A márványkőnél is időtállóbb emlékműbe öntve
Nem akartam haszontalan nyugdíjasként tengetni az életemet, mondja Pintér József, a VMMSZ egyik idei díjazottja
Pintér József mintegy hat évtizedes tevékenységével olyan maradandó művet alkotott egy már nyolc évvel ezelőtt megjelent könyvével, amelynek címe Szennyes diadal, valamint egy másik, megjelenés előtt állóval, amelynek címe: „…és megszólaltak a szülőföld néma sebei”, amely kötetek olyannyira hozzájárulnak a vajdasági magyarság kulturális és közművelődési, közelebbről történelmi tudatának megvilágosításához, hogy ezen alkotásaival érdemessé vált a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által alapított Magyar Életfa díjra. A díjjal a VMMSZ 2003. óta minden évben négy olyan személyt tüntet ki akinek életműve – legalább negyvenéves tevékenysége – a délvidéki magyar kultúra, illetve közművelődés valamely ágához kapcsolódik, és ezen a területen maradandót alkotott.
Pintér József Péterrévén született 1936. január 1-jén, mondhatni átlagos helyzetű helyi magyar családban, olyanban azonban, amelyben törődtek a gyermek iskoláztatásával. Helyben, magyar nyelven elvégezte az általános iskola alsó osztályait, utána a felsőket, és az akkori iskolarend szerint az algimnáziumban kisérettségizett. Ezt követően sikeresen elvégezte Verbászon a közgazdasági középiskolát. Ezt már szerb nyelven, ami későbbi munkája során nagy előnyére vált. Szándéka volt továbbtanulni, be is iratkozott Nišben az egyetem jogi karára, tanulmányait azonban betegség és a rávalók hiánya miatt nem tudta befejezni. Szenttamáson éppen akkoriban alakult a községi bíróság, ott pályázott munkahelyre és állást nyert. A Szennyes diadal szerzőjével a díjkiosztót követően beszélgettünk.
− 1960-ban kerültem Szenttamásra az akkor létesített községi bíróság alkalmazottjaként. A délvidéki vérengzésről már 9 éves gyerekként sok ismeretre tettem szert, hiszen átéltem és a felnőttek beszélgetéseiből fogalmam volt a szülőfalumban történtekről, de a szörnyűségekről igazán csak akkor alkothattam fogalmat felnőttként, amikor a szenttamási bíróságon kezdtem dolgozni, a Szenttamáson töltött fél évszázadom és munkásságom során.
Mikor kezdte el mélyrehatóbban kutatni az 1944/45-ös ártatlanul kivégzett szenttamási magyarok kilétét, és közel 50 éves titoktartás közepette milyen nehézségekkel találta magát szemben?
– A bírósági holttányilvánítási eljárásokból, a feleségemtől és családjától, meg a bizalom kialakulásával a mind szélesebb baráti körömtől hallottak nyomán fölfigyeltem az itteni kegyetlen kínzások és tömeges gyilkosságok történetére. Ismereteim jegyzeteléséről tudomást szerezve Vékás János a ma már történelminek nevezett VMDK alelnöke és a néhai dr. Ribár Béla akadémikusunk biztatására a kilencvenes évek elején kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy egy márványkőnél is időtállóbb emlékműbe, könyvbe foglaljam a történtek hiteles ismertetését. Ez eljut a nagyvilágba, és a nekünk és ártatlan áldozataink emlékének ártani akaró erők nem érhetik el és törhetik szét. A könyv azt a célt szolgálja, hogy a történelemhamisításon nevelkedett utódaink ne szégyelljék a fasiszta rabló- és tömeggyilkosoknak kikiáltott, hazug vádak alapján nem rendes bírósági eljárásban védekezési joggal, hanem a csőcselék kegyetlen kínzásaival kicsikart vallomások alapján hozott döntésével tömegesen meggyilkoltatott ártatlan eleiket, mert a rabló- és tömeggyilkosok valójában a bolsevista, etnikai tisztogatást célul kitűző soviniszta szerb csoportok voltak, amelyek tagjai a keresztény erkölcsök szerint háborús bűnösöknek minősíthetők, akiket viszont soha nem ért utol a megérdemelt büntetés.
Szenttamáson 25 éve sajnos csupán egy kis emléktábla emlékezteti az utókort a mártírokra, holott a vérveszteségeket tekintve a harmadik helyen állunk Vajdaságban. Ennek elhelyezése is az Ön kezdeményezése volt, és sok akadályba ütközött. Az áldozatokra való első szenttamási megemlékezések is a hosszantartó titoktartás következményeként részben falakba ütköztek, az örökös sebek fájnak, a kivégzettek még élő hozzátartozói, rokonai közül kevesen rótták le kegyeletüket a katolikus temető bejárata és a ravatalozó között lévő tömegsíroknál. Az elmút időszakban több alkalommal is indult ilyen-olyan kezdeményezés, hogy a szenttamási ártatlan áldozatok nyugvóhelyét méltó síremlékkel jelöljét meg, a folyamat azonban mindig valahol elakadt.
– A kilencvenes évek elejére datálható, hogy − harmadikként, vagy negyediként a Vajdaságban – megemlékezéseket szerveztem a tömegsír közelében. Előbb fakereszttel, majd a többszáz ártatlan áldozat emlékét őrző emléktáblával, névsorolvasással egybekötött világi és egyházi megemlékezés szervezésével, továbbá a Szenttamás védelmében elesett honvédok sírját és neveiket őrző emlékmű létesítésének kezdeményezésével is. Tettem mindezt, hogy a rettenetes megtizedelést túlélő, halálosan megfenyegetett szenttamásiakat felrázzam önkéntes némasági fogadalmukból, hogy tudatosítsam velük, ne féljenek, joguk van a mártírhalált szenvedett eleikre való nyilvános megemlékezésekre, hogy nem vagyunk alábbvaló nemzet a körülöttünk élőktől, hogy nem előidézői, hanem áldozatai vagyunk a háborúban győztes gonoszságnak. S tettem ezt nem a feszültségek további kiélezése céljával, hanem hogy a történelemhamisítással és hazug vádakkal félrevezetett államalkotó tömeggel is tudatosítsam ártatlanok tízezreit gyilkolták a háború utolsó félévében a valódi háborús bűnösök.
A szenttamási áldozatok adatainak a begyűjtése az ottani magyarságnak a rettenetes félelme miatt vagy 15 évig tartott és még öt évig kerestem azt a kiadót, amelyik ki is nyomtatja a könyvet. Elkészítettem egy márvány-emlékoszlop tervét is azzal a gondolattal, hogy a tömegsír fölé, vagy ha nem engedélyezi az önkormányzat, a templom kertben felállítjuk a mártírok felvésett neveivel. Kértem előszámlát is, hogy az mennyibe kerül, azonban eljárt az idő úgy fölöttem, mint az akkor engem és terveimet támogatók bátorsága felett. Hálásan emlékeznék egy újabb jelentkezőre Szenttamáson, aki elkötelezett hűséggel és bátorsággal folytatná azt a küzdelmet és kiállást igazságunkért, amit én a kilencvenes évek elején megkezdtem művelődési egyesület , műemlékvédő társulat és egyéb civil szervezetek alakításával és politikai téren is az önkormányzatnál, nem megalkuvással a saját, hanem küzdelemmel a szenttamási magyar közösség javáért.
A 2015-ben Szenttamáson tartott könyvbemutatón elhangzott az ötlet, miszerint a Szennyes diadalt szerb nyelven is meg kell(ene) jelentetni. Az ötletet az akkori polgármester is támogatta. Hat-hét év távlatából mi erről a véleménye?
– Hallottam olyan véleményről, hogy a Szennyes diadalt szerb nyelven is meg kellene jelentetni, s hogy ezt az ötletet az akkori polgármester is támogatta. Hát annak nagyon örülnék, ha valaki, vagy akár az önkormányzat is vállalná a fordítás és a szerb nyelvű kiadás költségeit, még a fordítást is elvégezném, ha az idő el nem jár rajtam és az ötlet felett. Nem hiszem azonban, hogy a szenttamási önkormányzatnál megvan a politika akarat egy ilyen ötlet megvalósítására. Ezt a feltételezésem arra alapozom, hogy a könyvbemutató után a szenttamási könyvtár és tagsága részére ajándékozott és a könyvtár képviselőinek távolmaradása miatt az akkori polgármesternél hagyott két kötetem a mai napig nem került a könyvtárba.
A majdnem félévszázados küzdelemmel, nem egyszer politikai nyomásgyakorlás ellenére végzett szenttamási tevékenységem nem a saját nevem ismertté tevése céljából, nem is egyéni haszonszerzésért gyakoroltam, hanem a sorstárs szenttamási magyarság történelmi tudatának megvilágosításáért és bátorításukért, hogy nyilvánosan megemlékezzenek ártatlan mártírjaikra. Ehhez kívántam segítséget nyújtani áldozataik névsorba foglalt életrajzi adataival, a vagyonukból kiforgatott és az országból elüldözöttek névsorával, és a Petőfi brigádba kényszerített „önkéntes” gyerekek névsorával, akik Bolmánnál az életükkel fizettek, amíg a kortárs szerb fiatalok itthon orosz fegyverekkel terrorizálták szüleiket, családjukat. Elérhető életrajzi adatokkal neveztem meg azokat a háborús bűnös személyeket is, akik nyüzsgésükkel a másság gyűlöletétől, esetleg bosszúvágytól vezérelve valamilyen módon aktív résztvevői voltak a kegyetlen népirtásnak.
Egy egész életet kirajzoló rendíthetetlen kegyeletteljes kutatómunkáért és életszolgálatért a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa Díjjal jutalmazta, és néhány évvel ezelőtt is kapott egy elismerést.
– Aktív és nyugdíjaskori tevékenységem során eszembe se jutott, hogy valaha is munkám elismerésére, díjazására számíthatok. Nem akartam haszontalan nyugdíjasként tengetni az életemet. Éveken át jártam haza a szülőfalumba is saját autómon, nem kis költséget vállalva. Felkutattam a nyilatkozni hajlandó, esetleg óhajtó tanúkat. És vallattam őket. Nem is dicséretért és díjakért dolgoztam és ezért ért váratlanul és töltött el örömmel két kitüntetés is. Az egyikkel a délvidéki magyarságot ért tragikus atrocitásokat feltáró, a történelmi adósság rendezését és az emlékezést támogató bátor, önzetlen tevékenységnek elismeréseként 2015-ben a Keskenyúton emlékérem kitüntetésben, 2022 januárjában pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség alapította Magyar Életfa díjban részesített.
Forrás: Magyar Szó
Fényképek: Ótos András
