Életeket mentettek, de semmibe veszi tetteiket a társadalom
Három szenttamási önkéntes véradó panasza, akik évtizedekig hűségesen helytálltak a világon az egyik legelterjedtebb humanitárius tevékenységben. Mára a társadalom elfelejtette őket. Pedig nem kérnek semmit, csak egy kis odafigyelést.
Ubornyi Mihály 1951-ben született, és összesen 136 alkalommal adott vért. 1971 óta rendszeres véradó, de mint mondja, 2007-ben megbetegedett, és onnantól már nem ajánlották neki, hogy továbbra is részt vegyen az akciókon. Kiemelte, az Ubornyi családból testvéreivel együtt összesen hat önkéntes véradó volt, de már lassan mindannyian lemorzsolódtak: − Igazából az volt a háttérben, hogy fizikailag nehéz munkát és sokat dolgoztam, így amikor vért kellett adni, akkor egész nap nem tudtam rendesen dolgozni, hiszen jár a pihenés. Ez főleg akkor jutott kifejezésre, amikor nyugdíjba mentem, hiszen annyira alacsony a nyugdíjam, hogy muszáj mellette dolgoznom. Mindent elvállalok, a mezőgazdasági kisegítőmunkától a téglahordásig, a mai napig is. A véradásból lassan 11 éve visszavonultam, és úgy érzem, igazából semmilyen elismerést nem kapunk, sehol sincs kedvezményünk. Ezen a téren kellene valamit előrébb mozdítani. Mindig ott voltunk, amikor szükség volt ránk, helytálltunk, mostanára pedig egyszerűen elfelejtettek bennünket. Újvidéki ismerősöm, aki ugyancsak önkéntes véradó, többször is dicsekedett, hogy ilyen-olyan kedvezményekben részesülnek, sőt élelmiszercsomagot is kaptak, tehát megoldható az egész, csak akarat kell(ene) hozzá.
Galodai Gáspár (1943) ugyancsak több évtizede önkéntes véradó, hivatalosan 104 alkalommal adott életmentő folyadékot: − Ennél legalább 10-15 alkalommal több véradásom volt, ami nem lett nyilvántartartva, mert vagy nem volt nálam a könyvecske, vagy az eset annyira sürgős volt, hogy közvetlenül, azaz kézből kézbe ment a csövecske. Gondolok itt elsősorban a balesetekre, ahol azonnal ott kellett lenni – magyarázta Gáspár. – Ahogyan Mihály is említette, sehol sem becsülnek meg bennünket. Ha például orvoshoz kell mennem, ugyanúgy ki kell fizetnem a hozzájárulást és a gyógyszert, mint a többi páciensnek. Vagy ha felszállunk egy távolsági buszra, akkor teljes árban fizetnünk kell a jegyet. Ezeket mind csökkenteni lehetne, és még nagyon sok hasonló lehetőség van. Értjük mi azt, hogy a mai világban ez így működik, és nem azt kérjük, hogy kivételt tegyenek velünk, csak annyit, hogy egy kicsit legyenek elnézőbbek. Minimum ennyit. Én több mint 50 liter vért adtam életemben, és könnyen kiszámítható, hogy hányszor szúrták a karomba a tűt. Az életmentést viszont nem lehet, és nem is illik számolni. És ha manapság annyit nem érdemelünk meg, hogy itt-ott elnézők legyenek 50 vagy 100 dinár hozzájárulást illetően, vagy előnyünk legyen például röntgezenéskor, akkor ez nagyon tud fájni. Háromféle gyógyszert szedek, ami heti 500 dináromba kerül. Ha csak 50 dinár maradna meg, már az is sokat jelentene. Már majdnem szégyellek orvoshoz menni, mert minden alkalommal emlékeztetem őket, hogy százszoros véradó vagyok, és attól tartok, hogy egyszer kizavarnak. Miért nem tud nekünk valaki igazolást adni arról, hogy évtizedeken át ennyi és ennyi vért adtunk, és ezért – ha más nem is – de legalább tisztelet jár? – tette fel a kérdést Gáspár. Hozzátette, valamikor, 20-25 évvel ezelőtt a többszörös véradók ingyen kiránduláson vettek részt, manapság viszont, amikor már idősek lettek, elismerésként még egy zsebnaptárra sem telik. Pedig annak is megörülnének.
Gazdik Dániel (1948) összesen 72 alkalommal adott vért. 1968 óta volt önkéntes véradó, de egészégi okokból és a nyugdíjba vonulást követően több évvel ezelőtt abba kellett hagynia: − Tulajdonképpen az Ubornyi fivérek beszéltek rá, hogy próbáljam ki a véradást. Az egész akkor kezdődött, amikor a tanyáról a faluba költöztünk, így sokkal nagyobb volt az esély, hogy vért adjak, ugyanis folyamatosan itt dolgoztam a közelben. Összefogtunk, szóltunk egymásnak, és mentünk vért adni. Azt, hogy ez a humanitárius cselekedet, mekkora jelentőségű, csak akkor értettem meg, amikor egy éjszaka jöttek értem és vittek a kórházba, ahol azonnal vérre volt szükség. A karomból a műtőasztalon fekvő beteghez folyt a vér, életet mentettünk meg akkor. És azóta még nagyon sok alkalommal. Volt ugyan egy kétéves kihagyásom, miután 1982-ben allergiát kaptam a penicilinre, de folytattam. 2013 óta, miután betöltöttem a 65. életévemet, már nem tudok vért adni. Tavaly sajnos szélütés ért, nagyon nehéz volt a felépülés, hiszen a teljes jobb felem lebénult. Szóltam az orvosoknak, hogy nagyon sok alkalommal adtam vért, és kértem őket, próbáljanak segíteni, hogy ahol nem muszáj, ne kelljen fizetni. Sajnos, kérésemet figyelembe sem vették, és minden kórházi hozzájárulást teljes egészében ki kellett fizetnem. Azóta rendszeresen szedem a gyógyszereket, de a legtöbbjét teljes árban ki kell fizetnem. Nagyon jó lenne, ha a Vöröskereszt helyi szervezetének vezetősége végre lépne valamerre, mert így csak azt látjuk, hogy semmibe vesznek bennünket. A véradók napján szerveznek egy közös ebédet, ahova meghívnak bennünket, és ez minden – mutatott rá a szenttamási véradó.
Paraczky László
