VÉGEL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE
76. születésnapja alkalmából köszöntjük Végel László Kossuth-díjas írónkat, Szenttamás díszpolgárát. Isten éltesse sokáig erőben, egészségben!
Végel László
A vándorbotról
„Még Újvidéken kezdtem olvasni Kertész Imre önéletrajzi interjúját, a K. dossziét, és Budapesten fejeztem be. Az utolsó lapokon feltárja az író, hogy felesége javaslatára azért költöztek egy berlini “munkalakásba”, mert remélték, hogy idegenben talán jobban meg tudja találni az íráshoz nélkülözhetetlen belső szabadságot.
Vonzó gondolat, főleg a berlini utam előtt.
Idegenből nézni vissza az idegenre!
Ezzel nem kívánok panaszkodni az idegenségre, mivel eléggé otthonosan érzem magam benne. Nem a hiányérzet a kínos, inkább a többlet súlya okoz gondot. Igazából az elejétől a végéig e gondolat vonzáskörében éltem, hiszen gyerekkoromban szüleim szövögették a tervet, hogy legjobb lenne Kanadába vagy Ausztráliába kivándorolni. Évekig dédelgették magukban a vágyálmot, ám soha sem hozták meg az életüket megváltoztató nagy döntést. Elemi iskolásként otthon kíváncsian hallgatóztam, ha erről a témáról beszélgettek, időnként számon kérően felkaptam a fejemet, mivel rádöbbentem, hogy a szépreményű vágyakozásból nem lesz semmi. Ám sohasem mertem megkérdezni, hogy miért nem indulunk végre. Úgy éreztem, hogy számonkérésemmel megbántom őket.
Ma sem tudom megfejteni, hogy mi tartotta vissza őket.
Többször gondoltam rá, hogy azért hoztak meg minden áldozatot, hogy Szenttamásról az újvidéki gimnáziumba kerüljek, mert így akarták pótolni, amit ők elmulasztottak. Később azonban arra is rájöttem, hogy nem csak erről van szó. Nem csak a szüleimben élt az elvándorlás gondolata. A szomszédok, az ismerősök elejtett szavaiból kiderítettem, hogy majdnem minden második család foglalkozott az elvándorlás gondolatával. Világot látni – ez szerintem hiteles plebejusi utópia volt. A népmesék vándorbotja mindig a falusi emberek töprengéseiben rejtezett. Főleg a kisebbségi emberek vonzódtak utána. Ezért kételkedem mindmáig abban, hogy a kisebbségi ember magasztos eszménye a szülőföld szeretete, a gyökerek ápolása. Ellenkezőleg: éppen ők nem kötődnek a szülőföldhöz a hagyományos módon, habár mindig a hagyományokkal sulykolják az agyát. Ezt a nézetemet támasztja alá a hatvanas években beindult gastarbeiter-hullám. Akkoriban a húgom is németországi vendégmunkás lett, és attól kezdve apám előtt hirtelen megnőtt a tekintélye. Ő világot látott, mondta.
A nagyvilág különböző pontjaira vetődő, majd a vendégségbe hazatérő rokonok és ismerősök lelkesen beszéltek a “nagyvilágról”, miközben a városban élő írók és értelmiségiek szentimentálisan dicsérték a falusi népet és a falusi idillt, azokat az egyszerű embereket, akik ápolják a gyökereket. Holott az az igazság, hogy ezek az egyszerű emberek voltak a vajdasági modernizálók, ők hozták magukkal az új szokásokat, munkamódszereket, sajátították el az új technológiákat. Nyitottak voltak, kíváncsiak és befogadók.
Az ötvenes évek közepén kerültem Szenttamásról Újvidékre, szinte akkor, amikor a bácskai falvak urbanizálódni kezdtek. Az utcában sorra építtették a fürdőszobákat, aki csak tehette, televíziót vásárolt. Eleinte csak olasz műsorokat nézhettek, ami nem jelentett akadályt. Aki nem tudott venni magának tévét, vagy a rokonságában, a szomszédságában sem volt tévé, ahova esténként elmehetett, az a helyi közösség tanácstermében nézte a műsorokat. Figyelték azt, ami idegen, s ha csak tehették, tanultak belőle. Egyszerre modernizálták a konyhát és a tisztaszobát, s a gastarbeiterek látták el őket szaktudással és nagyvilági történetekkel. Kiderült, hogy a világot látott embereknek mindig is nagy volt a tekintélyük.
Ugyanakkor a vidéki embereket rettenetesen érdekelték a városi események. Újvidékről Szenttamásra hazajövet az utcabeliek mindenekelőtt erről faggattak. A módosabbak azon törték a fejüket, hogy a városban vesznek lakást. Miért? Kinek? Öregségükre, vagy az unokáknak? Hol az egyik változatot hallottam, hol a másikat.
Távozásom tehát eseménynek számított. Egyedül a módosabbak vagy pedig a valamilyen pozíciót betöltő értelmiség részéről éreztem némi gyanakvást, amit azonban furcsa módon az egyszerű emberek is magukévá tettek. Bár látszólag.
– Te is cserbenhagytál bennünket, fiacskám – mondta egyszer az idős Vörös János bácsi, aki a húszas években anyai nagyapámmal egy franciaországi virágkertészetben volt vendégmunkás. Mindkettőjüknek tetszett a “nagyvilági” élet, húzták-halasztották a visszatérés időpontját, csak akkor tértek haza, amikor annyira megszedték magukat, hogy biztonságban érezte magát a család.
Időközben még Párizsban is megfordultak. Maga a gazda vezette oda munkásait, hogy lássák, hol árulják azokat a szép virágokat, amelyeket ők termesztettek. Nagyapám, ha a család felnőtt tagjai nem voltak jelen, sokszor cinkoskodva beavatott a titokba: a párizsi kisasszonykák a legszemrevalóbbak. Csakhogy erről nem illett a felnőttek előtt beszélni.
– És mit keresett János bácsi olyan hosszú ideig Franciaországban? – feleseltem az öreggel. – Ha jól tudom, nem nagy kedvvel jött haza.
Az öreg sejtette, hogy ismertem a titkát, és cinkoskodva elhárította a kérdést.
– Nem én állítom ezt, hanem Vera tanító néni meg Gergely Bandi, a községházi irodista – mondta hamiskás mosollyal, amivel elárulta, hogy tulajdonképpen nem vette komolyan a vádat.
Ezek után rátértünk vesszőparipájára: a párizsi villamosok, bizonygatta, különbek, mint az újvidékiek, mert azok zajtalanul suhannak el az ember mellett az utcán. Ezzel is az orrom alá dörzsölte, hogy ami az európaiságot illeti, nem jutottam messzebbre, mint ő.
Ez járt a fejemben, amikor az első berlini napokban Parti Nagy Lajossal a Potsdamer Platz Daimler Chrysler épületének teraszáról a berlini látképet szemléltem. Parti szenvedélyesen mutatta, hol látható a Berliner Dom, a Rotes Rathaus, a Brandenburger Tor, a Gedächniskirche. Parti előadása ugyanolyan élményt jelentett nekem, mint a környező berlini táj. A 365 méter magas teraszt körbejártuk. Mivel mindketten alacsony termetűek vagyunk, két mokány magyarra hasonlítottunk. Nekem a nagyapám járt az eszemben. Alighanem anno éppen Vörös Jánossal szemlélhette így Párizst, mint mi ketten Berlint.”
Forrás: http://www.mozgovilag.hu/vegel-laszlo-a-vandorbotrol/
szenttamas. rs
