Menteni kell a múlt kulturális hagyatékát
Interjú a verbászi Đakonović Júliával, aki jelenleg Belgiumban él
− Úgy neveltek bennünket, hogy tartsuk tiszteletben mindazt, ami körülvesz bennünket, hogy megőrizzük az utókor számára. Ezért mindazt, amit nővéremmel, Ottíliával örököltünk, szeretnénk Verbásznak ajándékozni, a Városi Múzeum pedig ezek befogadására egy ideális hely – nyilatkozta a sajtónak Júlia, egy nappal azután, hogy a magángyűjteményükben lévő értékes festményeket és egyéb örökölt tárgyaikat a múzeumnak ajándékozták.
Nem mindennapi, és nagyszerű gesztus volt Đakonović Júlia részéről, aki már több, mint 20 éve nem Verbászon él, hogy családi házuk értékes tárgyait a városnak adományozta. E magángyűjtemény értékes darabjai közé tartoznak a Bécsben, Pesten és Münchenben tanult Pechán József (1875–1922), verbászi művész, a mai Vajdaság legjelentősebb szecessziós festőjének képei, valamint különleges bútordarabok, mint például az akvarellel díszített sarokgarnitúra.
− A sarokgarnitúrát az anyám egyszerűen kártyaasztalnak nevezte, hiszen a férfiak ezen kártyáztak – mondta Júlia, aki a többi, a múzeum birtokába került tárgy közül egyelőre semmit sem szeretne kiemelni. Szívesen elmesélte viszont a család rövid történetét. Azt, hogy Verbászon milyen gazdag kulturális élet folyt, és hogy gyermekként Budapesten született édesanyjától tanult meg magyarul. Az anyja annak a Seidl Tibor verbászi német nemzetiségű embernek a felesége volt, aki soha nem tért haza az orosz hadifogságból. Tibor szülei az újverbászi Seidl Róbert és Erzsébet voltak, Pechán József közvetlen szomszédai és barátai. A festő megfestette mindettőjük portréját, de Tibort is megörökítette, és a családnak ajándékozta. Így kerültek a Siedl család birtokába az értékes Pechán-festmények, továbbá az alkalmazott művészetek fő képviselőjének, az iparművészetnek egyik ritka darabja, a kültéri ülőbútor.
Júlia édesanyja, Mária, anyósával Erzsébettel élt, majd annak halála után férjhez ment Júlia édesapjához, Đorđe Đakonovićhoz, így kerültek a már említett tárgyak a Đakonović család birtokába. Miután édesapjuk 4,5 évvel ezelőtt elhalálozott, Júlia és Ottília úgy döntöttek, hogy eladják a családi házat, a benne lévő tárgyakat pedig a múzeumnak adományozzák. Amikor megkérdeztük Júliát, hogyan született meg ez a döntés, azt válaszolta, hogy egy olyan közegben nőtt fel, ahol tisztelik a múltat, és tiszteletből a hagyomány nyelvén beszélnek egymással az emberek. Azt tanulta, hogy tisztelni kell a másik nyelvét és kultúráját, és hogy mindezt meg kell őrizni, továbbadni a jövő generációjának: − Ha nem így csináljuk, talán minden feledésbe merül, és nyom nélkül eltűnik. Nem csupán a mi múltunk tűnik el, hanem kultúránk és városunk kulturájának egy része is. Így azt hiszem, hogy a múlt egy töredéke jó helyre került, a múzeumba. Hála és köszönet a Magyar Nemzeti Tanácsnak és Hajnal Jenő úrnak, hogy mindez megvalósulhatott – fejtette ki Júlia. Mint mondta, több mint két évtizede Belgiumban él, de amikor hazalátogat, tele van a szíve a várossal, és lelkileg is feltöltődik. Nem tarthatunk meg mindent az életben, nem élhetünk a múltban, mondta végezetül Júlia.
Forrás: Bačkapres
Fotó: Paraczky László
