Egyházi élet

Illés próféta

Jeroboám után ismét olyan királyok következtek Izráelben, akik nem félték a Mindenhatót. Ezek: Nádáb, Baása, Elah, Zimri és Omri. Ezalatt Júdában Asa (i.e. 911–869) uralkodott, aki hosszú évekig az Úr útján járt, de uralkodása végén ő is eltávolodott Tőle.

Omrit Akháb (i.e. 874–853) követte Izráel trónján. Jézabelt, Sidon királyának, Baál főpapjának a leányát vette feleségül. Baál pogány termékenységisten volt, akit kultikus paráznasággal is tiszteltek. A király, felesége unszolására oltárt emelt neki Samáriában (I.Kir. 16:32). A Baál-papok azt tanították, hogy Baál és felesége, Astarte hatalmában vannak a természet erői. Az emberek kezdték elfelejteni a Teremtőt, az ég és a föld Urát.

Isten az égbekiáltó hitehagyás láttán elküldte prófétáját, a Tisbéből való Illést, aki tudatta a királlyal az Úr üzenetét, miszerint addig, amíg bűneiket megbánva el nem ismerik az igaz Istent, aszály lesz az országban. „Él az Úr, az Izráel Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz” (I.Kir. 17:1) – mondta Akhábnak.

Amilyen hirtelen jött a próféta, olyan gyorsan el is tűnt. Megvolt az oka rá. A király és a felesége halálra kerestette, mivel szavai azonnal teljesedni kezdtek. Jézabel papjai mindent megtettek, hogy istenüktől esőt kapjanak, de hiába. Sivár pusztasággá vált az egész ország. Megtérés helyett azonban Illést okolták. Ő sértette meg Baált – állították –, ezért nem ad esőt.

Országszerte keresték a prófétát, de hiába. Az Úr gondoskodott hű szolgájáról. Egy ideig a Kérith-patak mellett rejtőzött, majd Sareptába ment. Három év telt el, és akkor így szólt az Úr Illéshez:

– „Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére” (I.Kir. 18:1).

A próféta felszólította a királyt, hogy gyűjtse össze a Kármel hegyére Baál négyszázötven, és Asera (= Astarte) négyszáz prófétáját, és a népet is hívja össze. Amikor ez megtörtént, szólt Illés az ott álló sokasághoz:

– „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.

És nem felelt néki a nép csak egy szót sem. Akkor mondta Illés a népnek:

– Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül, míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak” (I.Kir. 18:19-22).

Majd két tulkot kért, egyet a papoknak, egyet magának, hogy az ott elkészített oltáron feláldozzák azokat. De tüzet nem gyújthattak alá! Ezt ki-ki istenétől kérje! Baál papjai reggeltől sántikáltak az oltár körül, könyörögve, kiáltva, de istenük nem felelt. Aztán késekkel vagdalták magukat, és őrjöngve kiabáltak estig, de semmi nem történt. Ekkor Illés magához hívta a népet, az ő oltárát több vödör vízzel leöntette, és így imádkozott:

– „Óh, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!

Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és mondta:

– Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!” (I.Kir. 18:36-39)

A hazug, csaló Baál-papokat a nép haragja elpusztította. Isten, prófétája könyörgésére még aznap esőt adott. Jézabel Akháb beszámolójától felbőszülve kijelentette: Illésnek meg kell halnia! A próféta ekkor elmenekült a királynő bosszúja elől. A küzdelmektől elcsigázott Illést azonban az Úr felüdítette, megértő szeretetével a csüggedésből kiemelte.

A próféta még később, Akházia és Jórám királyok uralkodása alatt is működött. Utódjául Elizeust választotta, akit személyesen készített fel a prófétai szolgálatra.

Illés, élete végén olyan közel került Urához, annyira összeforrt szeretetével, lényével, hogy Isten különleges kegyelemben részesíthette. A halál megismerése nélkül ragadta el egy „tüzes szekérrel” a mennybe. Piazzetta festményén Illést láthatjuk a tüzes szekéren, amint átadja magát Istennek. A földön térdelve tanítványát, Elizeust figyelhetjük meg, aki szeretett mesterétől elköszönve dicsőíti Istent kegyelméért.

E szokatlan eseménnyel arra is utal a Szentírás, hogy akik a földi történelem lezárulásakor, Krisztus második eljövetelekor „Illés lelkével és erejével” fognak munkálkodni, azok hasonló módon elváltoznak, és elragadtatnak a mennybe (Lásd: Mal. 4:5-6 vö.: Lk. 1:17; I.Kor. 15:20-55; I.Thessz. 4:14-17).

Illés megjelent Jézusnak a megdicsőülés hegyén, Mózessel együtt (Mt. 17:3). Erősítette a Megváltót, emlékeztette kereszthalálának csodálatos ajándékára, amelynek megelőlegezett gyümölcse volt az ő üdvössége is!