Gondolatok Kisboldogasszony előestéjén
Doroszló, 2021. szeptember 7.
Az ünnepet megelőző nap délutánján két óra tájban lassan megteltek a szabadtéri oltár előtti padok, üvegekkel a kezükben pedig egyre többen vonultak a Szentkúthoz. A nyitott csapoknál kezet mosnak, többen megmosdanak, a lábfájósok a kút melleti kis medence szélén ülnek, lábukat a vízbe mártsák. Közben érkeznek a zarándokok, töltik az üvegeket, a kútba aprópénzt dobnak. Jómagam is két üveget hoztam, hiszen otthon több család is várja a szenteltvizet.
Visszafelé jövet megcsodálom a zarándokhely központi kiszolgáló létesítményeként épült Szent János Házat, fotózok, közben pedig megígérem a moholi zarándokok népes táborának, hogy az esti szentmise után visszajövök.
Kisboldogasszony ünnepének előnapján délután Katekézis a nap mottójáról elnevezéssel Zsúnyi Tibor szenttamási plébános tart előadást. Idézi az idei év mottóját, az az Eucharisztikus Világkongresszus mondatát: „Minden forrásom belőled fakad! Az Oltáriszentség helyeződött a központba, amely szentség, nálunk, katolikusoknál "csúcs és forrás". Jó megtapasztalni, hogy a hívek elvégzik a szentgyónásukat és szentáldozáshoz járulnak. Ajándék az Oltáriszentség, amely úti eledel a keresztény ember életútjàn az Isten felé”. Amíg a hívek Tibi atya elmélkedését hallgatják, lassan megtelik a tér. Sőt, a tér mögötti rész is, hiszen egyre többen érkeznek. Sokan kisszéket, műanyag ülőkét hoznak magukkal. Amíg a lenyugvó nap utolsó fényei a fák levelein áttörve ontják a meleget, a legtöbb érkező elfoglalja a helyét. Egyik lámpaoszlopnak dőlve várom a szentmise kezdetét, előszedem a diktafont, ellenőrzöm az elemeket, minden működik. Egy sovány idős ember jön mellém, kérdezi, hogy ideülhet-e? Bólintok. Hóna alatt egy kis sámlit hozott, arra ül. Öltönye valamikor barna színű lehetett, fehér inge gondosan begolmbolva. Kopottas kalapját gondosan maga elé teszi, imára kulcsolja a kezét. Az oszlopon lévő hangszórótól nem hallom tisztán, hogy mit imádkozik, de könnyeit a lassú sötétedés ellenére sem tudja elrejteni. Fürkészem az arcát, szerintem túl van a kilencvenen is. Észreveszi, hogy bámulom, és hogy készítem a fényképezőgépet, ezért egy mozdulattal hárít:
− Megkérem, hogy ne fényképezzen! Nem vagyok túl buzgó hívő, és nem szeretném, ha félreértene – mondja.
Udvariasan bemutatkozok, és elmondom, hogy csupán beszélgetni szeretnék, és hogy száz kérdésem lenne, de csak egyet teszek fel, mégpedig azt, hogy mi vezérelte a Szenkúthoz. Mélyet sóhajt, maga elé néz, kiveszi a zsebkendőjét, megtörli a szemeit, majd lassan mesélni kezd:
− Most vagyok itt másodszor. Először gyerekkoromban, talán 1942-ben jártam itt, akkor az utcabeli fiúkkal átjöttünk lóháton. Mert itt lakok a szomszédos faluban. Itt láttam meg először Ilonkát, aki később a feleségem lett. Visszavonuláskor a magyarok leventeként többünket elvittek, de Iluskám azt mondta, visszavár. ’47 karácsonyán értem haza az orosz hadifogságból. Akkor tudtam meg, hogy apámat ’44 őszén a többi falubeli emberrel ismeretlen helyre „vitték” a felszabadítók, anyám nem ment újra férjhez. ’50-ben nősültem, Iluskámmal egy kis házikóban laktunk a tanya mellett. Három gyermekünk született, de már egyik sem él. Iluskám tíz évvel az esküvőnk után költözött az égbe. Napszámosként kezdtem, utána behívtak a szövetkezetbe, mert a faluban csak néhányan tudtunk írni és olvasni. Irodába kerültem, jó munkahelyem, tisztességes fizetésem volt. Amíg dolgoztam, gyerekeket a szomszédok vigyázták. Hamarosan vettem egy telket, a rokonok és szomszédok segítettek felemelni és tető alát tenni a házunkat. Az idősebbik fiam ’69-ben kiment Németországba, soha többet nem jött haza, ott nősült meg, az unokák is ott születtek. A lányom itt ment férjhez, ők később Franciaországba mentek, négy unokám született, de már ő sem él. A kisebbik fiam átvette a családi földecskét, amihez minden évben sikerült hozzávenni egy-egy darabot. Ő nem nősült meg soha, de sokat kocsmázott, és még fiatalon elvitte az ital. Életemben sok mindent csináltam. Voltam kanász, irkász, sőt pártember is, de valahogy sehol sem találtam a helyemet. Mindössze egyik francia unokámat ismerem, a legfiatalabbat. Ő írt néhányszor levelet, melyeket az iskolában egy kedves tanárnő lefordított magyarra. Küldött képet is, ahol egy hídon áll. Sokáig úgy volt, hogy tavaly karácsonyra végre meglátogat, de a járvány közbeszólt. Talán az idén összejön a találkozó. Tudja, próbálok imádkozni, de idefelé a biciklin rájöttem, hogy nem tudok egy imát se. Valami mégis idehúzott. Valami miatt el kellett jönni. Nem aludtam az éjszaka semmit, ideges voltam, hogy a lábaim kibirják-e az utat. Ezt a kis sámlit annakidején Iluskámnak csináltam, aki most biztosan jót mosolyog odafent…
Itt megállítom a diktafont, mert úgy érzem, nincs jogom tudni a folytatást. Ebben a pillanatban felcsendül a kórus, kezdődik az ünnepi szentmise.
Az Előesti szentmisén msgr. Nagy József, szentbeszédben három tényezőre, közöttük az öröm fontosságára utalt, miszerint lelkünkben meg kell lenni a békének és az örömnek is, mert keserűségben, zúgolódásban, elégedetlenségben lelkileg csak elpusztulni lehet: −Jézus azt mondta: „Én veled megyek az élet útján”. Örülni kell tehát annak, hogy Jézus velünk van, meg kell látni az éltben az örömöket. Nem viselkedhetünk úgy, mint aki kimegy sétálni a rétre, és nem látja, hogy a rét tele van virágokkal, csak azt, hogy milyen sok szemetet eldobtak. Nem azon kell keseregni, hogy a rózsa szárán lévő tövis szúrja a kezünket, hanem hogy milyen gyönyörű virágot hoz. Jézus segít meglátni, hogy a mennyei atya körül nagyon sok szép történet van – fogalmazott az aranymisés plébános.
Az atyát hallgatva különböző gondolatok motoszkálnak a fejemben, közben teljesen besötétedik. A mise után a gyertyás körmenettel haladva fotózok egy sort, majd miután a menet a Mária szoborhoz vonul, a megszokott helyen tanyázó moholi zarándokokhoz megyek. Zélity Mihály bezdáni plébános fogad, aki évről évre elkíséri Doroszlóra a Moholról gyalog induló zarándokokat. Elmondta, hogy az ottani hívek az ősöktől átvett szokást 26 évvel ezelőtt újra bevezették, és azóta kishegyesi éjszakázással minden évben gyalog teszik meg az utat: − Valamikor régen, diákként már részt vettem a zarándokúton, hiszen moholi születésű vagyok, így hat évvel ezelőtt elvállaltam, hogy elkísérem őket. Huszon egynéhányan vagyunk, és vállaltuk, vállaljuk a megpróbáltatást, a gyaloglást. Tudjuk azt, hogy minden ember életében sok olyan teher van, amelyekkel nem tud mit kezdeni. A másfél nap ide és vissza gyalogolási idő talán elegendő arra, hogy ezeket meg tudjuk beszélni egymás között, másrészt pedig az ember próbára teszi önmagát. Mindannyian vallásosak vagyunk, tehát nem időtöltésről, kitűnésről, élvezethajhászásról van szó. Mindez távol áll tőlünk, és hitünk irányít bennünket abban, hogy ezt megtegyük. Van közöttünk fiatalabb, idősebb, férfi, nő, egészséges, beteges, és úgy érezzük, hogy olyan szeretetkapcsolat alakul ki közöttünk, hogy érdemes megtenni az utat. Valami van benne, ami nem tőlünk függ. Mindenkinek ott van a szívében, lelkében, hogy miért jön ide. Mindenkinél van valami, amit itt szeretne lerakni – fogalmazott a bezdáni plébános.
Gondolatok, amelyek mélyek, igazak és lehet róluk elmélkedni. Mint ahogyan arról is, hogy miért jött idén szokatlanul sok zarándok Kisboldogasszony ünnepének előestéjén a szentkúti kegyhelyre.
Paraczky László
