Karácsonyi gondolatok
Sokáig csak mondtuk, és ünnepeltük, hogy van advent. Nem láttuk. Később változott a világ, kezdtük érezni az ünnep közeledtét, de nem tudtuk, mivel magyarázható a szívet bizsergető és a lelket simogató érzés. Ezt követően megjelent a csillogás, a villogás, a tarka susogó selyempapírba csomagolt ajándékok, ám a fenyő illata már nem lengi be a lakást, mert helyette fenyőfára hasonlító zöld műanyagot díszítünk. Manapság amikor a karácsonyi ünnepkörre gondolunk, mindig a ragyogás és a csillogó díszek jutnak az eszünkbe. Régen ilyenkor külön hangsúlyt fektettünk a családunkra, az ünnepre és a békés együttlétre, valamennyien pedig arra törekedtünk, hogy ne csak díszítéssel és ajándékokkal, hanem finom falatokkal, édességgel fokozzuk az ünnepi hangulatot.
Közben nagyot változott a világ. November végén meggyújtásra került az első gyertya az adventi koszorún, vasárnap pedig már a negyedik, ami annyit jelent, hogy már csak néhány nap választ el bennünket a legszebb családi ünneptől, a karácsonytól. Buzgón igyekszünk a várva várt karácsonyi bevásárlásra, hogy meglepjük szeretteinket, akikkel együtt ünnepeljük Jézus születését, előkerülnek a süteményes receptek és a legszebb poharak, kivasaljuk a díszes asztalterítőket. A szeretet ünnepén meggyújtjuk az összes gyertyát a koszorún, majd halkan énekeljük a Csordapásztorokat és a Menyből az angyalt. Izgatottan várjuk a pillanatot, hogy átadhassuk ajándékunkat, és megtudjuk, hogy mit kapunk szeretteinktől. Tényleg ez lenne a karácsony?
Gyakran visszagondolok a 40-50 évvel ezelőtti karácsonyokra, aminek mára nyoma sem maradt. Esetleg egy-egy megsárgult fényképen. Előjönnek az emlékek a hószagú vastag fekete kabátban és bundában gyalogosan templomba érkező idős emberekről, Hallom a hatalmas decemberi hóban csikorgó bőrcsizmák dobogását, a lovak húzta szánkók csilingelését, és újra látom a latyakos templompadlót, a Luca-napi széket. Fülemben pedig ott cseng az ének: Harmatozzatok, égi magasok. A templomból hazaérve az asztal alatt szalmát, szakajtót, kis szerszámokat találtunk, a kártyázó felnőttek dohányfüstje csípte a szemünket, és nagyot ugrottunk, amikor egy-egy győztes partit követően diót szórtak az asztal alá. Megtörtük, jóízűen megettük, és csendben hallgattuk, hogy a nagymama és a szomszédasszony előveszik az azóta már darabokra hullott imakönyvet, és énekelve dicsőítik a Megváltót, aki született. Ott aludtunk el az asztal alatt, a szalmán, ajkunkon a kisdednek szóló mosollyal.
Arra ébredtem, hogy a busz befékezett, és nagyot sóhajtott a mellettem ülő nyolcvan év körüli bácsi. Becsukom a szemem, és lázasan próbálom újra átélni az ötven évvel ezelőtti eseményeket. Nem megy, mert azóta nagyot változott a világ.
Paraczky László
