a holnapért. Könnyebb megszólni, kritizálni vagy éppenséggel leköpni azt, amit a másik csinál, mint a még ittmaradt magyarok érdekében megfontolt, konkrét lépéseket tenni. Valahogy ezt szoktuk meg, ezt látjuk, tapasztaljuk már évek óta. De mivel (egyelőre) még nem érezzük a súlyát, inkább mindenki csücsül a babérjain, és hallgat. Jobbik esetben elfordul, vattát tesz a fülébe, és kizárólag saját családja, gyermekei érdekeit szem előtt tartva gyarapítja meglévő potenciálját. Mert ugye nem minden a pénzben van, de a legtöbb dolog azért mégiscsak pénzfüggő. Akár a tekintély árán is. Meg aztán, kinek és minek számít itt tekintély és a becsületes munka, amikor egy kicsit erősebb „hátszéllel” sokkal könnyebb élni? Arról pedig, hogy mi lesz a közösséggel, hogyan alakul a sorsunk, úgyis felsőbb körökben döntenek, mondja néhány polgártársunk.

Intézményeink, egyesületeink a krónikus pénzhiány ellenére is működnek, és községünkben nem állt le a magyar kulturális, művelődési élet (sem). Sokszor a semmiből, de azért megvannak a rendezvények, eredmények, elismerések is születnek. Évfordulókra emlékezünk, könyveket adunk ki, templomba járunk ugyanúgy, ahogyan azt elődeink tették. Igaz, a politika (még most is) mindenbe beleszól, de a kisebb súrlódások, félremagyarázások ellenére is még működőképes a rendszer. Hogy meddig, azt (még) nem tudjuk. Mint ahogyan azt sem, hogy mi lesz velünk holnap, holnapután.

Egy dolgot meg kell jegyezni a választások kapcsán. Mégpedig azt, hogy az elmúlt vasárnap történt szavazáson megoszlottak a magyar szavazatok. Nem hivatalos források szerint mintegy 1200‒1300 magyar polgártársunk járult az urnák elé. Ha azt vesszük alapul, hogy a legutóbbi népszámláláskor (2011-ben) közel 3400 polgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek, és közben már vagy 500‒700 polgártársunk költözött ideiglenesen vagy tartósan külföldre, ez azt jelenti, hogy a szenttamási magyarság megközelítőleg 50 százaléka járult az urnák elé. Ebből az egyedüli magyar lista a községben csupán 400 szavazatot kapott. A VMSZ szenttamási tisztségviselője szerint ez egyenesen vereségnek számít. A kilenc lista közül több helyen is szerepeltek magyar jelöltek, akik a belgrádi pártok, illetve polgárok csoportjainak érdekeit képviselve jelöltették magukat. Ők vitték volna el a megmaradt 800‒900 szavazatot, vagy pedig maguk a listák?

Talán majd egyszer erre a kérdésre is megtudjuk a választ. Mint ahogyan arra is, hogy a szenttamási magyarság mit szeretne, hogyan szeretne élni, milyen intézmények fontosak a számára, és hogyan képzeli el a jövőt. A következő választásokig  talán eldől.

Paraczky László