Medjugorjet megélni kell
Medjugorje Hercegovinában található, Čitluk megyében, 25 km-re délnyugati irányban Mostartól. 1981-ben hat helyi gyermeknek megelent Szűz Mária, azóta a katolikus zarándoklatok kedvelt helyszínévé vált. A Medjugorje elnevezés magyarul hegyek közötti-t jelent. A 200 m tengerszint feletti magasságban enyhe mediterrán éghajlat uralkodik. A város etnikailag homogén, megközelítőleg 2300 horvát lakos lakja. A zarándokturizmus fejlett, szinte tavasztól őszig – a fő zarándokszezonban –, de ezen túl is napról napra zarándokok ezrei keresik fel kegyhelyet. Ki vallásosságból, hite megerősítése céljából, ki csupán a táj, a környezet, a hangulat miatt, de szinte mindenki lelki feltöltődéssel, új, egy életre szóló élményekkel tér haza.
Idén május 2-án két busznyi hívő zarándokolt Vajdaságból Medjugorjeba. A zarándokokkal öt plébános utazott, az út egyik szervezője Pósa László atya volt, a buszt, amelyben a szenttamásiak is utaztak Balcsák Szilárd atya kísérte.
A szenttamási Hulala Katalin először 2006-ban járt Medjugorjeban, majd 2009-ben, 2013-ban és idén május elején. Bevezetőjében elmondta, hogy először 2006-ban érezte azt, hogy el kell mennie a zarándokhelyre. Akkor csak kíváncsiságból vágott neki a többnapos zarándokútnak. 2009-ben édesanyja emléke, a Szent Mónika Közösség imaórái már előbb is felébresztették benne az elképzelést megvalósítását, a döntő pillanat pedig a hálaadás volt annak az isteni gondviselésnek a példájára, amely az idősebbik lány férjhezmenetele és a lakodalom kapcsán történt. A nászt megelőző többnapos esőzést és rossz időt követően ugyanis a helyi Szent Mónika Közösség tagjai az esküvő napján a szép időért imádkoztak, imájuk meghallgatásra talált, és a násznép nem ázott meg.
− Csoda a csodában. Nevezhetjük így is, de igaz volt, mert aznap csaknem mindenhol esett az eső, csak nálunk nem. A lakodalom májusban volt, szeptemberben elmentem Medjugorjeba, megköszönni a Szűzanyának a csodát. Ezt követően 2011-ben is készültem, de sajnos nem jött össze, csak két évvel később, 2013-ban sikerült újra eljutnom a zarándokhelyre. Szerettem volna 2019-ben is elmenni, de ez sem sikerült. Tavaly decemberben viszont nagy tragédia érte a családot, elveszítettem a férjemet. Nagyon nehezen tudom feldolgozni, hogy meg kell tanulni élni nélküle. A Jóistennek is csak azt mondom, hogy ha már a vállamra adta ezt a keresztet, akkor adjon erőt is hozzá, hogy vinni tudjam. Ezért voltam ott a május 2-án induló csoportban – mondja Katalin, miközben elcsuklik a hangja, s megjelennek a könnycseppek.
Rövid időre mindketten elmerülünk saját gondolatainkban. Választ próbálok keresni a sok ezerszer elismételt kérdésre: miért történik mindez? De nyomban elhessegetem magamtól a gondolatot, hiszen nem látom értelmét az olyan kérdésnek, amire soha nem érkezik válasz. Ő tudja, mi nem. Egyszer talán megértjük, hogy Isten miért válogatja meg azokat, akiket elszólít tőlünk.
Mindketten csendben kortyunk a teából, majd újra bekapcsolom a diktafont.
− Nyugodt szívvel és lélekben megnyugodva mondhatom, hogy az idei zarándoklat jól időzítették, az úton minden zökkenőmentes volt, és sikerült maximálisan feltöltődni. Éreztem, hogy a Szűzanya nagyon sok lelki erőt adott, remélem, hogy egy részét a családnak is át tudom adni, hogy ők is könnyebben feldolgozzák ezt a tragédiát. Az odafelé vezető úton Balcsák Szilárd atya szép elmélkedést tartott, imádkoztuk a rózsafűzért. Meglepően sok fiatal utazott velünk, ami egyenesen szembe megy azzal az állítással, hogy a fiatalokat nem érdekli a vallás. Személy szerint sem értek egyet ezzel, hiszen az úton és ottjártunkkor is bebizonyították, hogy igenis, hisznek a Szűzanyában, és mindannyian igazi hívők. Mindenben aktívan részt vettek, közösen imádkoztunk, és csakis pozitívumokat mondhatok róluk. Volt egy négygyermekes család is velünk, a legkisebb öt hónapos, a legidősebb pedig első osztályos. Ez a kislány kezdte el a rózsafűzért, ő mondta el az első tizedet. Mindannyian meghatódtunk.
Reggel, amikor odaértünk, gyönyörű napsütés fogadott bennünket, így a szálláshely elfoglalását követően a jelenés hegyére mentünk, majd ebéd után a szálláshelyünkhöz közel lévő templomban volt gyónási lehetőség. Délután a helyi temetőben meglátogattuk Slavko Barbarić atya sírját, aki naponta végigjárta végigjárta és elimádkozta a keresztút egyes stációit. Ő volt az, aki csaknem két évtizeden át terjesztette a Szűzanya üzeneteit a világban és gondoskodott a Medjugorjéban tartózkodó zarándokokról. A sírnál Pósa atya tartott elmélkedést. Utána gyónási lehetőség volt, a szentmise 18 órakor kezdődött, egy szarajevói püspök tartotta. A koronavírusos betegekért imádkoztunk. Tekintettel arra, hogy a járvány miatt azon a vidéken 21 órától reggel 6 óráig kijárási tilalom volt, lehet, hogy éppen emiatt nem volt hatalmas tömeg, mint az előző zarándoklatok alkalmával, így szerintem az egész sokkal meghittebb, bensőségesebb volt. Mindehova együtt mehetett a csoport, érthetőbb volt a mise és a prédikáció is.
Másnap reggel mentünk fel a Kereszt-hegyre, megjártuk a keresztutat, ami egyike a felejthetetlen eseményeknek. Közel három óráig mentünk felfelé, Pósa atya pedig minden egyes stációnál nagyon szép elmélkedést tartott. Az egésznek a lényege az öröm forrása volt. Mindegyik stációnál elmondta a tudnivalókat, majd úgy fogalmazta meg a gondolatait, mintha az öröm egy-egy állomásánál lennénk. A csoportból mindenkinek megvolt a maga problémája, hogy miért jött velünk zarándokolni, és az elmélkedéseket követően mindenkinek olyan érzése támadt, mintha az atya egyedül hozzá intézte volna gondolatait. Délután újra gyónási lehetőség, majd az imáról, az ima erejéről hallgattunk egy előadást. A témát olyan szemszögből közelítettük meg, hogy mi történik akkor, amikor imádkozás közben a fáradtságtól, vagy más okból kifolyólag egyszerűen elfelejtjük, hogy melyik imát kezdtük el mondani, vagy elakadunk. Minderre a válasz az volt, hogy amikor imádkozunk, a Szűzanyával és Jóistennel beszélgetünk. És ez a legfontosabb. Hogy beszélgetünk, hogy megvan rá a jószándék. Fontos még elmondani, hogy a hegyen is volt gyónási lehetőség, hiszen öt pap jött velünk, közöttük Zsúnyi Tibor, szenttamási atya is. Az esti szentmise után szentségimádást tartottunk. A harmadik napon a reggeli szentmisén vettünk részt, amit az esti miséktől eltérően nem szabadtéren, hanem a templomban tartottak. Ezt követően kimentünk a Cenacolo-ba. Ez olyan fiúk/lányok közössége, akik a drogból gyógyultak ki az Istenben való hit által. Egy olasz apáca, Elvira nővér alapította a Cenacolo-t kb. 30 évvel ezelőtt. Több országban vannak közösségi házaik, minden egyes háznak saját veteményes kertje van, építkeznek stb. Két fiú elmesélte a gyógyulásuk történetét, és tanúságot tettek Isten-hitükről. Szinte hihetetlen volt látni, hogy a sok imát és társalgást követően mivé alakultak, támadtak fel drogtól tönkretett életükből. Újra meggyőződtünk arról, hogy az igazi csodák mindig legbelül történnek. A lányoknál is megismertük egy olyan bentlakót, akinek meghalt az anyukája a nagymamával és az apukájával élt és semmi sem érdekelte, csak az okostelefon és a TV. Befejezte a gyógyszerészeti egyetemet, volt fiúja is, akivel szakított, és egy olyan visszahúzódó természetű személy volt, aki nem találta helyét az életben. A fiúktól eltérően a lányok nem függőségi, hanem szinte kivétel nélkül érzelmi, lelki okokból kifolyólag kerültek ide. Többen pici gyermekkel érkeztek, vagy bent szülték meg a gyermeket. Ők is elmondták, hogy az ima ereje és a társalgás az, ami kisegíti őket a bajból. A látogatásokat követően megebédeltünk, majd délután fél 4-kor indultunk vissza. A buszban hazafelé Szilárd atya megkért bennünket, hogy mindenki mondja el, miért vett részt a zarándoklaton és hogyan élte meg az eltelt napokat. Valójában tanúságtételeket mondtunk. Amikor a férfiakra került sor, többen is elérzékenyültek, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy Medjugorjet nem látni, hanem megélni kell.
Paraczky László
