ISMERJÜK MEG JOBBAN AZ SZENTÍRÁST!
Keresztény testvérek!
Az életben a temetőket csend és mozdulatlanság jellemzi. Ezzel szemben az evangéliumi beszámoló tele van cselekménnyel, futással és a temetőre nem jellemző változással. Mária fedezi fel a megnyílt és üres sírt, elfut hírül vinni a tanítványoknak, Péter és János futnak Jézus sírjához, egymással majdhogynem versenyeznek, ki ér hamarabb a sírhoz. Az evangélium egyik szereplője sem csendes és békés, még az eltemetett Jézus sem. Húsvét reggelének fordulata a cselekedetek, a sietés, a futás és a mozgás sorát indítja el. Nem tudták az eseményeket értelmezni, mert nem ismerték fel az Szentírás legnagyobb örömhírét, mely szerint Jézusnak fel kell támadnia. Igazság, hogy szeretteink temetésén szomorúak vagyunk, hisz hiányzik az elhunyt. Minden halál és temetés fájdalommal jár, és nehezek azok a pillanatok. Mégis fel kellene idéznünk a Szentírást, amely hitünk alapvető igazságára akar tanítani. Ez az igazság megvilágítja a halál sötétségét, és minden ember életébe új reményt ad. Ez az igazság pedig az, hogy Jézus feltámadt a halálból.
A húsvéti reggel derengésében Mária, miután meglátta a nyitott sírt, a legrosszabbra gondolt. Mire is tudott volna gondolni szomorúságában és tehetetlenségében? Elvették tőle az élő Úrral való beszélgetés lehetőségét, most pedig még holttestét is elvitték. Így nem tudta kimutatni tiszteletét az Úr holteste iránt: hogy bebalzsamozza azt, sírját feldíszítse, emléket helyezzen el rajta, gyertyát gyújtson… A gyászoló apostolok – akikhez Mária elfutott – sem értették meg az üres sír jelentését, hisz nem ismerték a Szentírás igazságát. Máriának is, és az apostoloknak is szükséges volt találkozni a Feltámadt Krisztussal, beszélgetni vele, megérinteni Őt, hogy hinni tudjanak a feltámadás igazságában. Az emmauszi úton magyarázta meg a tanítványoknak a Szentírást, akik akkor megértették azt és elhitték Jézus feltámadását.
Nekünk, akik eljöttünk megünnepelni az Eucharisztiát húsvét ünnepén, ugyanazt a Szentírást magyarázza Jézus, amelyre alapozzuk a feltámadásba vetett hitünket. Ezt a hitet ideig-óráig elhomályosíthatja a halállal való találkozás élménye, amikor szeretteink koporsójánál és sírjánál állunk. Az a tény, hogy gondját viseljük elhunytjaink sírjának, szeretetünk ékes bizonyítéka, amelyet a halál sem képes szétszakítani. Elhunytjaink tisztelete jelzi, hogy hálásak vagyunk az ő életükért.
A békét azonban nem szeretteink sírja előtt tisztelegve találjuk meg, hanem a Feltámadt Krisztusba vetett hittel megerősödve a Szentírás tanulmányozásában. Jézus feltámadása a mi feltámadásunkat is bizonyossá teszi. A feltámadásba vetett hit annak reménye, hogy találkozni fogunk elhunyt szeretteinkkel. Ez a hit nem engedi, hogy a halál ténye megbénítson minket és elveszítsük reményünket, hanem tevékenységre és aktivitásra sarkall minket. Bennünket is futásra és az öröm hirdetésére késztet, mint a feltámadás első hajnalán Máriát és a tanítványokat. Ismerjük meg és társalogjunk a Szentírással! Olvassuk és hallgassuk meg az evangéliumi beszámolókat, melyek az első egyház hitének foglalatai, és amelyek tanúságot tesznek Jézus feltámadásáról. Ha őszinték vagyunk, akkor felismerjük, hogy az örök élet utáni vágy a szívünkbe van vésve, és nem nyugodhatunk meg, ha tévútra térünk vagy valami mással szeretnénk pótolni.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek áldott húsvétot és a Feltámadt Krisztus áldását!
Dr. Pénzes János
szabadkai megyéspüspök
