Délvidéki utazás

Vajdasági, pontosabban bácskai körúton járt az elmúlt héten a győri B. D. és családja. Kérésükre nem írjuk le a családtagok nevét, a folytatásban szerkesztőségünknek küldött levelüket olvashatják:

Szerbiai Délvidéken társasutazással jártunk már, a Bánság, a Szerémség és az Al-Duna vidékét ismertük meg akkor. A Bácskából láttuk akkor a legkevesebbet, évek óta terveztük az új utazást. A történelmi Magyarország minél teljesebb megismerése, tájainak, lakóinak és mindenekelőtt igaz történelmének a megismerése vezet minket.

Diákkorunk történelem tananyagának egyre nagyobb részét cáfolják meg 1990 óta az új tudományos eredmények, új régészeti felfedezések, valamint a régi tudás újbóli megismerésén alapuló gondolkodók. A legmagasabb szinten tanított „a magyarok barbár ázsiai jövevény nép, szinte mindent más népektől kaptak és sajátítottak el”, „a magyarok az idegen népeket elnyomták”,  „Trianon oka maguk a magyarok voltak”, „Magyarország az utolsó fasiszta csatlós” szégyenteljes és hazug eszmékkel terhelten nem egyszerű út vezet odáig, hogy tudatosan és emelt fővel induljunk el egy új délvidéki utazásra az igazság megismerésének nyomában.

A délvidéki 1848‒49-es és az 1944-es ártatlan magyar emberek tömegeinek lemészárlásával kapcsolatban egyre több az ismeretünk. A szabadságharc időrendi történetében első helyen olvashatunk a Szenttamás környéki harcokról. A magyar lakosság fizikai megsemmisítése önmagában is megdöbbentő. A „Gion Nándor Emlékház létrehozása” hír hallatán derült ki számunkra, hogy Szenttamáson még mindig élnek magyarok. Ez már komolyan felkeltette Szenttamás iránt a figyelmünket. A két állam vezetőinek 2013-as csurogi találkozóját követően konkrét ismeretekkel is rendelkezünk az 1944-es sajkásvidéki vérengzésekről.

Délvidékről elszármazott ismerősöm ajánlott megbízható szállást, valamint fiunk a déli országrészre esett választását követően indultunk el a Bácskába.

Az első nap Zombor belvárosával, Bácskossuthfalva magyar emlékeivel és Bácstopolyával ismerkedtünk meg. A meleg nyári napon a topolyai strandon frissültünk fel. A kishegyesi Kátai- tanyán igaz szeretettel és kedves vendéglátással fogadtak minket, hálásan gondoltunk ismerősömre.

Másnap Bácsfeketehegyen álltunk meg először. Az újjáépített egykori német evangélikus templomot sikerült megmenteni a pusztulástól. A temetőben levő I. világháborús emlékmű magyar címerének és felső jelképének utólagos levésése jelzi, hogy itt nehéz a magyar élet. Miért volt szükség nevek levésésére?

Szenttamáson a főút először az ortodox szerb templomhoz vezetett minket: kéttornyú, barokk kori templom, impozáns méretekkel. Tornyai előtt gondoltunk először az 1848-as vérengzések áldozataira. A magyar katolikus templomot keresnünk kellett: egytornyú, XIX. századi, szerényebb méretű. Ahogy beléptünk a templom előterébe, egy idős hölgy jött utánunk. A templomot akarják megnézni? – kérdezte kedvesen. Igenlő válaszunkat hallva, máris indult a plébániára a templom kulcsáért és Szarvas Péter plébános úrért. Az atya idős kora ellenére nagy lelkesedéssel és örömmel ismertette meg velünk templomát. Tiszteletreméltó életút és a mindennapok küzdelme rajzolódott ki elbeszéléséből. Elmondta, 2017-ig egyetlen elvett ingatlanát sem kapta vissza kárpótlásként a rk. egyházközség. Hallottunk 1848 és 1944 vérzivataros éveiről is. Az atyától elköszöntünk, amikor a hölgy ismét segítségségünkre sietett. Paraczky László újságíró gondjaira bízott minket, aki az első telefonhívásra délidőben, 35 fokos melegben azonnal eljött hozzánk. Először a 2001-ben teljesen újjáépített kálváriát mutatta meg nekünk részletesen, ismertetve annak újjáépítési folyamatát. A kommunizmusban nem használhatták, a hosszú idő alatt tönkrement az épület, az ingatlan környékét szemétlerakónak használták. Újjáépítése valóságos csoda volt, tiszteletreméltó teljesítmény a szenttamási lakosoktól. Gion Nándor emlékházába is elmentünk, érdeklődve hallgattuk vezetőnket az író életéről. Látva érdeklődésünket, László a temetőbe is elkísért minket, ahol az 1944-es ártatlanul legyilkolt magyarok máig jelöletlen, gondozatlan tömegsírjait rejti a föld. Ide nem temetkeznek, csak a fák nőnek az áldozatok felett. Az egyetlen emléktáblát az 1944-es vérengzésről a bejárattal szembeni keresztnél találhatjuk. Mécsest gyújtottunk az áldozatokra emlékezve. Megrendültünk, megdöbbentünk, amikor a magyarság több évszázados kiirtásával a tömegsíroknál szembesültünk. Bűntelenül, kiváltó ok nélkül, fegyvertelen magyar polgári lakosok, férfiak, nők, gyermekek és idősek nyugszanak itt. A tetteseket utólag sem vonta felelősségre egyik államhatalom sem. A gyilkos idős korában borzalmas rémtettével nyíltan henceghet? Az áldozatoknak még egy bocsánatkérés sem jár? Elbúcsúztunk, Szenttamás megismerése igazi élmény volt, segítőink felejthetetlen élményt nyújtottak.

Bejártuk Újvidék belvárosát magyar emlékek nyomában, majd Futak templománál is megálltunk Hadik Andrásra emlékezve. Szomorú látvány volt a bácskai németek lezárt, használaton kívüli dernyei és hódsági temploma. Bács középkori vára, még romos állapotában is igazi felüdülést jelentett. Utunk következő állomása, egy gyülekezet nélküli német templom Bácskeresztúron ismét lehangolt bennünket.

Másnap reggel Temerinben megcsodálhattuk az új millenniumi templomot. Igazán büszke lehet rá a saját településén kisebbségbe szorított közösség! A temetőben meglepődtünk az 1944-ben legyilkolt magyarok emlékművének hosszú-hosszú névsorán.

Zsablyán a település főterén lezárt, omladozó, használaton kívüli katolikus magyar templom áll. Előtte faragott kőfeszület darabokban látható. Magyar közösséget itt hiába keresünk 1944 óta. Csúrog katolikus templomát a magyarság 1944-es kiirtását és elüldözését követően még le is bontották. Helyét még emléktábla sem jelzi. A szemközti ortodox templom épülete igazán impozáns megjelenésű. Az 1942-es tragédia emlékmúzeuma zárva. Az 1944-es emlékhelyet nem találtuk meg, egyetlen útbaigazító táblát sem láttunk. Idehaza az interneten 1 órába tellett, mire ráleltünk, hogyan is juthattunk volna el az emlékműhöz.

Bácsföldváron keresés nélkül is megtaláltuk a szerb áldozatok kétnyelvű emlékművét. A település után a főút mellett magasodó csonthalom volt a következő megállóhelyünk. 1849-es és 1944-es magyar áldozatok nyugszanak itt. Nincs emléktábla, egy fémkereszt emlékeztet bennünket a tragikus magyar sorsra.

Óbecse főterén is szembetűnő a különbség a szerb és a magyar templom javára.

Az út során még egy lelkes, segítőkész emberrel találkoztunk, Tordai Zita néprajzossal. Megmutatta a Délvidék egyetlen Hungária-szobrát a törökbecsei temetőben. Az aracsi templomromhoz is elkísért bennünket.

Tanulságos, élményekben gazdag utat jártunk be a véráztatta bácskai és bánsági földön.

Tisztelettel:
Egy győri család