És szóltak a mesék

Szenttamáson járt Kónya-Kovács Otília, többszörösen díjazott mesemondó

A muzslyai Kónya-Kovács Otília újságíró, az Újvidéki Rádió munkatársa, a közép-bánáti régió tudósítója. A szórványban kifejtett újságírói munkásságáért számos díjat kapott, emellett Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetéssel jutalmazták, a délvidéki magyar kultúra és a mesemondás hagyományának megőrzése érdekében végzett tevékenységéért. Többszörösen díjazott mesemondó, a három muzslyai mesefa egyike, 2005 óta foglalkozik mesemondással. November 5-én délután, még mielőtt az alsós diákok teljesen megtöltötték a Szenttamási Népkönyvtár olvasótermét, Otíliával a mesék világáról, az élőmesék bemutatásáról, azok fontosságáról faggattuk.

Hogyan lesz valakiből mesemondó?

Anyai nagyanyám sokat mesélt annakidején, de nem emlékszem pontosan hogy milyen meséket. Volt egy időszak akkoriban, amikor sűrűn jártunk a palicsi állatkertbe, ahol már jóformán tudtam, hogy melyik állat melyik után következik a ketrecekben. Egyszer a farkasnál leálltam: Ugye farkas! Te vagy az, aki megette a Piroskát meg a nagymamát? Valahogy így kezdődött az egész. Egyetemistaként is sokat olvastam a magyar népmeséket, hiszen az a Magyar Tanszéken folklorisztika tárgyból kötelező dolognak számított. Később, a 2000-es évek elején láttam egy felhívást a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyre és megpróbáltam. Először nem sikerült, leblokkoltam. Furcsa és szokatlan volt a nagy tömeg és a sok mesemondó. A következő években viszont már rendszeresen ott voltam. Közben kaptam ilyen olyan díjakat, 2011-ben kaptam meg a Mesefa díjat. Ezt követően jó ideig azon dolgoztam, hogy minél több emberrel eljussunk erre a versenyre, a cél pedig a mesemondás mellett az ö-ző nyelvjárás népszerűsítése volt. Mert mi, bánáti, muzslyai mesemondók özve mondjuk a meséket – magyarázta Otília.

Közben elmondta, néhány évvel ezelőtt Magyarországon a felnőtteknek is szerveztek több fordulós mesemondást, ezekre is benevezett, így járt Békéscsabán, Jászberényben és Hatvanban is.

Néhány évvel ezelőtt Hatvanban szerveztek egy 100 órás mesemondást, napokig egyfolytában szólt a mese, a cél pedig az volt, hogy világrekordot állítsunk fel, de valami miatt nem fogadták el. Nagyon sokan voltunk, és mondtuk a meséket. Egyerű a történet, autóba ültem és felmentem Hatvanba, bekapcsolódtam a mesemondásba és egész nap ott voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy részese lehettem a nem mindennapi folyamatnak.

Feltételezem, hogy a mesemondóknak is megvan a saját stílusa, megvannak a szabályok, hogy hogyan lehet egy-egy mesét érdekesen, mimikával, különböző gesztusokkal közvetíteni a közönség, ez esetben a gyerekek felé?

Lehet, hogy nehezebb gyerekeknek mesélni, mert tényleg le kell valahogy kötni a figyelmüket, ezért van mutogatás és kérdések is. Interaktív módon sokszor bevonom őket is a történetbe, rákérdezek erre-arra, felvesszük a kapcsolatot, onnantól már megy magától az egész, magával ragadja a történet a gyerekeket. És ez a cél.

A mai, digitális és rohanó világban a gyerekek figyelmét szinte nem köti le semmi, egyedül talán az okostelefon, vagy még az sem. Mennyire nehéz lekötni a figyelmüket egy-egy klasszikus mesével? Esetleg továbbadni a mesemondás szépségét?

Elég nehéz, de szerintem nincs minden veszve, próbálkozni kell eléjük tárni a népmesemondást is. Bár biztos vagyok abban, hogy a legtöbben már az óvodában hallanak ilyesmit. Jómagam is már az óvodásoknál ki szoktam szemelni a rátermett és szókimondó gyerekeket, és csábítom őket mesemondók körébe. Szerintem lehet rájuk hatni, érdemes próbálkozni, és ha a mese megragadja őket, le tudják tenni az okostelefont és a különböző kütyüket is. Ez biztos.

Szöveg és fotó: Paraczky László